Mindig jó látni, ha egy zenekar halad a korral. Ez persze sokféleképp megnyilvánulhat, a dalok „tartalmától” kezdve a reklámon át a terjesztésig. A Kiscsillag zenekar legújabb, Semmi Konferencia című albumával minden tekintetben eleget tesz ennek. Miközben igyekszik összegezni az idén ötvenéves Lovasi András életművét, feltűnően sok egyéb hatást is magába épít, és új ajtókat nyitva több lehetséges utat és kapcsolódási pontot jelöl ki magának.
A Semmi Konferencia cím elsőként egy színpadi produkciót jelölt: az Erkel Színházban (és később más helyszíneken is) bemutatott koncertszínházat („félig mese, félig musical”?), amelyet Lovasi András felesége, Földes Eszter rendezett, és több kiváló (és néhány kevésbé kiváló) vendégművész működött közre benne. Az előadás régi Kiscsillag-dalok mellett a mostani lemez anyagát is tartalmazta, narratív-színházi keretbe ágyazva. Ez pedig rögtön felveti azt a kérdést, hogy hogyan tudnak életre kelni az egyes dalok eredeti, színházi(as) környezetüktől elszakítva. (A zenekar harmadik lemeze, a rossz emlékezetű Néniket a bácsiknak! több dala is egy Kaposváron bemutatott Háy János-darab betétdalaként készült, és elképzelhető, hogy akkor, egy nem konceptalbum szövetébe ezek nehézkesen épültek be.)
Az ezzel kapcsolatos félelmet nem igazolta a lemez: sikerült az anyagot a koncertszínházból egy kiemelkedő színvonalú konceptalbummá transzformálni, ahol a dalok sora a szigorúbb narratív keret nélkül is megállja a helyét, s az új forma egy másfajta narrativitást kölcsönöz az albumnak. Így is világos, melyek a legfőbb kérdésfelvetések, mi köré szerveződik a „konferencia”, amennyiben a címet nem úgy értelmezzük, hogy nincs „konferencia”, hanem úgy, hogy a „Semmiről” szóló konferencia hallgatóságává válunk.
A Szeles című 2014-ben megjelent lemezével a Kiscsillag – a kritikai és rajongói (!) konszenzus szerint – teljes irányváltást hajtott végre: a népszerű koncertzenekar életvidám, ugrálós, ironikus, de összességében mégiscsak ripacskodó világát felváltotta a (az előadók által) art-rocknak nevezett műfaj. A dalok finoman és érzékenyen kidolgozott hangszereléséhez (mennyire elképzelhetetlen lett volna korai számaikban hegedű- vagy zongoraszólamot hallani!) hangsúlyozottan komoly szövegek társulnak, az irónia éle pedig egyre kevésbé magára az előadóra vagy az előadásmódra irányul, sokkal inkább külső személyekre (például a politikára, a rajongókra/hallgatókra, Ákosra stb.). Egyébként hasonló mozgás, vagyis a középkorosztály léttapasztalatának, egzisztenciális kérdéseinek egyre filozofikusabb tematizálása felé fordulás figyelhető meg például a 30Y legújabb lemezén is, irodalmi párhuzamként pedig adja magát Háy János szinte teljes életműve.
Ha félretesszük a színházi és egyéb előzményeket/körülményeket (és miért ne tennénk így), feltétlenül ennek az irányváltásnak a következő lépcsőjeként értelmezhető a Semmi Konferencia. A Szeles „hol van a boldogság?” alapkérdésétől egyet hátralépve ez a „tudományos tanácskozás” már a semmi természetét kívánja körüljárni, ahogy a lemezindító, Isten hozta című dal üdvözlő szózataiban hallhatjuk. A semmi ebben a tekintetben viszont nem önmagában véve, filozófiai problémaként válik érdekessé, hanem a mindennapi átlagos szituációk ürességében, azaz végső soron értelmetlenségében megragadott egzisztenciális tapasztalatként. Tematikusan elsősorban hiányként ragadható meg: valami vagy valaki mindig hiányzik, a semmi/senki szavak előfordulásai mindegyik dalban ezt az érzetet erősíti. Vagy maga a beszélő tűnik el, válik mások számára láthatatlanná, végső soron aztán persze pokolian magányossá (Bújócska), vagy épp a holnap nincs, csak a ma (Csak ma), esetleg a búvár által felhozott buborékok pukkadnak ki még a felszínre érkezés előtt (Kötéltáncos).
Tágabban értve tehát az válik kérdéssé, mi az, ami az életben értelmes tevékenységnek minősülhet: így kerül képbe többek között a politika is. Ebből a szempontból elsősorban a lemez talán legkiemelkedőbb darabjára, a Nincs igazságra gondolhatunk kimondottan politikai témájú, brutális módon utópisztikus dalként, amely a Szeles Ollé, ollé című dalának folytatásaként érthető, de akár a Lesz egy hely repülési jelenete is eszünkbe juthat, ahol felülről Magyarországra tekintve nem látszik semmi, nincsenek fények. A közéleti témánál is fontosabbnak tűnnek az álmok (leghangsúlyosabban a Dzseniferben), aztán a halál képei (szintén a Dzseniferben: „hát legyen nektek könnyű a föld (Föld?,) / én úgy szerettem ezt a bolygót”). Végül pedig az alkotások utóéletét, a dalszerzői hagyaték sorsának kérdését emelhetjük ki fontos csomópontként („Nálad tényleg nem lehet jobb senki”). Innen nézve, és szűkebben értve a lemez egyik legmeghatározóbb jellemzője az életművel való szembenézés igénye (elsősorban természetesen nem a Kiscsillagéról, hanem Lovasi egész életművéről van szó). Mindez persze, amint az Lovasitól megszokott, minden ízében alaposan át van ironizálva, néha a giccs határáig is eltávolítva a közlést.
Ennek az egyszerre előre- és hátratekintő gesztusnak (vagyis az eddigi életmű összegzésének és a folytathatóság kérdésének) a nyomai fedezhetők fel szinte minden dalban. Ha a Szelesnek még fontos eleme volt egyfajta nosztalgikus érzés (például a 2014 című dalban), itt ennek a helyét a zenei formákkal való kísérletezés, a különféle megoldásoknak a Kiscsillag hangzásvilágába való szerves beépítése váltotta fel. A Lesz egy hely például egy leghagyományosabb értelemben vett rock&roll zenei alap újragondolása. A Didergő király első, megrázó része a Lackfi János verseiből írt lemez hangvételét idézi fel a finom hangszerelésnek és Lovasi elfojtott énekhangjának és dikciójának köszönhetően. A Dzseniferben megidézett vidám keringőtéma a dalszövegben megjelenített halállal együtt olyan bizarr képet alkot, amelyet nemigen lehetne nem ironikusan értelmezni. Az elsősorban a szövegben jelentkező erős Cseh Tamás-Bereményi Géza-hatások („Ha lenne egy házam / s ott egy szobában / lenne egy ágy / lenne egy ágy, / és nem lenne / ott semmi más, / csak én” vagy „Csak az van, ami van ebben a pillanatban, / fogtam a mostot és mindigre széttapostam”) mellett abszolút a mából szólalnak meg a dalok. A gitárriffek például néhol a The Last Shadow Puppets (a Tenyeremből el kezdő effektjei és gitárszólama) újabb világát vagy a Kasabian és a The Black Keys lüktetését (Csak ma) idézik egyszerre komoly és játékos megoldásaikkal. Emellett persze folyton megjelennek Lovasi kihagyhatatlan metaforarendszerei is: a csillagok-bolygók, a fák-virágok-állatok és a test-hús éppúgy, mint a szokatlan, abszurd, összetett képek (amilyen a Szelesen a farsangon óceánnak öltözött kisgyerek volt). Ilyen például a Táncoslányok című dalban az elégett emberekre vizelő tűzoltók története vagy épp a már említett Nincs igazságban az ország politikai sikereit népszerűsítő ünnepségen a „bágyadt ágyúgolyókon” repülő szőke nők.
A dalok elrendezése pedig a konferencia keretnarratívája mellett akár egy élettörténetté is összeolvasható lemezzé teszi a Semmi Konferenciát, ami egy másfajta konceptalbumot tételez: a köszöntő (Isten hozta) után a Szomszéd kisfiú következik, ami a magányos gyerek neurotikus viselkedését és félelmeit mutatja be. Ezt különböző, fentebb már tárgyalt, elsősorban a középkorosztályra jellemző vágyak, félelmek, problémák megjelenítései követik, hogy aztán az album tetőpontja egy grandiózus (ironikus, vagy inkább vicces) álom- és halálkép legyen.
„Mi van? – Semmi. / A semmi van” – halljuk a Ha lenne egy házamban. A hiányok és a meglévő dolgok ilyenfajta állandó váltakozása alakítja a Semmi Konferencia világát, elmosva álom és valóság, élet és halál, múlt-jelen-jövő egyértelműnek elgondolt határait, ahogy a Kötéltáncos szövegében is hallható: „ha mögöttünk lesz minden, előttünk nem lesz semmi”.
Kiscsillag: Semmi Konferencia, Megadó Kiadó, 2017.
A fotók forrása a Kiscsillag Facebook-oldala.
