Tavaly 25 éves lett a Hajdú-Bihar megyei professzionális vizuális művészet éves seregszemléje, amely elsődlegesen mindig a tradicionális alkotói megnyilatkozások regionális fóruma volt, de rendszerint teret engedett egy-egy újszerű kísérletnek és ezzel együtt az alkotói technikák egyre szélesebb körének is.
Negyedévszázad után joggal merülhetnek fel a folytatás mikéntjével, a megújulás lehetőségeivel kapcsolatos kérdések mind a szervezők, mind a potenciális kiállítók, mind pedig a helyi művészetkedvelő közönség részéről. Hogyan működtethető tovább egy – a megye alkotóinak élvonalát mozgósítani akaró – tárlatsorozat önismétlés nélkül? Miképp kerülhető el, hogy előre kiszámítható, megszokott névsor fogadja a befogadót? Vagy épp ellenkező helyzetben, a bátor válogatás esetén megúszhatóak a sértődések? Teret lehet engedni a műfajok széles körének anélkül, hogy a kiállítási installáció magán hordozná az átláthatatlan eklektikusság jeleit? Lehetséges-e egyáltalán rendszert teremteni egy ilyen kiszámíthatatlanul változatos műcsoportból?
A rendre tematikus megkötés nélküli, de kizárólag az elmúlt egy-két év termésére koncentráló tárlatsorozat koncepciója éppen ezeknek a problémáknak a megoldása érdekében változott meg az idei évtől. A XXVI. Debreceni Tavaszi Tárlatra ezúttal klasszikus festészeti technikákkal készült munkákat, képszerűen kivitelezett iparművészeti tárgyakat, valamint a hagyományos megoldásokon túlmutató, de táblaképként értelmezhető műveket vártak, ugyanakkor máris tudható, hogy jövőre ellensúlyozásképp a grafika és a fotográfiai kap majd főszerepet.
Egyrészt térrendezési szempontokkal, másrészt a szobrász szcéna szűkkörűségével magyarázható, hogy plasztikákat továbbra is minden évben vár a zsűri. A térélmény alakításában e munkák különösen fontos szerepet játszanak, hiszen jelenlétük oldja a képek bemutatásához használt paravánrendszerrel előálló steril közeget.
Az már most érzékelhető, hogy a – festmények, valamint grafikák és fotográfiák közötti – biennále jellegű rotáció a korábbiaktól egységesebb arculatú kiállítások megvalósulását teheti lehetővé, és a műfajok összevethetetlenségének problémáját is kiküszöbölheti. Még ha a műfaji határok pontos meghatározása és betartása szinte lehetetlen feladatnak mutatkozik is, a zsűri döntése a jelentkezők számának csökkenése miatt könnyebbé válhat. Ezúttal Bíró Lajos, Homoródi Éva, Szemadám György és a tárlatot is rendező Tamus István válogatott a pályaművek közül, akik 50 alkotótól összesen mintegy 72 munkát találtak kiállításra alkalmasnak.
A táblaképekre koncentráló felhívás nem hozta hátrányos helyzetbe a térplasztikákat, amit az is igazol, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériumának Díját idén Csernok Tibor kapta Ékelődés című sorozatáért, amely az idő vasfoga által megedzett kerítéselemek és fémlemezek egymásba ágyazására épül. Ezt a nemes egyszerűségével szakrális hatású, felfelé törekvő formákból álló – így a kopjafákat és templomtornyokat egyszerre megidéző – kvázi triptichont éppúgy a fekete és a földszínek sötét tónusai uralják, akárcsak Lukács Gábor letisztult, nonfiguratív festményeit, amelyeket pedig Debrecen Megyei Jogú Város Önkormányzatának Fődíjával jutalmazott a zsűri.
Gajdán Zsuzsa munkáin a sötét alapfelület ellenpontozásaként áttört aranysávok és rétegzetten árnyalt, sejtelmes hatású színes részek kerültek – képek a képben, pontosabban levelek, levéltöredékszerű részletek, amelyek hol újrahasznosított anyagokból, hol pedig a művész saját kézírásával megképzett vonalakból állnak. A Holló László Galéria Díjával jutalmazott műpár a képi és szöveges tartalmak közti határ nehezen behatárolható voltát világítja meg azzal, hogy helyenként szinte eldönthetetlenné teszi, írást vagy repedezett felületet látunk-e.
A Blondex Művészellátó Díját Burai István kapta sok évtizede alkalmazott emblematikus figuráit továbbredukáló képeiért. A körvonalakkal kiemelt és nonfiguratív struktúrákba továbbfutó sematikus arcok mögötti absztrakt színkombinációk uralják friss akrilvásznait. A titkok kapuja című olajfestmény szintén könnyen beazonosíthatóvá teszi az alkotót, hiszen Gonda Zoltánnak a Kreatív Art Művészellátó Díjával jutalmazott munkái ezúttal is párhuzamosan idézik meg a természet mikro- és makrostruktúráit, az apró organizmusok és az emberi léptéken túli tájelemek egyszerre fedezhetőek fel rajtuk. A Zsűri Nívódíjával elismert Toró József finom, atmoszferikus hatású, a vörös és a kék árnyalatainak töréseire, keveredéseire építő munkája, a Titok szintén e tárlat kiemelkedő darabja.
Makoldi Sándor hasonlóképp élénk színvilágú, Fehérlófia című festménye a közismert varázsmese illusztrációja. A mű témájával összhangban a centrális elrendezés, valamint az organikusan szerveződő, ornamentális részletek is a népi formakultúrát idézik. A zsűri döntése alapján Debrecen Megyei Jogú Város Önkormányzatának Díját ez a kép kapta meg, amely mellett egy, a narratívát teljesen kiiktató, letisztult sorozatot találunk, amely viszont szétfeszíti a festészet határait, így inkább tekinthető grafikának. Jászberényi-Szendőfi Éva a zöld három árnyalatát használta fel geometrikus kompozícióihoz. A lapok hajlításával, egymásra rétegezésével és összemontírozásával előállított képhármas a Főnix Rendezvényszervező Közhasznú Nonprofit Kft. Díját nyerte el.
A díjazott műveken túl is szép számmal akadnak figyelmet parancsoló képek. Aby Szabó Csaba G222 című minimalista kompozíciója, Jászberényi András optikai művészetet idéző Dualizmusa, Rózsa István Tamás futurisztikus hatású Fáklyája vagy épp Cs. Horváth Judit tájelemek és geometrikus formák kettősségére épülő Időkristálya például delejező erővel hatnak. Györfi Ádám Anyaság című, torzószerű poliészterszobrát a várandósság általi testi változás és a karok hiánya közti feszültség teszi emlékezetessé. Sok tematikus csomópontot beazonosíthatunk a tárlaton, például Komlódi Judit Üzemen kívülje, valamint – a Sesztina Galériában egyéni kiállítással is szereplő – Bogdándy György Drónok születése és Drónok harca című festményei a szociális struktúráinkat is meghatározó mediális változásokra reflektálnak.
Végül a fiatal alkotók közül két festő munkájának erényeit szeretném kiemelni, egyrészt a plüssállatokkal dolgozó Erdős Mária Éva fotorealista művének pszichologizáló humorát, másrészt Rácz Róbert redukált színvilágú portréjának kifinomult ecsetkezelését. E kisméretű képek egy-egy oszlopra kerültek, így kevésbé vannak szem előtt, ám nagyon is érdemes figyelni rájuk.
Összegzésképp beláthatjuk, hogy egy régió képzőművészeti életének jellegzetességei aligha határozhatóak meg, s egyébként is kérdéses, törekedhet-e tényleges reprezentativitásra egy évente megvalósuló tárlat. Van-e hát értelme messzemenő következtetéseket levonni e kiállítás felhozatalából? A korábbi évek zsűrizési gyakorlatai, a válogatott munkák minőségi és technikai sajátságai határozzák meg, hogy a régió alkotói közül kik és milyen formában látnak majd párbeszéd-lehetőséget, kihívást a jövőben a Debreceni Tavaszi Tárlaton való megmérettetésben. Ez a kör pedig folyamatos alakulásban marad ezután is, remélhetőleg a középgeneráció már ismertebb tagjai és a fiatalok is egyre nagyobb számban képviseltetik majd magukat itt. Az új koncepció érzésem szerint pozitív fejleményeket előjelez.
A XXVI. Debreceni Tavaszi Tárlat a debreceni Kölcsey Központ Bényi Árpád Termében tekinthető meg 2017. március 12-től április 9-ig.
A fotókat a szerző készítette.
