Jászberényi Sándor magabiztosan mozog a rövidtörténet műfajában. Nyers, szikár nyelvhasználatával, a hagyományos novellisztika poétikai mintázatait idéző szerkesztésével, mondatalkotásával veszteségtapasztalatokat és szenvedéstörténeteket tár elénk A varjúkirály tematikusan, másrészt motivikusan kapcsolódó novelláinak gyűjteményében. A könyv fogadtatása egyöntetűen kedvezőnek mutatkozik, hiszen a Libri irodalmi díj 2017-es elnyerése után Jászberényi bekerült az idei esélyesek közé is.
Szemezgetve a kötetről publikált kritikákból, látható, hogy korai recepcióját az eltérő értékhangsúlyok szerinti megközelítések alakították. Hol a szorongást, indulatot, félelmet, egyszersmind empátiát kiváltó prózapoétika specifikus jegyeire, egyediségére hívják fel a figyelmet; hol a társadalomkritikus hangot előlegező moralitás központi narratívaszervező-elvként való működtetése kerül a fókuszba. Másutt a kritikus figyelme a nyugati és keleti civilizációk globális konfliktusának, egymásra hatásának, kapcsolatrendszerének tematikus vonatkozásaira irányul, arra, hogy miként szűrik át az egyes elbeszélések e krízisek tapasztalatait, a „véres”, „nyálkás” „életanyagot”; vagy éppenséggel a „szenvedés és szenvedély”, „kín és kínlódás”, „bűn és büntethetetlenség” páros kulcsszavaival kísérelik meg leírni a szövegek deprimált, kíméletlen világát. Az viszont valamennyi kritikában hangsúlyos, hogy Jászberényi aktuális, a társadalom elevenébe vágó konfliktusokat, nemzetközi méretű vagy lokális, de egyformán embertelen atrocitásokat tematizál szentimentalizmus és pátosz nélkül.
Kíméletlenül szembesít, provokál, elgondolkodtat (még ha olykor túlontúl didaktikus is).
A novellák többségét egy központi figura, A lélek legszebb éjszakájából megismert, haditudósítóként tevékenykedő, meglehetősen problémás magánéletű Maros Dániel személye kapcsolja össze. A kiégett, gyakran enervált, alkoholba, nikotinba és egyéb kábítószerekbe menekülő férfikarakter kvázi irodalmi archetípusaként ábrázoltatik, aki úgy jár-kel szerte a világban, hogy sehol sem leli a helyét. Fotóriporterként, újságíróként átélt tapasztalatai kísér(t)ik, a hétköznapi szituációkban is felrémlik a mészárlások, a menekültek, az elkövetők, az áldozatok képe, a nyomasztó közelségből szemlélt pusztítás emléke. Mindezek átadása, közvetítése a számára aligha lehetséges tárgyilagosan, a személyes érintettség kizárása nélkül, főként, hogy közvetlen munkatársai, barátai esnek áldozatul a harcoknak. Miközben férfiak, nők, gyermekek szenvedését, értelmetlen halálát dokumentálja,
óhatatlanul rákérdez a kultúrák kapcsolódására, Kelet és Nyugat mindenkor problematikus érintkezésére.
A Keletről, a keleti népekről való tudás a nyugati gondolkodásban mesterségesen előállított, a dichotómia jegyében („Mi” – „Ők”) elgondolt mítosz. Ennélfogva ítélkező, lekezelő, sztereotip, elfogult, azonkívül az etnikai, nyelvi, kulturális, vallási különbözőségek ignorálásával alaptalanul egyneműsít. Edward W. Said és Samuel P. Huntington munkáiból is tudható, hogy a Kelet megítélése mindig a Nyugat perspektíváján keresztül történt, amelyből nézve a keletiek rendszerint alulmaradtak.
Maros esetében is kitapinthatók a sztereotipikus felfogás nyomai,
mintha a Kelet valamiféle kultúrán „kívüliséget”, civilizáción „túliságot” jelentene, „ahol nem kell viselkednie.” (85.) Persze az előítéletek, a látens diszkrimináció működésével közvetlen közelségben is találkozhatunk, például a cigány család esetében, amellyel Maros komaságot vállal. Még a gyermeket keresztelő pap szerint is a romák társadalmi peremlétre vannak predesztinálva a kitörés lehetősége nélkül: „Semmi értelme az egésznek. Úgyis mindegyiket elviszi az ördög. Előbb-utóbb mind a börtönben köt ki. […] Ezeknek a vérükben van a bűnözés.” (143.) Hogyha nincs vigasz, kilátás, a fohászok hiábavalók, óhatatlanul a gondviselés hitele is csorbul. Felszínre jutnak az Isten mibenlétével, mindenhatóságával kapcsolatos kérdések, kételyek, hiszen a traumatikus tapasztalatokat, a borzalmakat, a mészárlásokat tekintve Isten minden szörnyűség fölött szemet huny, mind a múltban, mind a jelenben.
Túl a tudósítót érő impulzusokon, betekintést kapunk Maros magánéleti konfliktusaiba, érzelmi válságaiba, útkeresési kísérleteibe egy szakadozó szerkezetű, homályos, elmosódó kontúrú családtörténeten keresztül. Jóllehet már a születését is orvosi csodaként szemlélték – a „nyugati történetekhez” mérten, ahol mindenkor minden jól alakul (33.) –, a szkeptikus nagyapa halkan céloz rá, hogy túlságosan korai a derű, a kelet-európai csodáknak megvan az ára. Mint kiderül, Maros életére nézve igaza volt: szülei távolságtartók, első házassága katasztrofálisan végződik, válás, gyermekelhelyezési per keseríti, és egy kései gyermek érkezése, a stabilizálódás lehetősége sem úgy alakul, ahogyan azt eltervezi. Mindezekről különböző elbeszélői nézőpontok közvetítenek. Hol egyes szám harmadik személyben, hol Maros énelbeszélésén keresztül ismerjük meg a párkapcsolati mizériákat, de az interiorizált válságot egészében átfogó kép aligha körvonalazható, következményeképp a kihagyásos szerkesztésmódnak, a félmondatos utalásoknak, a szándékos elfedéseknek.
A torzítás, a valóság elkendőzésének technikáival az elbeszélések nagy százalékában találkozhatunk,
számos karakter cipel súlyos titkokat, traumákat egy egész életen keresztül. Legyen szó a nagyapáról, aki évtizedek múltán váratlanul levelet kap egykori kedvesétől, akit halottnak hitt, családos emberként viszont érdemben már nem válaszolhat; az iskolatársról, aki homoszexualitását igyekszik eltitkolni társai előtt; a valamikori cimboráról, akinek mégsem a „nyugati történetek” szerint alakult a sorsa, gyaníthatóan vesztésre áll a rák elleni küzdelemben; vagy a cigány családról, ahol a színlelt őszinteség szövetét kikezdik a nyilvánvaló kimondatlanságok.
A kötet második egységében kap helyet A varjúkirály című nagyelbeszélés, amely a novellákhoz hasonlóan tragikus sorstörténete(ke)t visz színre, deprimált, „jelentéktelen” világot tár elénk, a Jászberényitől megszokott minimalista prózanyelven.
Már a kezdőképek sem túlságosan biztatók,
a főszereplő, Csontos Tamás öngyilkossági kísérletének vagyunk a tanúi. Noha ugyanoda próbálja felkötni magát, ahol kilencévesen rátalált az anyjára felakasztva, ami azóta is vissza-visszatérő rémképként kísérti álmaiban, az ő próbálkozása sikertelen. Világa (valahol a déli határvégen) szürke, Isten, hit és távlatok nélküli, amelyet hasonlóan szürke alakok népesítenek be. Közeli kapcsolatot csak a nevelőintézetis társával, Csabival ápol, akit viszont babonás hite fékez, félelme a varjúkirálytól: „Az igazán bűnösökért a varjúkirályt küldi a Sátán – mesélte suttogva, ahogyan neki is suttogva mesélték. Kivájja a szemüket és megeszi a szívüket, hogy ne láthassák Istent, és ne érezhessék a Kisjézusnak szeretetét soha. Emberteste van és varjúfeje. A széllel repül és a szentségtelen órán jön a bűnösökért, hogy minden szeretetet kivájjon belőlük.” (219.)
Mozdulatlan életükbe a menekültválság hoz változást. Belépnek egy előítéletes, idegengyűlölő, magát Testvériségnek nevező bandába, akik tervbe veszik a határ, a „haza” védelmét a menekültektől. A propagandától fanatizálva, frusztrációtól, szorongástól, kilátástalanságtól elgyötörten harcot hirdetnek a „migráns csordák” ellen. A napról napra tengődő fiúk természetesen kínálkozó pénzkereseti lehetőséget látnak a „küzdelemben”.
Ténykedésük szomorú látlelet a közelmúlt és napjaink társadalmáról,
az idegenségtapasztalatról, a gyűlöletretorika mélységesen szégyenletes működéséről. A hipokrita társaság túlbuzgósága, álhazafi magatartása egyrészről nevetségesen ironikus, másrészről tragikus, amennyiben néhány szerencsétlen férfi, nő, gyermek elfogását, kifosztását „nemzetvédelemnek” minősítik.
Működésüket a szadizmus, a brutalitás, a humanitás teljes hiánya jellemzi,
egyedül Csabi tekint szánakozva a menekültekre. Különutas véleményével azonban hamar marginalizálódik, miképpen lelkifurdalásával, varjúkirálytól való fokozódó félelmével is.
Szemtanúi lehetünk, miként teszi manipulálhatóvá az embert a társadalmi peremlét, a mélyszegénység,
a beszűkült mozgástér oly módon, hogy az elenyésző értékű jutalomért (odavetett koncért) képes emberi mivoltából is kivetkezni; miként hat a permanens gyűlöletbeszéd a menekültek életére, szétszakítva családokat, stigmatizálva egyéneket, miközben az átlag számára nem marad más, csak a bizonytalanság. Legyen szó bárminemű erőszakos atrocitásról, mindenkor a migránsok a bűnbakok, ekképpen a „migráns” csakhamar átokformulává, szitokszóvá válik, mely a társadalom legalsó rétegéig elhat. A Társaság „határvédelme” végül bestiális, embertelen vérontásba csap át, csoportos erőszaktételbe, egy menekült család lemészárlásába, amire már nincs mentség, hiába helyezik kilátásba a hivatalos szervek a „kényszerítő eszközök” használatát, kvázi legitimálva az agressziót.
Csabi nem is képes megbirkózni bűntudatával, a cselekedetek súlyával, a varjúkirály fenyegetésével,
aki „összeszedi a föld mocskát és elviszi a pokol mélyére” (280.), így önkezével vet véget az életének. Békére persze Csontosnak sincs sok esélye, még a „konszolidáció” után sem; az álmaiban, látomásaiban megelevenedő holtak, valamint az antropomorf szörnyeteg, az odáig nevetséges babonának vélt varjúkirály tépik, gyötrik a végső összeomlásig.
Jászberényi Sándor prózái a borzalmak, hiedelmek, előítéletek, emberi korlátoltságok leírásával elkeserítő képet adnak az apátia, a torz világkép, vagy éppenséggel a demagóg frázisok pusztító hatásáról, amely csak effajta szenvedésnarratívákon keresztül tárulhat fel a befogadói tekintetnek. Mindezt a feszültségteremtő elbeszéléstechnika, a naturalista, ornamentika nélküli nyelvhasználat még kétségbeejtőbbé teszi.
Jászberényi Sándor: A varjúkirály – Nyugati történetek, Kalligram, Budapest, 2020.
A borítófotót Jászberényi Eszter készítette.
A kritika az Innovációs és Technológiai Minisztérium ÚNKP-20-4-I-DE-9 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.
