Macsó a pácban

Egy férfias férfi igazi terepe a hadviselés. De mi van akkor, ha az élet más területein is csak a győzelem és a vereség alternatíváiban tud gondolkodni? Jászberényi Sándor új novelláskötete, A lélek legszebb éjszakája kapcsán ennek is nyomába eredhetünk.

Jászberényi Sándor közel-keleti haditudósító, sajtófotós és író első (Az ördög egy fekete kutya és más történetek) novelláskötetéről három éve még nem vett tudomást a hazai kritikai közvélemény. Pedig a kötet nemzetközi fogadtatása kedvező volt, hét országban adták ki. Lehet, hogy ebből is okulva a szerző pár hónapja megjelent új novelláskötetéről már elismerően írtak. Dicséretet nem csupán a hideglelős vagy szokatlan témáival – a közel-keleti háború, az afrikai nyomor és prostitúció vagy a kábítószeres víziók, hallucinációk ábrázolásával – érdemelt ki az új könyv, A lélek legszebb éjszakája, hanem drámai jeleneteivel, klasszikus novellaszerkezeteivel és mesteri történetvezetésével is. A többé-kevésbé elismerő vélekedésekkel szemben azért maradtak kételyeim a kötet szépirodalmi értékeit s valóságvonatkozását illetően. Vajon szerzője nem él-e túlzott leegyszerűsítésekkel, és általuk nem erősíti-e meg olvasóit olyan szokványos, sőt divatos viselkedési módokban, melyeket a realisták Flaubert-től Hemingway-ig, Császár Istvántól Raymond Carverig önveszélyesnek láttattak?

Mielőtt kételyeimet megosztanám, tartozom annyival Jászberényinek és kötetének, hogy leszögezzem: remek novellák vannak a könyvben, s ezek a realista hagyományoknak megfelelően a legnyersebb valóságról szólnak fotografikus és fonografikus hűséggel. Általában meghökkentő az indításuk, csattanós (igaz, helyenként kimódoltan csattanós) a zárásuk, s az információkat is feszültségkeltőn, fokozó jelleggel vagy kellő késleltetéssel adagolják. A szituációk pedig az esetek többségében önmagukban is izgalmasak. A kutya kölyke például drámai közelképet ad a kairói utcagyerekek életéről és a gyermekviadalokról. Főhőse, Kisoroszlán halálos sérülést kockáztat az őt befogadó (és viadalokra benevező) gazdájáért, no meg a kishúgáért. A szerző nem facsarja a könnyeinket, csak gondosan felkészít becsület és jóság szükségszerű vereségére a nyomor világában. Megrendítő A pávaangyal alaphelyzete is. Az Iszlám Állam ellen harcoló kurdokra minden egyes falujuk visszafoglalásakor füstölgő tömegsírok várnak. Mert a dzsihádisták nem hagynak maguk után élőket. Egy ilyen háttérhez viszonyítva a főtörténet, a kurd katonák bajtársiasságának példázata mindössze elégikus ellenpont lehet a természeti katasztrófák elemi erejével ható emberi kegyetlenséghez.

Van még jó néhány megrázó írása Jászberényinek (Megölni egy arabot, Tél az ígéret földjén, Isten országa úton van felénk), de ezekben már érzek némi újságírói didaktikusságot. Mert nem hinném, hogy az olvasó szájába kellene rágni, hogy az európai jogrend alkalmatlan a háborús adok-kapok szabályozására. Az olvasó – szemben a Megölni egy arabot narrátor szereplőjével – nem kiált a genfi konvenció után, ha egy kurd városba fegyverrel beszökő, angolul kifogástalanul beszélő arab tizenéves az életéért könyörög. Rábízza a fiú sorsát a város katonai vezetőjére. Ez esetben az olvasónak nem is kell revideálnia a nézeteit, ha ugyanez a siheder feltűnik az ISIS egy korábbi videóján – magasba tartva egy jezidi nő levágott fejét.

A fenti történetek hitelességét (a térségből érkező híreken túl) az első személyű elbeszélés szavatolja. Ő, Maros Dániel (fotós és haditudósító) a háborús írásokban többnyire a tanú, a szemlélődő kívülálló pozíciójából mesél. Ezekben a szövegekben a figurák egydimenziósak, társas kapcsolataik is elnagyoltak, ám az olvasó mindezt az adott szituációkban nem veszi rossz néven, mert a lehetséges cselekvések köre nem függ a szereplők személyiségétől vagy az egymáshoz való viszonyuktól. Tetteiket egy rajtuk kívül álló erő, a háború határozza meg.

Más az elvárásunk a könyv nagyobb részét kitevő személyes jellegű írásokban (a könyv alcíme ezekre utal előre: Történet álmatlanságról és őrületről). Itt már szívesen látnánk árnyaltabb jellemrajzot és az interperszonális kapcsolatoknak teljesebb körű megjelenítését, ám Jászberényi nem változtat a metódusán. Pedig a narrátor, Maros Dániel ezúttal már nem a közel-keleti krízisről tudósít, hanem a saját válságáról: házassági kudarcáról és annak következményéről, a krónikus álmatlanságról. Inszomniáját okozhatná a háborús stressz is, hisz idegpróbáló, életveszélyes munkát végez, ám elmondása szerint ő kizárólag amiatt szenved, hogy a tőle 3500 kilométerre élő felesége, Rebeka elhagyta. Hogy miért, az nem derül ki. A férfi törli a múltat, abból csak azt őrzi meg, ami őmellette szól. Például hogy négy évig tartotta el a feleségét, aki most hálátlanul zsarolja a közös gyerekükkel. Mert magával vitte. Az álmatlanság ellen Maros Dániel whiskyt nyakal, altatót szed, ópiumot szív, chatlevelet rág és szudáni meg kongói prostituáltakkal kufircol. Szegény! – mondanánk némi iróniával, merthogy az egyszerű olvasó mindebben nem terápiát, hanem hedonista élvezkedést lát, amely ráadásképpen meghozza a hős számára (az egyébként általa is óhajtott) erkölcsi lenullázódást, az író számára meg egy trendi macsó (egy ingerült, cinikus és agresszív figura) megteremtésének a lehetőségét.

Úgy vélhetnénk, hogy Jászberényi egy olyan fiatalember szatirikus portréját rajzolja meg, akit ha kudarc ér, másokat hibáztat, dühöng és bosszút forral. Például egy szerencsétlen prostituálton veri le azt, amit a feleségén szeretne (Dögevő). Szatíráról azonban szó nincs: se gúnyt, se iróniát nem érzékelünk e személyes írásokban. (Ez a hangnem csak a Marhanyelv című karcolatban tűnik fel, ám ott kívülálló az elbeszélő.) Az énelbeszélésekben szentimentálisan önsajnáltató a narrátor hangja, a maga erkölcsi és fizikai széthullását szenvedéstörténetként adja elő, miközben a felelősséget olyan személy vállára helyezi, akit elmulaszt bemutatni. Leírásából csak az derül ki, hogy a hűtlen asszony olyan, mint a háború. Kifordítja az embert önmagából, demoralizálja, idegeit szétzilálja. A szerelemnek és a nőnek a démonizálása romantikus-szecessziós hagyomány, a realistáktól távol áll. A mindennapi vélekedésben és a populáris kultúrában viszont annál népszerűbb az ilyen misztifikáló leegyszerűsítés. Közhelyekhez igazodik a szerző akkor is, amikor hősét kimenti a szerelmi pszichózisból. Ehhez elegendő lesz egy újabb nagy erejű impulzus a külvilágból: felbukkan egy másik nő (Petra), vagy egy társ átvállalja a hőstől a virrasztás ódiumát. (A lélek legszebb éjszakája és a Valaki virraszt érted című novellákban történik ilyesmi.) Ha már a szegény hős képtelen az önmegváltásra (azaz vágyainak és viselkedésének a korrekciójára), hozzon áldozatot érte valaki más. Sajnos arról már nem tud az elbeszélő és az író, hogy az áldozathozók egy idő után menekülőre fogják, vagy ellenségessé válnak pártfogoltjukkal szemben. (Persze akkor is folytatni lehet a jó kis játszmát: engem mindenki elárul.)

Ahogy már az eddigiekből is kitűnhetett, a személyes történetfragmentumok élettörténetté, sőt fejlődéstörténetté állnak össze a kötet második felében. A zárónovellában, a Varjúlevesben Maros Dániel már egy ideális apa, a békés családi idillhez (egy háromnapos láthatás keretei közt) minden kellék adott: gyermeki bizalom és engedelmesség, gyermekét féltőn nevelgető, jó szándékú apa-én, a történetben magában pedig happy end és okítás a cigányok iránti tiszteletre. És hogy a szerző a művelt olvasónak még külön gesztust is tegyen, egyúttal példaképe, Hemingway iránti tiszteletét is kifejezze, a Varjúlevest Jászberényi az Indiántábor mintájára alkotta meg. Rájátszik a híres Hemingway-novella jellegzetes motívumaira (születés, halál, út, utazás, átmeneti napszakok, fehérek-indiánok ellentéte), a szereplők elnevezésére (Nick apja – Kristóf apja, George bácsi – Laci bácsi) és követi az Indiántábor szerkezetét. Idéz is belőle, igaz, nem szó szerint: „Nagyon sajnálom, hogy elhoztalak, Nickie”– hangzik el ott, emitt pedig: „Sajnálom, nem kellett volna magammal hozzalak.” (254.) Csakhogy a Hemingway-novellára való tudatos rájátszás egyáltalán nem kedvez Jászberényi szövegének. Hemingway a maga írásában egy valódi drámával szembesít bennünket (ahol élet fakad, ott van a halál), s ő az apai példamutatás és jó szándék meghiúsulásáról ír. Hemingway tudhatta azt, amit Esterházy: „ami az apaságból megtanulható és jószándékkal, érzékenységgel teljesíthető, az mind nem érdekes” (Harmonia Caelestis, 564.).

Jászberényi Sándor: A lélek legszebb éjszakája – Történet álmatlanságról és őrületről, Kalligram, Budapest, 2016.

Borítófotó: ekultura.hu