Óriási feladatra vállalkozott az Örkény István Színház, amikor Thomas Mann tetralógiáját, a József és testvéreit színpadra állította. A hatalmas regényfolyamot – túl azon, hogy epikus alkotásról van szó – nemcsak a terjedelme, hanem a rendkívül összetett és végig nagyon feszes cselekménye miatt is nagy tett adaptálni. Ehhez először nyilván az eredeti, közel ezerötszáz oldalas regényszöveget kellett „színpadképessé” tenni.
Ezt a munkát a darabnak nemcsak dramaturgjaként, de Ascher Tamás mellett a társrendezőjeként is jegyzett Gáspár Ildikó végezte el kiválóan: a prózai mű legfontosabb mondanivalója, azaz a mitikus elemek demitizálása, az embernek a mítoszok világából a történelembe való átvezetése, az ezzel együtt járó szellemi ébredése és „nagykorúvá válása” a darabban ugyanolyan hangsúllyal van jelen. A fő mondanivaló megtartása mellett a regényből ki- és átemelt jelenetek József, a felmenői, valamint a testvérei cselekedetein keresztül ennek a mítosztalanításnak a folyamatát is elénk tárják.
Mégpedig azáltal, hogy az alkotók a demitizálás legfontosabb jegyét, az ismétlődés „elváltozásjellegét” helyezik a darab középpontjába. Az ember, amikor megpróbálja saját magát megismerni, mindezt az előzményeken, a példaképeken keresztül teszi. Az ismétlődés adott dolog, benne van a természetben is, ám az ember szellemi mércéje épp abban fejeződik ki, hogy amikor újraéli elődei történetét, csak „újratermeli” a mítoszt, vagy tudatában van az ahhoz képest bekövetkező változásoknak is. Ezért nagyon lényeges, hogy az előadás szövegében, miközben minden egyes Thomas Mann által felvázolt mitikus ismétlődést nyomon követ, többször hangsúlyozódik, hogy „semmi se térhet vissza ugyanúgy”.
Az ötórás, három felvonásban játszott darab első felvonása tökéletesen rekonstruálja a Káin és Ábel révén adott „szereposztást”. A bibliai testvérpár elsőbbségért folytatott harcát követhetjük végig Ézsau és Jákob, majd pedig Rúben és József atyai áldásért folytatott küzdelmében, de már változásokkal, változtatásokkal telítetten. A Jákob apját, Izsákot játszó Epres Attila szemét bekötik, hogy vaksága mindenki számára nyilvánvalóvá váljék. Az a világtalansága, ami miatt elsőszülöttje, Ézsau (Vajda Milán) helyett – gyermekein végigtapogatva, s a tapintásában is tévedve – Jákobot áldja meg. Ézsau és Jákob azonban már nem mennek ölre, mert anyjuk, Rebeka (Kerekes Éva) még időben elküldi fiát, a még fiatal Jákobot (akit itt Polgár Csaba alakít) nagybátyjához, Lábánhoz (Csuja Imre). Jákob Lábánnál ismeri meg Ráhelt (Hámori Gabriella), József majdani anyját, valamint másik három feleségét, velük és az összesen tizenkét gyerekével együtt csak huszonöt év múlva, ötvenöt évesen tér vissza Kánaánba. Ascher és Gáspár rendezése a szereplők „öregedésére” is végig figyel: az öreg Jákobot már nem Polgár Csaba, hanem Gálffi László játssza, ahogy a későbbiekben a fiatal és az idősödő Józsefet is más-más színész fogja megtestesíteni a színpadon. Tehát a „semmi nem térhet vissza ugyanúgy” elvet a szereplőválogatás kapcsán is tetten lehet érni a darabban. Például akkor, amikor a fiatal Jákobot játszó Polgár Csaba később, a harmadik felvonásban érett Józsefként tér vissza: fiúként őrizve, mégis megváltozott formában hordozva magán az atyai jegyeket.
József története akkor indul útjára, amikor Jákob családjával visszatér Kánaánba, ám ő annyiban ismétli a felmenőivel megesett történéseket, hogy az elsőszülött Rúben (Vajda Milán) helyett – apja kedvenceként és kiválasztottjaként – ő kapja meg az áldást. A fiatal Józsefet játszó Patkós Márton tökéletesen hozza a rábízott karaktert: tisztában van értékeivel, különlegességével, ezeket nem eltakarni, hanem hetykén hangsúlyozni akarja, még akkor is, ha tudja, hogy ezzel a magatartásával kiváltja a testvérei haragját. Az előadás gyönyörű megoldása, amikor József az apjától a már halott Ráhel – aki József öccsének, Benjáminnak (Kókai Tünde) a szülésébe halt bele – menyasszonyi ruháját kapja meg az atyai áldás szimbólumaként. Ezt a ruhát magára öltve látja meg „testvérei arcában a gyűlölet kínját”, akik verembe akarják vetni. Az előadás kiváló elemei közé tartozik az is, hogy a szereplők saját maguk narrálják mindazt, ami velük történik: miközben megjelenítenek egy-egy alakot, egyesszám harmadik személyben el is beszélik a történetét. Így szerzünk tudomást a fiatal Józsefnek arról a nagy felismeréséről, hogy hibázott, „amikor azt hitte, mindenki jobban szereti önmagánál”. Ám a Káin és Ábel történet ugyanúgy, mint az apjánál, nála is változásokkal ismétlődik: épp a legidősebb testvér, azaz az atyai áldás várományosa, Rúben lesz az, aki inkább fékezi testvéreit József ütlegelésekor és ruhája leszaggatásakor, mintsem biztatná őket, s amikor József három nap múlva kibújik a veremből, az ő ötlete, hogy ne öljék meg, hanem adják el egy öreg izmáelitának (Csuja Imre), aki a fáraó országába, Egyiptomba viszi a fiút.
Az áldás demitizálását tehát mind Jákob, mind pedig József kapcsán tökéletesen érzékelteti az előadás, illetve József esetében Patkós Márton kihívó viselkedésével azt is tudatosítja a nézőkben, hogy az áldott fiú nagyon is tisztában van vele, hogy be kell járnia a kiválasztottsága adta mitikus utat, de már humanizált formában. Tudja, hogy a verembe vettetése után, amely tulajdonképpen az alvilágba jutással, a szimbolikus halállal egyenlő, egy más minőségű József „születik újjá”. Ezért is kapja meg egyiptomi ténykedése színhelyén, a fáraó udvarában az Ozarszif, azaz a József, az alvilág nevet.
Az egyiptomi „szín” már az első felvonás végén elkezdődik, hogy azután a teljes második felvonást meghatározza. Az Egyiptomban játszódó jelenetek, miközben folytatják a Thomas Mann-i demitizálódási folyamat bemutatását, erre a regényhez képest a szereplők fontossági sorrendjében tett merész változtatással még rá is játszanak. Az első felvonás kopár, puritán díszlete után, a fáraó gazdagságát (is) érzékeltetve, itt minden színes: pontosabban, minden kékben és zöldben játszik. A látszólag egymással kevéssé harmonizáló két szín használata nyilván nem véletlen: itt tökéletes összhatást keltenek, utalva arra, hogy a zöldben színre lépő, a fáraó udvarához tartozó szereplők mindegyike – ki így, ki úgy – viszonyulni kíván az idegen, első látásra ebbe a környezetbe sehogy se illő, kékben érkezett Ozarszif-Józsefhez.
Egyedül a Potifár házában szolgáló, Manó névre hallgató törpe (akit Tenki Réka alakít, fergetegesen) van kék-zöld színben játszó ruhába bújtatva: tarka gúnyája érzékelteti, hogy bár „zöld” urát kell szolgálnia, a kékben érkező Józsefnek nagyon szurkol, hogy méltó feladatokat kapjon Potifártól. Tenki Réka és a másik törpe, Dudu (Znamenák István) alakítása azért is magával ragadó, mert gyakorlatilag a teljes második felvonást térden állva játsszák végig.
A rendezők a Józsefhez való viszonyulás kapcsán Potifár feleségére, Mutra (Kerekes Éva) helyezik leginkább a hangsúlyt. Ascher és Gáspár adaptációjában a második felvonás legfontosabb alakja, Mut a férjét ért mitológiai „baklövésnek” köszönhetően egyfelől áldozatként, másfelől kikapós menyecskeként fogható fel. A felvonás elején Potifár anyjának és apjának, Tuijnak és Huijnak (Takács Nóra Diána és Gálffi László) a fiukkal szemben elkövetett vétségéről értesülünk: azért fosztották meg elsőszülöttjüket, Potifárt a férfiasságától, hogy ezzel áldozzanak az Istennek, csak épp – a demitizálás folyamatába beleilleszkedve – nem vették észre, hogy az áldozat, azaz a „szokás mikor válik borzalommá”. Tettük „következménye” az a Potifár, aki nem tud férfi lenni, így nem véletlen, hogy a felesége megkívánja a fáraó udvarába érkező Józsefet. Az előadás itt azonban nem József, hanem Mut lelkivilágára koncentrál: Kerekes Éva Mut szerepében tökéletesen adja vissza az Ozarsziffel játszadozó, a férfit magához csábító, majd eltaszító, aztán ismét magához édesgető nőt, s ezzel az adaptáció azt sugallja, hogy József itt mintha csak áldozata lenne az asszony szeszélyes viselkedésének. Egészen addig, amíg nagyon határozottan vissza nem utasítja Mutot. Az eddig „játékszernek” láttatott József erős pálfordulása itt megint annak a bizonyítéka, hogy nagyon is tudatosan cselekszik. Hiszen a szexualitás a mítosz keletkezésénél és változásánál a korszerű és az elavult közül az utóbbit képviseli: József nem adhatja oda magát Mutnak, nem eshet a szexualitás csapdájába és hibájába, mert ha így tenne, nem teljesíthetné a kiválasztottságából fakadó további feladatait.
Épp a kiválasztottságának tudata miatt nem esik kétségbe József, amikor a Muttal való kapcsolata miatt elbocsájtják, és újra verembe – a börtön vermébe – vetik. Ismét remek színpadi megoldás, hogy a halott Ráhel – a Józsefen korábban a testvérei által szétszaggatott menyasszonyi ruhájában – a férjével, Jákobbal együtt végig jelen van a második felvonásban, s figyeli fia minden egyes cselekedetét. Nagyon lényeges, hogy anyaként – tehát olyan emberként, aki érti és érzi fia cselekedeteit – ő mondja ki, hogy József „mintha szándékosan vettetné magát újból és újból a verembe”, mert tudja, hogy útját csak így járhatja végig.
Minden ismétlődik, de korántsem ugyanúgy, ezt a harmadik felvonás továbbra is maximálisan alátámasztja. Amikor Józsefet a börtönből kikerülve a fáraó (Jéger Zsombor) elé viszik, s hosszas párbeszédük után a fáraó végül teljhatalmat ad neki, Józsefhez újra eljönnek a testvérei. Ám itt József ahelyett, hogy bosszút állna rajtuk, magasabb minőségében a kenyéradójukká válik: első felvonásbéli álma, amelyben a testvérek kévéjének az övé előtti meghajlását még a felsőbbrendűsége jelének vélte, most már azt jelenti számára, hogy fivérei a meghajlásukkal a hálájukat fejezik ki a nekik nyújtott könyör- és kenyéradományért. Ám azáltal, hogy József visszatalál az övéihez, a Jákob törzséhez tartozását már nem lehet többé helyreállítani. József áldása más természetűvé vált, az ember öntudatra ébredését szolgálta. Ezért mondja Jákob, amikor újra találkozik rég halottnak hitt fiával: „Tizenkét fiút nemzettem. (…) és ez az egyik volt közülük. Átok is, áldás is van soraikban, áldás és átok is. Vannak, akik elutasíttattak, de kiválasztottak maradnak. Aki azonban kiválasztatik, az elutasított marad a szeretetben. Amikor elvesztettem, meg kellett találnom, és most, hogy ráakadtam, elveszett nékem.”
Mivel József áldása más természetűvé vált, Jákob törzsében ismét felmerült az áldás problémája. A harmadik felvonás egyik központi témája, hogy a sorsát más úton bevégzendő József helyett hogyan kerül Júdára (Nagy Zsolt) az áldás. Ahogy a második felvonásban a női szereplőre tevődött a hangsúly, a rendezők itt, az utolsó felvonásban is azzal a bravúrral élnek, hogy a nő, az asszony, Támár (Zsigmond Emőke) kezébe helyezik Júda és ezzel az áldás sorsát. A korábban a fiatal Józsefet alakító Patkós Márton itt Júda fiaiként, Hérként és Onánként tér vissza, akiket Támár egymás után elcsábít. S csak azután, hogy ők már nem kellenek neki, azután, hogy velük már „végzett”, veti ki vidéki lányként (itt prostituáltnak öltöztetve) nem másra, mint az apjukra, Júdára a hálóját, s így jelentkezhet ennél a testvérnél az áldás.
Az Örkény István Színház szinte teljes színészgárdáját felvonultató előadást mindössze egy helyütt érzem „túl direktnek”. Akkor, amikor az utolsó felvonásban Józsefhez megérkeznek Egyiptomba a betolakodó idegenekként aposztrofált testvérei, lehetetlen nem észrevenni a migránsok érkezésére vonatkozó áthallást. Azt gondolom, hogy a Thomas Mann-regényt ilyen aprólékos pontossággal visszaadó darab nyugodtan meglehetne aktuálpolitizálás nélkül is, nem érzem itt a szükségességét ennek. Annál figyelemreméltóbbnak tartom viszont a kiváló színészi játékot, valamint a darab mondanivalóját egyaránt segítő zenét. Ugyanis a három felvonás alatt végig a zenekari árokban helyet foglaló zenészek muzsikája az ismétlődő, de soha nem ugyanúgy ismétlődő részeket mindig kissé módosítva, de vissza-visszatérő zenei motívumokkal tökéletesen támasztotta alá.
Gyönyörű, felemelő produkció az Ascher Tamás és Gáspár Ildikó rendezte József és testvérei, annak a nézőnek is kedvet csinál a Thomas Mann-regényhez, aki eddig esetleg a terjedelme miatt visszarettent az elolvasásától.
Thomas Mann: József és testvérei. A színpadi adaptációt Sárközi György és Káldor György fordítása alapján írta: Gáspár Ildikó. Rendezte: Ascher Tamás és Gáspár Ildikó. Játsszák: Patkós Márton, Gálffi László, Polgár Csaba, Kerekes Éva, Tenki Réka, Hámori Gabriella és sokan mások. Örkény István Színház, Budapest, 2017. március 11.
A fotókat Horváth Judit készítette.
