Ha valaki azt gondolja, hogy Ronald Harwood a Karinthy Színházban, Szántó Erika rendezésében színre vitt Szembesítés című darabja csak és kizárólag a művészet és a hatalom viszonyáról szól, téved. Persze, „lecsupaszítva” valóban ezt a kérdést is feszegeti. A náci hatalomátvétel idején a főhős, Wilhelm Furtwängler karmester döntése, hogy a hazájában marad, s ezzel egyesek (hangsúlyozom, egyesek!) véleménye szerint a zene közvetítésén keresztül Adolf Hitler rendszerét szolgálja. Csakhogy a darab nem Wilhelm és Hitler, vagy a náci vezér közvetlen környezete közötti viszonyra épít, nem ezt a „kapcsolati tőkét” elemzi, csupán felhasználja azoknak a bizonyos egyeseknek a véleménynyilvánításához és ítélethozatalához.
De kik is ezek az egyesek? Például Steve Arnold őrnagy, aki 1946-ban, a szövetségesek által felosztott Berlin amerikai körzetében sorra hallgatja ki a véleménye szerint bűnös, Hitlert szolgáló művészeket. Szántó Erika adaptációjában ezt az amerikai kihallgatótisztet Szilágyi Tibor alakítja meggyőző hitelességgel és átéléssel, aki korlátoltságánál, ostobaságánál fogva vagy épp a rábízott feladata okán nem tudja, nem is akarja elválasztani egymástól a politikát és a művészetet. A tiszt egyszerű észjárása szerint az, aki a náci Németországban zenél, az „lepaktál a sátánnal”, s tettére semmiféle mentség nem létezik.
Szilágyi Tibor, az egyébként rendkívül művelt, olvasott, intellektuális színész remekül, hatalmas energiákat mozgatva bújik bele a „kőbunkó”, műveletlen, biztosítási ügynökből őrnaggyá „vedlett” végrehajtó szerepébe, akinek korlátoltságából fakadó merev álláspontja semmivel sem jobb vagy elfogadhatóbb, mint a vele szemben a „vádlottak padján” helyet foglaló zenészé. Azé a karnagyé, akinek szintén megvannak a maga – az őrnagyénál jóval kifinomultabb, intellektuálisabb, művészi – érvei mindarra, amit „elkövetett”. A karnagyot alakító Papp Zoltán és az őrnagyot játszó Szilágyi Tibor, azaz a darab két egymással ellentétes, minden szempontból összeférhetetlen figurája „szembefeszülésével” az előadás – a kiváló dramaturgiájának is köszönhetően – az igazság pluralitására, sokféleségére, relatív mivoltára is felhívja a figyelmet. Hisz minden egyes alkalommal, amikor a „bunkó”, de a „bunkóságával” legalább tisztában lévő, sőt, azzal kérkedő őrnagy, majd pedig a cizellált művész a saját igazát fejtegeti, mindaddig azt érezzük, ez az okfejtés a helyes, ez állja meg a helyét, amíg a másik fél el nem kezd maga is érvelni.
A macska-egér játékba csomagolt igazságkeresés és a saját „igaz” bizonyításának egyre erőteljesebb vágya azonban egy idő után kioltaná egymást, ha ez a játszma nem mutatna túl – egyéb szereplők és tényezők felmutatásán keresztül – a kettejük „összefeszülésén”, ha a macska-egér játék párbeszédei mögött nem valóban húsbavágó, vérre menő, „lenni vagy nem lenni”-típusú kérdések sorjáznának. Mert amíg a karmester azt bizonygatja, hogy egyfelől azért maradt Németországban, mert a háború mocska közepette az egyetlen, ami „szabadságot, emberséget, igazságot” tud nyújtani, az a művészet, ezen belül is az ő szakterülete, a zene, másfelől azért, mert így legalább néhány zsidó származású művészt ki tudott menekíteni az országból, addig az őrnagy nemhogy nem hisz a művészet humánumot mentő és megtartó szerepében (pontosabban, nem érti ennek filozófiai vetületeit), hanem váltig állítja, hogy Furtwängler csak tudta, hogy ő ezt is megengedheti magának: tisztában van vele, hogy az Adolfékkal való lepaktálása miatt neki, a vezér kedvencének, erre is lehetősége volt.
Szántó Erika „igazságos” rendezésében mindkét oldalnak megvannak a maga támaszai: az őrnagy „igazát” segítendő, Dobra Mara Marlene Dietrich szerepébe bújva mind az első, mind a második felvonás elején az énekével és az életével azt példázza: az a „jó” művész, aki elhagyja a náci katlant, s az amerikaiakat szolgálja a művészetével. Miközben — Furtwängler támaszaként — az a Tamara Sachs is színre lép, aki viszont (a zseniálisat alakító Olasz Áginak köszönhetően) zsidó művészektől vagy azok hozzátartozóitól érkezett levelekkel bizonyítja, hogy az ő férjével együtt hányan köszönhetik az életüket Furtwängler önzetlen segítéségének.
Ronald Harwood gondolati drámájában az igazság nem marad meg kétpólusúnak. Újabb elbizonytalanító tényezőként ott van az őrnagy titkárnője, Emmi Straube (Györgyi Anna), valamint a segédje, David Wills hadnagy (Baronits Gábor), egy-egy náci múlttal rendelkező, de az ideológiát időben otthagyó tábornok apukával, és zsidó származásúként a szülei által az országból idejében kimenekített, „amerikanizálódott” identitással. Akik ugyan kénytelenek az őrnagy mellett szolgálni, s ezáltal elvileg szintén elítélni Furtwängler tetteit, de a karnagy zenéje, tehát az őrnagy által fel nem fogott művészet előtt maximálisan fejet hajtanak. Ezt a bennük lakozó kettősséget mindkét színész kiválóan érzékelteti velünk a színpadon. Érzik, hogy bizonyos értelemben tehetetlenek az őrnagy „bunkóságával” szemben, belső tartásuk mégsem engedi, hogy behódoljanak neki. Ezért mondja róluk – konkrétan a segédjéről – az őrnagy, hogy „egy liberális szar maga, David, nem tudja, mi a különbség jó és rossz között”. Az igazság harmadik pillérét képviselik ők, valahol az őrnagy és a zenész igaza között, abszolút érthetően, szintén támogathatóan és hitelesen.
Hitelességben nincs hiány egy újabb pólus, a köpönyegforgató, gyenge, befolyásolható alak, a szintén zenész Helmuth Rode színre vitele esetében sem. A Balázsovits Lajos megformálta figura azt mutatja meg, hogy hogyan lehet – szilárd meggyőződés és „gerinc” hiányában – ingadozni két „igazság” között. Hogyan lehet először – szó szerint és átvitt értelemben is – másodhegedűsként Furtwängler igazát szolgálni a kihallgatáson, s hogyan lehet, az elítélés veszélyét érezve, átállni a másik oldalra, s az őrnagy igazsága szerint vallani az addig védett művész ellenében.
Szántó Erika rendezése Juhász Kata díszletének köszönhetően egyetlen térben, a kihallgatások helyszínéül szolgáló őrnagyi irodában játszódik. A tér már önmagában véve „beszippantja” a nézőt, az erős koncentrációt igénylő, súlyos mondanivalójú darab befogadását segítve. Egyetlen apró hibája a díszletnek, hogy a háborús, illetve háború utáni jelszavak, amelyek az iroda falán olvashatók, ugyan három nyelven – németül, angolul és oroszul is – fel vannak tüntetve, de ebből csak az egyik nyelven írottak olvashatók teljes egészében. A másik két felirat az egyéb díszletelemek miatt takarásban marad, s aki csak oroszul vagy németül tud, az nem látja, nem érti, mit is jelentenek a falra festett sorok.
Ezen apró észrevételem ellenére azt hiszem, hogy a lehetséges igazságok gondolati és érzelmi háttérrel alátámasztott jelenlétének ábrázolása a Szembesítés című darabon keresztül azért is nagyon fontos, mert a háború után eltelt hetven-nyolcvan év ellenére is rávilágít valami lényegesre: arra, hogy első látásra, minimális információval a birtokunkban ne ítélkezzünk senki felett sem. Mert nem tudhatjuk, hogy mi minden rejlik egy-egy döntés mögött. A darab arra szólít fel, hogy a relatív „igazságok” világában ne ítélj, hogy ne ítéltess!
Ronald Harwood: Szembesítés (A Karmester). Rendezte: Szántó Erika. Játsszák: Szilágyi Tibor, Papp Zoltán, Györgyi Anna, Balázsovits Lajos, Baronits Gábor, Olasz Ági, Dobra Mara. Karinthy Színház, Budapest, 2017. február 16.
A fotókat Nagy I. Dániel készítette.
