Plomba
Nem tehetek mást, sóhajtott, majd, hogy ne hallja a készüléket, egy vízzel teli vödörbe hajtotta fejét, és úgy maradt a legvégső pillanatig. Hogy a szédülés valódi okát tényleg a történések baljós menetében kell keresnie, azután fogalmazta meg, hogy megtett néhány lépést. Először a rekkenő melegre gyanakodott, és csak azt követően a bekövetkezett eseményre, amit, miután képes volt kiragadni összezavart agyának mélyéről, igyekezett gondosan rekonstruálni, és ezáltal szembesíteni gondolatait látogatásuk lehetséges okával, mert az, hogy ezen a napon nem a megszokott időben állítottak be a lakására, nem lehetett véletlen. Hogy otthon találták, az nem meglepő, ugyanis már régóta csak a legszükségesebb ügyek elintézése miatt teszi ki a lábát, mint szokta mondani, ha megkérdezik, mire föl ez a bezárkózás, nekem már odakint nincs dolgom, leszámoltam mindennel. Azt, hogy miért éppen őt keresték fel, nem tudná megindokolni. Sejtette ugyan, hogy miért éppen ma, mindazonáltal felettébb nyugtalanította; váratlan megjelenésük nem lehetett más, csakis rajtaütés. A rutinellenőrzés napja közvetlenül a Heti Bejelentés előtt esedékes, pontosan egy nappal előtte. A Heti Bejelentés, akár a reggeli ürítés, sosem maradhat el, úgynevezett igazodási pont ez a lakosság életében, mikor is tudomásukra hozzák, hogy az országban minden rendben van, hogy minden a lehető legnagyobb lendülettel halad a cél felé, tehát aggodalomra semmi ok, sőt minden lakos szívét büszkeség kell eltöltse a tempó láttán, ahogy elhúzunk mindenki mellett, legyen az akár egy világhatalom, hangzik a vezér szájából, miután rendre bejátszanak valamiféle kabaréröhögést, ahogy a közönség felröhög, mintegy iránymutatásként, hogy akkor most röhögni kell, bele kell röhögni a pofájukba, még hogy világhatalom, és valamiért ezen szinte az egész hallgatóság tényleg felröhög. Azon a hétfőn délben hallani, ahogy a város feletti légoszlopot megrázza a röhögés, és egy ideje, mi tagadás, ő sem kivétel, ő is röhög, leszámítva, amikor sikerül alámerülnie, mikor bejátsszák a felvételt, és előtte elhangzik a szó: világhatalom, mert ez minden egyes Heti Bejelentés panelja, ahogy szokta nevezni családi körben a passzust, ami kihagyhatatlan, mert a lendület ecsetelése új és új változatokban hangzik el, de a világhatalom, és annak pontosítása, vagyis hogy ez nem más, mint önkényuralom, változatlan, tehát mi, szabad országként suhanunk el az elnyomók mellett, akárhogy is, de suhanunk, mi, a szabad ország, és így tovább, szól minden hétfőn, pontosan délben. Közvetlenül a Heti Bejelentés előtt tehát, a készülékek hibátlan működését, az erre feljogosított egyenruhás szakemberek ellenőrzik, egy bizonyos rendelet szerint, ami előírja a beépített mikrocsip-sugárzóegység, köznapi nevén plomba felülvizsgálását, hogy nincs-e rendellenesség, a készülék napi nyolc órában folyamatosan üzem alatt áll-e, azaz megszakítás nélkül zajlik-e a sugárzás, mert van, aki érthetetlen okból megbütyköli a csipet, megesik, tájékoztatta a két szakember közül az, amelyik, miután félretolva őt, átviharzott az előszobán, nekilátott a fedőlap eltávolításának. Megesik, visszhangzott fülében, már kint az utcán ez a felettébb darabosan kiejtett szó, mely gyanakvásának alapot szolgáltatott, hogy, tudniillik, megfigyelik, és ez nyugtalanította a legjobban, hogy rá terelődött a gyanú, gondolta, miközben tapodtat sem mozdult, csak bámulta az árnyékát, ahogy előtte remegett.
Bunker
A szóbeszéd azt látszott igazolni, hogy tévúton jár, merő képzelgés, amit fejébe vett, egyszerű üldözési mánia, mert ugyan ki merészkedne el odáig, hogy ártson neki, ráadásul egy ilyen légből kapott híresztelés okán, amit kezdetben még arra sem tartott érdemesnek, hogy megcáfoljon, egész egyszerűen csak mosolygott annak valószínűségén, igaz senki sem állt elé, hogy szemtől szembe rákérdezzen: most akkor az tényleg úgy van-e? Ha jobban belegondol, nem is lett volna alkalma tisztáznia magát, és éppen ez az, ami szép lassan kikezdte az agyát, a lappangó híresztelésre adhatatlan felelet. Ez juttatta odáig, ahonnan már csak visszafelé vezetett út, ugyanis az, amelyen addig haladt, olyan méretűre szélesedett, hogy már nem lehetett útnak nevezni többé, így tévútnak sem, egyszerűen nem jelölt ki semmit a térben, sem az időben, ugyanakkor mégsem mondhatta: megszűnt vagy elveszett, hiszen épp ellenkezőleg, kitárulkozott előtte a felfoghatatlan végtelen, azáltal, hogy beletörődött, nem tehet semmit, a földbe vájt agyagbunkert mégsem temetheti be. Nem állt szándékában felásni az egész kertet, mindössze a fenyőfák alatt gondolta átforgatni a talajt, hogy szakszerűen végezze el a füvesítést, azzal együtt, hogy a vállalkozás sikerének fogyatékosságával tisztában volt, jó, ha néhány évszakot kibír a pázsit, a tűlevelek és a gyanta miatt savanyúvá vált talajban, de ez a majdhogynem megváltoztathatatlan tény nem szegte kedvét, sőt inkább felvillanyozta. Az aprócska esély, hogy a pázsit megerősödhet a fekete hunyor mellett, valóban feltüzelte, ugyanis jó ideje már, hogy elszokott ezektől a nüansznyi esélyektől, mert már sehol nem leli azokat, tehát nem kell magyaráznia, miért feledkezett bele a munkába, miért ocsúdott fel az ásásból már jócskán a fenyőtől távol, annál a dombocskánál, aminek sem formáját, sem elhelyezkedését semmivel nem tudja indokolni, mintha egyszerűen csak kinőtt volna a földből vagy éppen odapottyant volna, minden ésszerűség ellenére, egy kupac föld, amit ugyanúgy fű borított, mint mindent körülötte, leszámítva azt a sávot, amit merengése közepette ásóval ejtett, vagy, ahogy a dombocska oldalán állva látta, húzott maga után. Ha nem támaszkodik az ásó nyelére, nem nehezedik rá, hogy a pázsiton okozott kár felett elgondolkozzon, vagy ha el sem jut az ásással odáig, akkor minden máshogy alakult volna, de így, minden túlzás nélkül állíthatja, elindult a lavina. Tehetett volna ellene, ha a fejekben eluralkodó tévképzetek halálos voltát komolyan veszi, de abban a pillanatban, amikor az ásó körül beomlott a föld, és feltárulkozott valamiféle üreg, aminek kiterjedéséről éppen annyit tudott megállapítani, mint a majdani szóbeszéd formájában lesújtó csapás súlyáról és az azt követő szégyen mértékéről, hogy körülbelül ettől eddig terjedhet, két szélső érték között, tehát akkor, amikor találgatás helyett a kíváncsiság csiklandozásának engedve odaguggolt az üreg mellé, és annak száját nagyobbítani kezdte, nem tűnődött el azon, hogy még éppen ott tart, ahonnan vissza lehet fordulni vagy ahogy most gondolja, vissza kellett volna. Egyszerűen csak nekiesett, először kézzel, majd mikor látta, hogy nagyobb üreggel áll szemben, ásót ragadott, és azzal szélesítette a dombocskát lassan elnyelni látszó üreg peremét, ami pontosan olyan ütemben és mértékben tágult egy középpont körül, miként benne az aggodalom, és ezzel együtt az érzés, hogy mindennek van középpontja, és amire rábukkant, az a világ közepét jelöli ki, mert az a szabályos kör óhatatlanul is a mindent magába olvasztó egyhez igazította szilánkokra szétesett világképét, aminek egyik repedésében, valahol két szilánk között, tehát a semmiben határozta meg létének helyét, ott, ahol az egy értelme és értelmezhetősége egyszerűen nem indokolt és teljességgel lehetetlen. Vágyhat-e másra egy magamfajta senki, minthogy megbújjon az elemek mögött, a hézagban, mozdulatlanná váljon a mozdulatlanságban, csakhogy észre ne vegyék, fűzte még hozzá, miközben vetett egy pillantást hátra, és ezzel, úgy tűnt, berekesztette mondandóját, legalábbis semmi nem mutatott abba az irányba, ahová a történetnek tartania kellett volna, tehát a vége felé. Mindenki, aki csak látta a kert közepén tátongó gödröt, és hallott az esetről, hitetlenkedve fogadta a magyarázatot, hogy ez nem lehet más, a tapasztott falú, centrális építmény, ahogy nevezte, csakis a rettegés és a remény építménye, amely, ha békét és biztonságot árasztott is, gyanakvást és fenyegetést ébresztett körülötte, mert senki nem gondolt mást, minthogy saját kezűleg ásta meg száműzetésének helyét.
Borítókép: Pixabay
