…zseniális! – hagyta el az elmémet, miután egyáltalán képes voltam bármit is gondolni. Ez percekkel azután történt, hogy Furulyás Dóra többszörös visszataps után eltűnt a színpadot elkerítő függöny mögött. Velem szemben a szólójának egyetlen kelléke tükrözte vissza az előadást megvilágító reflektort. Mintha még az irányított fény sem tért volna magához, úgy léteztünk a térben, egyedül hagyva saját magunkkal. Hullámtermészetű barátom azóta talán tovább áramlott – nálam napok teltek, az árnyékom pedig a színházteremben várja, hogy visszamenjek érte.
A Loop – merülés két levegővel című darab két részből állt: kezdésnek Szász Dániel alakja rajzolódott ki az óvatosan erősödő derengésben, ami gondosan ügyelt rá, nehogy megzavarja a művész belső utazását, amelyet mozgás formájában készült megosztani velünk. A darab beharangozója szerint a táncos arra a kérdésre kereste a választ, hogy egy egyszemélyes trauma feldolgozásának lehet-e eszköze az ösztönvilág megélése. Korunk mainstream értékrendje szerint a felszín, a maszk, a perszonális kirakat került a középpontba, az azt létrehozó szubjektum pedig lassan kihaló entitássá homályosul. Ebben a kulturális és társadalmi kontextusban bátor és hiánypótló magatartás felderíteni a tudatalatti mélyét, szembenézni a fény nélküli térben lakó önmagunkkal. Az eltemetett ösztönök, reakciók, emléklenyomatok várják, hogy megkapják az odafigyelést, és végre elfoglalhassák az őket megillető helyet az életünkben, legyen az az elengedés vagy a tudatos integráció.
A tárgyalt aktus mozgásművészeti eszközökkel történő ábrázolása kifejezetten nyers, sallangoktól mentes. Legyen szó bármilyen kortárs művészetről, egyre nehezebb öncél nélkül átlépni a médiafogyasztási tartalmak által egyre magasabbra tolt ingerküszöböt; ez hatványozottan igaz lehet ott, ahol a megjeleníteni kívánt akció az ösztönök dimenziójából ered. Mégis érdekes paradoxon, hogy az ábrázolás tűpontos koreográfiát követ, és a legnagyobb tudatosság figyelhető meg a megvalósítás során a test egészének mozgásától kezdve a végtagok irányításán át egészen a mimikáig.
A negyed órás technikai átállást követő második részben Furulyás Dóra egy furcsa kellékkel a kezében érkezik a színpadra, és feltesz egy – talán költői? – kérdést. Mozogni kezd a test és mozogni kezd a száj; a történet követi a mozgást, kérdések merülnek fel az egyén személyes terével kapcsolatban. Honnan erednek a személyes rituáléink, kényszeres visszafordulásunk a buszmegállóból? Melyek a reggeli első gondolataink, és azok hogyan hatnak ránk? Miközben konkrét kérdések hangzanak el, a háttérben sokkal többről van szó. Az egyén egzisztenciális alapkérdései, motivációi jelennek meg hétköznapi példákon keresztül, ahol többé nem csupán egy idegesítő szokás feldolgozására van lehetőség, de talán rendet tehetünk a saját tereinkben is, legyen az fizikai, mentális, a legbátrabbak számára pedig akár érzelmi. Az egész produkció áramlás: a mozgás folyamatosan reflektál az elhangzottakra, amelyekből újabb mozdulatok születnek. A két részes merülést hosszú belégzés követi.
A figyelmes néző számos szinten érzékelheti a darab befogadó felé irányuló kommunikációját: a táncos és a tér viszonya, a fények használata, a hanghatásokra, zenére történő mozgás, a térszimmetria használata vagy kerülése mind jelentőséggel bír, amelyekre érdemes külön figyelmet fordítani. A hang és a fény láthatatlan szereplővé emelése külön említést érdemel: a fények lágysága-keménysége, illetve a tetőpontokon használt hangok, esetenként zenei eszközök alkalmazása profizmusról árulkodnak, amelyek még magasabb szintre emelik a befogadást. Az együttes több darabjában is megfigyelhető a zárlat katarzisban kiteljesedő csúcspontja, amely skálafüggetlen rendszerben értelmezhető a darab többi részéhez képest. Más mértékben, máshogy, máshova hat, mégis lezárja, teljessé teszi a darabot, úgy, hogy mellette meghagyja az egyéni értelmezés szabadságát, amely ritka és megbecsülésre érdemes ajándék.
Néhány nappal az előadás után a megfelelő érzelmi távolságból keresem a „de” helyét, valami építő jellegű kritikát, megjegyzést, akár azt a gondolatnyi vékony félmondatot, amitől századszorra is biztosítom magam, hogy nem vagyok sem elfogult, sem a rám gyakorolt hatás rabja, hiszen bár professzionális társulattal van dolgunk, a fejlődésnek mindenhol helye van, valahol itt is lennie kell.
Végül szerencsére találtam is egy megfelelő „de”-t. Bár láttam az előadást, azt hiszem, hogy nem utoljára: visszamegyek és megnézem, hogy kitalált-e a teremből a tükröződés, megtalálom-e az árnyékom a széksorok között, a visszavert fénnyel szemben.
Tünet Együttes, Loop – merülés két levegővel, MU Színház, 2017. március 3-4. Az előadás megtekinthető március 23-án, angol nyelven pedig április 27-én.
A fotókat Mészáros Csaba készítette.
