A fesztivál utolsó napján, azon belül is az utolsó órákban került elő néhány komolyabb – többek között az én szakterületemet is érintő – szakmai kérdés. Miközben már szemmel láthatóan elkezdődött a standok lebontása, mi azért traumafeldolgozásról, múlttal való szembenézésről beszélgettünk.
A Millenáris B épületébe érve déjà vu-m van: megint hosszú sor áll, a dedikáló asztalnál pedig egy szemüveges férfi ül, tőle nem messze Sárközy Bence álldogál. Nocsak, tán nem megint Pamuk? Leült még egy második etapra? Közelebb érve azonban már látom, hogy most Nádas Péter dedikál, amit legalább akkora érdeklődés övez, mint tegnap török kollégája ugyanazon tevékenységét.
Érdekes módon, mintha vasárnap délutánra időzítették volna a szakmaibb beszélgetős programokat, páran viccelődünk is azon, hogy olyan ez, mint a televízióban a későesti értelmiségi műsorsáv. „Létezik-e férfiköltészet?” – tette fel például a kérdést Turi Tímea Borsik Miklósnak és Tóth-Czifra Júliának. A beszélgetés koncepciója az volt, hogy amíg visszatérő téma, létezik-e női költészet, ugyanúgy fel lehetne tenni ezt a kérdést a férfiak által írt irodalomról is. Szó esett többek között Németh Zoltán Állati férj (Kalligram), Schein Gábor Üdvözlet a kontinens belsejéből, Peer Krisztián 42 (mindkettő Jelenkor) és Stolcz Ádám Becsapódás (FISZ–Apokrif Könyvek) című köteteiről.
A Líracsúcs záróeseménye a Hány szólamú a kánon? címet viselő beszélgetés volt, amelynek apropójául a Jelenkor folyóirat lírai toplistája szolgált, melyet irodalomkritikusok szavazatai alapján állítottak össze az elmúlt harminc év verseiből. A kísérletről Kőrizs Imrével és Visy Beatrixszal beszélgetett Szegő János. Valószínűleg keveseket lep meg, hogy Petri György Hogy elérjek a napsütötte sávig című verse végzett a lista élén, bár a beszélgetés során szó esett arról is, hogy feminista megközelítésből igencsak problémás az alkotás. Hogy ez a vers toronymagasan nyerte a szavazást – miközben érződik rajta valamiféle megosztó jelleg is – felvet egy sor további kérdést, például hogy mennyire avul Petri életműve. A felhívás egyik célja egyébként épp az volt, hogy egy ilyen eszközzel is rálássunk a kortárs lírában zajló folyamatokra.
Mivel a szavazók előzetesen nem kaptak semmiféle instrukciót, milyen elgondolás alapján válasszanak ki verseket, a koncepciók is változatos képet mutattak. Voltak, akik tényleg az utóbbi időben számukra fontos, nagy hatással bíró alkotásokat jelölték, és ebbe belefértek még Kiss Tibi és Lovasi András szövegei is. Ugyanakkor a kritikusok másik része odafigyelt arra, ki az, aki fontos, aki nélkülözhetetlen szerintük erről a listáról. Vagyis ahogyan Visy Beatrix fogalmazott, szemmel láthatóan létezik már a fejekben egy kortárs kánon, és sokan ezek alapján állították össze a saját listájukat. Ebben a pillanatban hihetetlenül konvencionálisnak, tekintélyelvűnek, hagyománykövetőnek tűnik az a panoráma, amire rálátást kapunk.
Vasárnap délután tartották a könyvfesztiválon Kemény István Lúdbőr című esszékötetének bemutatóját. A szerzővel Fehér Renátó beszélgetett, és hallgatóként ott kapcsolódtam be a diskurzusba, hogy lehet-e, szabad-e egyáltalán 2017-ben még az írástudók felelősségéről beszélgetni. Ugyanakkor Kemény István írásait áthatja ez az etikai alapállás, hogy a korszakban, amiben él(ünk) – és amiről ő is gondolkozik – hogyan is viszonyul az értelmiségi réteg a közügyekhez. Fehér Renátó szerint a könyvben kétféle értelmiségi út látszott kirajzolódni: az egyik a cinikusan mosolygó, fölényes, a másik pedig a fogcsikorgató, frusztrált. Kemény arról beszélt, hogy egyrészt van a ’68-as generáció, az a bizonyos nagy generáció, ehhez képest az ő korosztálya egy másodlagos helyzetbe került, és ezzel függ össze az is, hogy ez utóbbi generáció tagjai a szellemi életből elmenekültek a politikai életbe.
A menekülés volt az egyik kulcsszó az irodalmárok kerekasztal-beszélgetésén, amely a V4-es országokban érzékelhető jelenlegi trendekről szólt. Meglepő módon azonban nem a történelemből és a tényektől, hanem a történelembe és a tényekbe menekülés formájában. Agnieszka Janiec-Nyitrai hasonló trendről számolt be, mint amiről pénteken a Goethe Intézet programján hallottam: napjainkban nem ritka, hogy ismert, híres emberekről szóló életrajzi regények révén szándékoznak az írók a nagyobb összefüggésekről, az egyéni történetek által a nagyobb történetekről gondolkodni.
A lengyel irodalomról Németh Orsolya beszélt, szerinte most a tényirodalom a legfőbb trend, s míg régebben nem igazán emlegették, szinte szégyellni való volt, most igencsak aktuális téma a német megszállás időszaka, a németekhez való viszony. Hadd fűzzek azonban ide egy megjegyzést azzal kapcsolatban, ahogyan a moderátor, Balogh Magdolna a lengyel tényirodalomról, illetve általánosságban a műfajról beszélt. Véleményem szerint ugyanis egyáltalán nem ismeretlen kategória a magyar irodalomban, pontosabban a kortárs kritikában a tény- vagy dokumentumregény fogalma. Ha ezt az 1930-as évek szociológiai írásaihoz hasonlítva akarjuk értelmezni – ahogyan ő tette a beszédében – igencsak tévutakra jutunk. Németh Orsolya a lengyel irodalommal kapcsolatban érdekes jelenségnek tartja még, hogy elméleti szinten jelenleg nagyon hangsúlyos a posztkolonialista olvasat (természetesen az egykori Szovjetunóval összefüggésben).
Adam Bžoch a szlovák irodalomról úgy gondolja, hogy a nagy történelmi regények korszaka a nyolcvanas években lezárult. A kilencvenes évekre jellemző egy posztmodern fordulat, ami a történelemhez való viszonyt is aláásta. Ezzel összefüggésben jellemző az ironikus történelemértelmezés, és hogy a nagy történetek helyett a mikrohistorikus megközelítés került előtérbe. (Tehát nagyjából hasonló történt északi szomszédunknál is, mint a magyar irodalomban ugyanebben az időben.) Ahogyan a másik két nemzet esetében, úgy a szlovákoknál is fontos a traumafeldolgozás mozzanata.
A fesztivál utolsó programja volt a fordítók kerekasztal-beszélgetése, amelyet valószínűleg érdemesebb lett volna inkább a rendezvény első napjára időzíteni. Forgács Ildikó, György Norbert, Hanzelik Gábor, Hermann Péter, Juhászné Hahn Zsuzsanna, Pálfalvi Lajos, Peťovská Flóra és Pénzes Tímea az általuk fordított és a könyvfesztiválra megjelent könyvekről beszéltek. Érdekes élmény volt együtt látni ezt a pár embert, hiszen mindazok számára, akik nem eredeti nyelven olvasnak, (részben) ezeknek a fordítóknak a hangján szólalnak meg a cseh, lengyel és szlovák regények.
24. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál – 4. nap, Millenáris, Budapest, 2017. április 23.
A fotókat a szerző készítette.
