az örök visszatérés
aesz-nak
amikor költői képet keres az
ember, de mindhiába, és csupán
toposzok tolulnak elé, hogy egy
árnyékot véltem átsuhanni arcodon
és más közhelyek, pedig rád ennél
jellemzőbb nemigen ötlik most fel
előttem, jó, talán némi mosolyféle,
némi kedvesség, s némi lassúdad
odaadás a barátság balul sikerült
térfelén; mígnem eljött számomra
az önvizsgálat ideje, miután
megjártam valamennyi stációt,
kezdve a veszteség hosszan tartó
feldolgozásán, megmászván az
öngyűlöletből önsajnálattá válás
váltakozó terepeit, eljutva végül
a megvetéstől a közöny állapotába,
amikor már nem rólad szólnak
verseim, nem rólad olvasok fel
könyvbemutatókon, nem rólad
beszélek mindenkinek szánalmasan,
hanem rádöbbenek, hogy a magamra
maradt életem csendjében lassan
újra szeretni kezdelek.
a földön ültek
a földön ültek a bár teraszán
hátukat a lépcső és a bejárat
közötti falrésznek döntve s
fennhangon idézték fel párizsi
élményeiket hogy utcán és
pályaudvaron aludtak koldultak
és loptak ittak és drogoztak
na szép gondoltam és undorodtam
tőlük az ilyenek miatt van meg
nyugaton rólunk a vélemény
miközben valahol irigyeltem
is őket mert ott voltak ahová én
talán már sosem fogok eljutni
Borítófotó: Pexels
