A filmekről történő gondolkodás egyik fontos mankója a rendszerezés: szokás különféle műfajokba rendezni a látottakat, az alkotók életművében pedig korszakokat kijelölni, skatulyákba tenni az adott művész munkáit, közös pontok alapján felcímkézni azokat. Vranik Roland esetében különösen nehéz lenne a kategorizálás: új filmje olyan, amilyet éppen tőle nem vártunk.
Vranik eddigi két nagyjátékfilmjével az abszurd felé közelített. A Fekete kefe nihilista szatíra volt, melyben kéményseprők szerettek volna kecskeürülékből készített hallucinogén anyagok terjesztéséből meggazdagodni, és az odáig vezető úton lehetőleg minél kevesebbet dolgozni. A 2005-ben készült film ugyan már nyomokban tartalmazott a kisrealizmust idéző megoldásokat, azonban a képtelen helyzetek és a kísérletező kedvű képi és narratív elemek (az egyik jelenetben például egy kecske hallucinációját ábrázolják az alkotók) elkenték a nagyon is valós jelenséget, azaz az ezredforduló magyar melósainak kommunista groteszkbe (lásd még Álombrigád) hajló kiszolgáltatott és reménytelen helyzetét. Vranik 2009-ben forgatott Adás című munkája egy még határozottabb lépés volt a fiktív világok felé: a cselekmény egy térből és időből kiragadott helyszínen játszódik, az alapkonfliktust pedig az adja, hogy valamikor régen rejtélyes módon eltűntek a képek a képernyőkről. Ezt a sci-fibe illő történetet Vranik Yorgos Lanthimost és Lucile Hadzihalilovicot idéző stílusban tálalta, szép, kimódolt képekkel, narratív ellipszisekkel és egy bizsergetően különös, enyhén gyomorforgató, disztópikus hangulatú várossal.
Az első két nagyjátékfilm után nagyon meglepő és különösen üdvözlendő, hogy Vranik Roland mit lépett meg Az állampolgárral. Korábbi állandó alkotótársait (többek között Pohárnok Gergelyt) lecserélve lépett ki saját komfortzónájából, műfaji keretül pedig a magyar filmben szokatlan és kockázatos beszédmódot, a kisrealista drámát, pontosabban dramedyt választotta, annak is egy különösen izgalmas (talán még nehezebb) ágát, melynek elsősorban a francia mozgóképkultúrában akadtak képviselői az elmúlt években. (Vranik számára egyébként saját bevallása szerint a Dardenne-fivérek és Asghar Farhadi munkái jelentették a kiindulópontot.) A lényeg ugyanis nemcsak az, hogy egy hétköznapi történetet dokumentarista formanyelvvel vigyenek filmre, legalább annyira fontos, hogy az alapvetően fiktív történet szoros összefüggést mutasson a főszereplők sorsával. A cannes-i Arany Kamera-nyertes Party Girl főhőse például a való életben is dolgozott sztriptíztáncosnőként, a Mennyit ér egy ember? főszereplőjének a szociális körülményei voltak hasonlók az általa játszott figuráéhoz, a Land Legs szárazföldre visszatért, széthullott családját egyesíteni szándékozó tengerészét megformáló Dominique Leborne pedig szintúgy nagyjából a saját történetét játssza újra a vásznon. Az állampolgár ehhez a filmes módszerhez közelít: a két főszereplőt olyanok játsszák, akik valóban bevándorlóként érkeztek Magyarországra, és bár a történetük nem egyezik pontosan a szüzsébe foglalt fiktív eseményekkel, azok sok ponton mégis összefüggnek, hiszen az alkotók a szereplők életútjait megismerve finomították a forgatókönyvet, az általuk korábban megélt helyzeteket is beemelték a filmbe.
Az állampolgár legnagyobb erénye az, ami az említett filmeknek is sajátja: a hitelesség. Ez így önmagában nem tűnhet nehéz feladatnak, azonban nagyon is az, hiszen Vranik egy olyan történetet mesél el, melyben egyetlen fals mondat vagy logikátlan cselekedet a teljes filmélményt vágta volna tönkre. A hibafaktor nemcsak az érzékeny téma miatt volt magas, óriási feladat lehetett az amatőr szereplők és a hivatásos színészek közötti kémia megteremtése is, főleg úgy, hogy a két legfontosabb szerepet Magyarországon letelepült bevándorlók játsszák. A közgazdaságtanból doktorátust szerzett Cake-Baly Marcelo (aki civilben villamosvezető és forgalomirányító a BKV-nál) és Arghavan Shekari (textiltervező és óvónő) sosem szerepeltek korábban filmben, Vranik Rolandnak tehát rá kellett jönnie, hogy ez a két, filmes környezetben finoman szólva sem otthonosan mozgó figura hogyan tud manírok és teatralitás nélkül elmondani egy mondatot a kamera előtt, azt követően pedig szépen lassan felépíteni egy-egy karaktert. Talán ebből is adódik az, hogy a szereplők által átélt helyzetek bekerültek a filmbe: Vranik rendezői módszere inkább a dokumentumfilmezéshez közelíthetett, hiszen nem klasszikusan, „játékfilmesen” vezette színészeit, hanem hagyta, hogy Cake-Baly és Shekari saját magukat alakítsák. Ez a megoldás egyértelműen a film előnyére vált.
A történet szerint Wilson (dr. Cake-Baly Marcelo) évek óta Magyarországon él, és nagyon szeretne magyar állampolgár lenni, még a Szózatot is tudja, azonban az állampolgársági vizsgán rendre megbukik, mert nem sokat tud a Magyar Közlönyről és a hazai reneszánsz korszakról. Az áruházi biztonsági őrként dolgozó férfi egy ismerős révén eljut Marihoz, a középkorú tanárnőhöz (Máhr Ági), aki különórákat tart neki, felkészítve őt az állampolgársági vizsgára. Kettejük kezdeti tanár-diák viszonya hamar érzelmekkel telítődik, ám felhőtlen boldogságukat beárnyékolja Shirin (Arghavan Shekari), az iráni menekült lány, aki a kitoloncolás elől egyetlen Magyarországon élő barátjához, Wilsonhoz menekül.
Az állampolgár nem a globális menekültválságról tudósít, sőt, a film még csak utalások szintjén sem említi a közelmúltban felerősödött migrációs krízist, vagy épp az itthon azt kísérő gyűlöletkampányokat. Ez az alkotói hozzáállás a már említett hitelességgel párosulva egy érzékeny, egyéni sorsokra és személyes problémákra koncentráló filmet eredményez, amelyben nem a menekültek létjogosultsága válik kérdéssé, hanem a címben említett állampolgárság feltételei. Vranik Roland is kiemelte a vele készült interjúkban: abszurd, hogy egy hatóság dönti el, ki kaphat állampolgárságot és ki nem. A film így gyakorlatilag egyetlen negatív szereplőt működtet: az állami bürokráciát, azt a láthatatlan hatalmat, amelynek joga van megbélyegezni a menedékkérőket tessék-lássék szempontok alapján (az egyik jelenetben a Bevándorlási Hivatal munkatársa kifejti Wilsonnak, hogy az afrikaiak számára különösen nehezen szokott menni az állampolgárság igénylésének folyamata, bár arra nem tér ki, pontosan miért van ez így). Ezen a láthatatlan, mégis kikerülhetetlen szereplőn kívül azonban nincsenek egyoldalúan pozitív vagy igazán negatív alakok a történetben. A figurák többsége képes elrugaszkodni a sztereotípiáktól, mindegyikük nagyon emberi, ráadásul Vranik nem akar egyik oldal pártjára sem állni: Wilson döntései ugyanúgy megkérdőjelezhetők, mint Mari cselekedetei, ám legtöbbször komoly dilemmákról van szó, melyekkel könnyű együtt érezni, a néző egy-egy nehéz döntés előtt együtt mérlegel a szereplőkkel, és úgy tűnik, nincsen igazán jó megoldás.
E finoman melankolikus felhang ellenére Az állampolgár egy életigenlő, érzékenyítő alkotás, amely nemcsak a „küzdj az álmaidért” sablont használja erőlködés-, pátosz- és sallangmentesen, hanem arcot ad egy olyan globális problémának, amelyet a menekültkérdés átpolitizálódása, a plakátkampányok, valamint az ezekkel együtt járó ellenségteremtés személytelenné tett. Vranik Roland és alkotótársai egy olyan játékfilmet készítettek, mely nem akar sokkolni (megtette azt Gianfranco Rosi és a Tűz a tengeren), nem szeretne egy nagyívű menekültsztorit elmesélni (ahogyan azt a Mediterranea tette), hanem a hazánkban letelepedni kívánó menekültek életéről tudósít a szó legnemesebb értelmében vett egyszerűséggel. Ebből a szempontból pedig az operatőri munka (Juhász Imre) és a zenék (Kalotás Csaba és Vranik Krisztián) minőségét is fontos kiemelni, hiszen egyik sem rossz értelemben minimalista, a kameramozgások és a színvilág kimondottan stílusos, a zenék pedig nem tolakodnak, és remekül vannak elhelyezve az egyes jelenetekben.
Az állampolgár tehát egy olyan személyes történet, melyben hiteles a középkorú tanárnő és az idősödő Wilson között szövődő szerelem (sőt, egy ízlésesen felvett, kifinomult szexjelenetet is láthatunk, amely még nagyobb alkotói bátorságra vall), illetve az ezzel párhuzamosan kibontott, az állampolgárság kérdéséről párbeszédet kezdeményező szál is. Egy olyan hiánypótló mű, amely annak ellenére, hogy nem reflektál közvetlenül a menekültválságra, fontos állításokat tesz elfogadásról, empátiáról és az „idegenekkel” szemben tanúsítandó emberséges bánásmódról. Nagyon is szükség van az ilyen alkotásokra, és jó látni, hogy egyre több magyar filmes kísérletezik a kisrealizmussal, hogy személyes sorsokat ábrázolva mutassanak rá egy kurrens szociológiai problémára. Remélhetőleg egyszer majd azok is nézni fogják ezeket a filmeket, akiket a leginkább érint az azokban felvetett kérdéskör, vagy akik a leghevesebben reagálnak például arra, hogy egy fekete bőrű férfi szerepel egy Az állampolgár címmel futó magyar filmben.
Az állampolgár, 2016. Rendezte: Vranik Roland. Írta: Vranik Roland, Szabó Iván. Szereplők: Dr. Cake-Baly Marcelo, Arghavan Shekari, Máhr Ági. Forgalmazza: Mozinet Kft.
A fotókat Kiss Nelly készítette.
