Némaság. A legmélyebben gyökerező vallásos hit és a kényszeres válaszkeresés pszichózisának találkozása. Untalan rákérdezés, untalan megkérdőjelezés szemben az örökkön hallgató Atyaúristennel. Nincs másunk, hát kérdéseinket visszük a mennyek országa elé, ott pedig semmit sem akarnak tőlünk, befogadnak, ha jövünk, és elbocsátanak, ha távozunk.
A téboly spirálstruktúrája, ahogyan végül már csak magára a némaságra tudunk rákérdezni. Így leszünk saját magunk számára mi is artikulálhatatlanok. Médiumává, technéjévé, praxisává válunk Isten hallgatásának. A Némaság fecseg. Csapong. Erre mondják: nem tudja eldönteni, miről is akar szólni.
Első nekifutás: a másfélezer éves keresztény kultúra és a gyökértelen katolicizmus egymásra csodálkozásáról? A film jelentős része próbál minket levenni a lábunkról a végletesen eltérő, mégis ugyanannak az istennek áldozó vallás konfliktusaival, azonban Rodrigues atya (Andrew Garfield) végső „kataklizmája” súlytalanná teszi a kérdést, túl könnyedén hisszük el, hogy sosem beszéltek nekünk erről a képek – egy biztos ugyanis: Rodriguest nem a katolikus magvak számára terméketlen japán föld törte meg.
Második nekifutás: egyén és kollektíva hitbéli kibékíthetetlenségéről? Rodrigues és a transzcendeciát áhító, ám annak behódolni képtelen Kicsidzsiró (Yosuke Kubozaka) együttes mozgása szépen vázolhatná fel a Némaságot mint a Krisztus utolsó megkísértésének tükörjátékát, amelyben a megváltó pozíciójába helyezkedő egyén az egója miatt – azt egy másik személyen keresztül realizálva – nem tud krisztusi szerepkörbe lépni. Rodrigues talán sekélyes, de minimum bizonytalan viszonya a Megváltóval ellehetetleníti ezt az olvasatot.
Harmadik nekifutás: a hit kényszerű megtagadásának lehetőségeiről? Kézenfekvő megoldásnak tűnik, ugyanakkor a szinte minden harmadik képkockán megjelenő szentképre tapostatás, valamint az inkvizítor (Issei Ogata) zavaros fejtegetései a vallási közösségek megtörésének dinamikájáról egyszerűen kiüresítik a hit elhagyásának komplex kérdéskörét, elveszik az élét Isten némaságának (arról nem is beszélve, hogy például az Ötödik pecsét tapasztalata felől nézve sokszor mennyire gyermetegnek tűnik a Némaság gondolatisága).
Ne felejtsük el egy pillanatra sem: a némasághoz egy isten is kell, hogy hallgasson. Hihetetlenül profán a Némaság. Megítélésem szerint bárminemű szakralitás és transzcendencia permanens és hiteles megjelenítésének hiányában távolodik el a film a céljától, elveszti tétjeit, kiüresedik. Nem érezzük Rodrigues hitét – vallásossága egyértelműen az évszázadok kipróbált doktrínarendszerén nyugszik, néhány Jézus-hallucináción kívül látványosan nincs semmi személyes kapcsolata a saját katolicizmusával, látszólag Ferreira atya (Liam Neeson) felkutatásához is inkább a kellemes fiatalkori emlékek miatt, semmint valamiféle bensőséges, szent meggyőződésből ragaszkodik. A japán keresztény mikroközösségek ábrázolása inkább szoció, mint parabola, a papok missziója egyértelmű, kézzelfogható és egyházilag szentesített, így nem feltétlenül érthető azonnali kétségbeesésük, az inkvizíció tényleges erejét pedig egy pillanatra sem tapasztaljuk meg, első bevonulásuk a faluba például majdhogynem komikusra sikeredett – melyik, valamit is magára adó szamuráj-inkvizítor kínál fel ultimátumot a vallási ellenségeinek?
Az elmélyülés ellen dolgozik a Némaság túlzó kosztümössége is, bár a film természetesen gyönyörű, egyes plánok sokszor inkább tűnnek díszlet- és jelmeztervezői blikkfangnak, mások pedig egyenesen giccsbe csapnak át (mennyivel erősebb volt pőreségében a Krisztus utolsó megkísértése, ahol tulajdonképpen össze voltunk zárva Willem Dafoe zavarbaejtő játékával). Nehezen követhető a történetvezetés íve, a partmenti katolikus falvakban és a fogságban játszódó részek feszültségkidolgozása egyaránt egyenetlen, nehezen érezhető, hogy cselekmény pontosan mi körül is gravitál, sok a zavaró fókusz- és ütemváltás. De ami a legfontosabb: nem érezzük meg Isten némaságának a súlyát attól, hogy Rodrigues (ráeszmélve: a játékidő vége felé járunk) háromszor is úgy tesz, mintha agyonnyomná őt a transzcendencia természetszerű elrejtettsége.
„Veled együtt szenvedtem. Sosem voltam néma.” Fohász és sérelem meghallgattatik: a film végén Isten szól a már (formálisan) hitehagyott Rodriguesnek. Egyrészt: Isten bárminemű antropomorf megjelenítése (főként egy olyan történet keretei közt, amely elvileg az ő hallgatásáról szól) szükszégszerűen kasztrálja annak transzcendenciáját. Másrészt: Rodrigues megvilágosodása, amely szerint az életét isteni megnyilatkozásként kezdi szemlélni, így hite tényleges elmélyítésével feloldja a némaság paradoxonát, egyszerűen súlyát, hitelét veszti Isten megszólalásával: a transzcendencia fürkészését felváltó szubjektív, immanens, „önmagyarázó” hitrendszer logikailag kizárja a frontális isteni megnyilatkozás lehetőségét. A Némaság nem képes meghozni a döntést: vagy Isten beszél, vagy „minden, amit tudok, minden, amit tettem beszél róla”.
Néhány jobbnak ítélhető részlet ellenére – például Rodrigues és Ferreira találkozása emlékezetes jelenet, a két fiatal pap dialógusai is kitünő kémiával rendelkeznek – látszik, főként ha hihetünk a film körül szervezett marketinghadjáratnak: Martin Scorsese túl sokat akart. Jellemzően nagy a merítés, egyenetlen, fókuszvesztett megvalósítással. Minden, ami a Némasághoz kellett volna: letisztultság, szakralitás és betonkemény célratartás. Másképp a leghosszabban kitartott csend is csacsog.
Némaság (Silence), 2016. Rendezte: Martin Scorsese. Írta: Jay Cocks, Martin Scorsese. Szereplők: Andrew Garfield, Adam Driver, Liam Neeson, Yosuke Kubozaka, Issei Ogata. Forgalmazza: Freeman Film.
