Azt mondják, a házasságról és az anyaságról le lehet késni (igen, a biológiai óra), de azt még nem hallottam, hogy az önmegvalósításról is lecsúszhatunk. Az önmegvalósítás hogyan pótolható? Darida Veronika kritikáját olvasva egyértelműen semmi közöm nincs a releváns színházi kritikaíráshoz és Ibsen Nórájának műfaji és színháztörténeti megközelítéséhez. Azzal a kicsit több mint másfél órával foglalkozom, amit a Katona József Színházban töltöttem – és néhány gondolatommal.
A Nóra egy unalmas történet is lehetne, mert unalmas rájönni arra, hogy a szerelem nem az, aminek hinni akarjuk, és nem is az, ami a romantikus regényekben van. Ahogy az sem túl érdekfeszítő, hogy a házasság és a gyermekvállalás külső hatás miatt bevállalt kötelesség is lehet, a „posztutánposzt”-feminizmusnak a definiálása se nyújt sok izgalmat. A kételkedés és a jó színészek a színpadon, az bezzeg sohasem unalmas. Vajon ha ők egy szerep mögé bújva kiábrándulnak a valóságból, a függöny mögött el tudják felejteni az eljátszott keserűséget?
A gyermek a babaházról álmodozik, ahol az ismert szerepeket játssza, azokat, amiket a mesékből ismer, a szüleitől és a környezetében élő emberektől lát. Talán vannak olyan gyerekek is, akik a munkáról álmodnak, például arról, hogy egy asztalnál ülnek, cigarettáznak az iroda előtt, megbeszélésekre járnak, egy házat terveznek, esetleg tanítanak, magyaráznak krétával a kezükben. A gyerek utánoz, és ha az utánzáshoz nem párosul öntudat, mérlegelés, akkor felnőttkorára is egy babaházban rekedhet, ahol úgy húzhatják „megkötött kezénél fogva” kötélen, ahogy Nóra lányát húzza a testvére Székely Kriszta rendezésében.
Nóra, Nóra, Nóra, ki vagy te a színpadon, és mit akarsz? Eljátszottam azzal a gondolattal, mi lenne, ha Kristine (Nóra fiatalkori barátnője) maga a címszereplő volna, a belső hang, aki a nő bizonytalanságát és titkát közvetíti. Nóra szeretné, ha férje elolvasná a levelet: a vég gyakorlatilag öncélúságának lesz a következménye. Meg akarja látni a valóságot, akkor is, ha igaz az idill, és akkor is, ha lehullik róla a lepel. Kegyetlen bevallani, hogy valaki a házasságba, az anyaságba belefárad, és felvállalni a kilépést, hiszen azt is mondhatnánk, hogy bűn a szeretettel, a gyermeki ártatlansággal és kiszolgáltatottsággal szemben öncélúan döntést hozni. Bár ez a vallomás Nóra részéről nem történik meg, menekülni vágyik. Nem beszél nyíltan arról, hogy mihez is akar kezdeni pontosan, ha kilép az ajtón. Úgy tűnik, hogy a gyerekeihez sem ragaszkodik. Valami hiányzik az idegösszeomlásából. Szinte várja, hogy a férje egoizmusa végleg kiábrándítsa addigi életéből és önmagából, de meg sem próbálja megfogalmazni, hogy mit akar.
Mihez kezdünk a kihagyott, vissza nem térő lehetőségekkel? És mihez kezdenénk, ha meg sem tudnánk fogalmazni azt, hogy miről maradtunk le? Jó helyen és jó társaságban vagyunk-e? Milyen hatással vannak ránk a minket körülvevő emberek? Tudunk-e önállóan döntést hozni, saját céljainkat előtérbe helyezve? Látjuk-e az életünket kívülről? Félelemből, gyávaságból vagy mások elnyomása miatt ragadunk-e bele egy számunkra kényelmetlen helyzetbe? Ki tudunk-e lépni a komfortzónánkból? Meg tudjuk-e fogalmazni, hogy mit szeretnénk? „Úgyis olyan szar ez a világ – mondja Kristine Krogstadnak –, legalább legyen valaki, aki miatt az ember értelmét látja az életnek.” Vagy legyen valami. „Oly cél, minőt óhajthat a kegyes.”
Ilyen kérdésekért megéri színházba menni, de izgalmasabb válaszokra is lelhetünk. Van is egy fontos válasz, az, amit még a színpadon, de már az előadás után láttam meg: Ónodi Eszter arckifejezése az átszellemült játékát követően. Fáradtságot láttam rajta, de nem olyat, ami megtörtnek mutatja az embert. Egy olyan színész arcát láttam, aki szakmájában is megtalálta önmagát. Más ez, mint ami Nórát borította el: az a megszokott és unalmas élet kötelező viselésének fáradtsága. Míg az előző abból ered, hogy az ember másoknak ad, addig az utóbbi esetben az emberből mások vesznek el azért, mert képtelen irányítani saját életét.
Az Elviszlek magammal című műsorban, a Nóra próbájára menet, Ónodi mint színésznő és anya jelent meg. Egy nő, aki letörli a sminkjét, hogy ne vegyék észre az utcán, és aki szereti megfigyelni az embereket. Egy nő, aki távol tartja magát a céltalan médiaszerepléstől, és tud magához hű szakmai döntéseket hozni, ha színházról, sorozatról, filmről van szó. Számomra Nóra személyiségének összeomlása, identitásának megkérdőjeleződése Ónodi tükrében jelent meg, így vált valódivá női sorsának tétje is.
Henrik Ibsen: Nóra – Karácsony Helmeréknél. A színpadi változatot írta: Kúnos László fordítása alapján Szabó-Székely Ármin és Székely Kriszta. Rendezte: Székely Kriszta. Játsszák: Ónodi Eszter, Fekete Ernő, Keresztes Tamás, Pelsőczy Réka, Kocsis Gergely, Varga Koppány/Uhri Domonkos Farkas, Varja Zorka/Varga Szonja, Engárd Emil/Balassa Zsigmond. Zenészek: Himmler Andris, Szalai Álmos. Katona József Színház, Budapest, 2017. február 12.
A fotókat Horváth Judit készítette.
