A személyes veszteség felfoghatatlan és szavakba nehezen önthető élménye árnyékolja be a szombati napot a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, miközben végre igazi fesztiválhangulat kezd kialakulni, nem kis részben a Millenáris parkjában zajló gasztronómiai rendezvénynek köszönhetően.
„Már kitettük a stoptáblát” – mondja (vagy valami ehhez hasonlót) Sárközy Bence, miközben pár méterre tőlünk Orhan Pamuk egy kis asztalnál ülve rendületlenül dedikál. Ez nagyjából fél egy körül lehetett – a sztárvendég tizenegykor kezdett bele feladatába –, addigra én már megtudtam, hogy ki nyerte a Hazai Attila-díjat, és hogy milyenek a pesti nők, közben értesültem egy számomra szimpatikus fiatalember váratlan és tragikus haláláról, és meghallgattam egy szlovák író gondolatmenetét arról, hogy miért lenne jobb a V5 (Ausztriával kiegészülve) a V4 helyett. No, de csak sorjában!
A Hazai Attila Irodalmi Díjat második alkalommal ítélték oda, idén Tóth Kinga kapta. Garaczi László, Németh Gábor, Szegő János és a tavalyi díjazott Bartók Imre beszélgetett róla, hogy úgy tűnik, hogy az experimentalista vonás lehet a díj egyik jellegzetessége. Bartók megjegyezte, hogy az elismerés igazi szellemiségéhez az illene, ha minden díjazott azonnal vissza is adná, illetve hasonlóképpen extrém gesztus lenne, ha kiderülne, hogy megint Bartók Imre kapja.
A díjat egyébként egy szakmai zsűri ítélte oda, tagjai Parti Nagy Lajos, Szilasi László, Nagy Gabriella és Szegő János voltak, a díjhoz egy millió forint jár, amit egy magánszemély adományoz. A Hazai Attila Alapítvánnyal együttműködik a Litera, amelyen elindult egy cikksorozat a kísérleti irodalom helyzetéről. Ahogyan Hazai Attila életműsorozatát, úgy az idei díjazott következő könyvét is a Magvető Kiadó adja ki, az előzetes információk szerint próza és líra határán mozgó rövid szövegekkel lehet majd találkozni benne. A bejelentés előtt volt még egy könyvbemutató, Szabó Gábor Hazai Attiláról szóló monográfiájáról (Jelenlét nyomokban, Kalligram Kiadó) Berta Ádám beszélgetett a kötet szerzőjével.
Csupán a szemközti terembe kellett átsétálnom – a bejárata mellett közben rendületlenül várakoztak, akik Pamuktól szerettek volna kapni egy dedikációt –, de teljesen más világba csöppentem: Bach Máté és Izsó Zita A pesti nő című interjúkötetének bemutatójára. A könyv egyik szereplője, a misszionáriusként Budapesten tartózkodó Vanessa Loureio szerint érezhető a különbség budai és pesti nők között, utóbbiak nyitottabbak. Másrészt úgy gondolja, hogy mi magyarok nagyon nyitottak, kedvesek, segítőkészek és udvariasak vagyunk, még akkor is, ha ezt nem hisszük el magunkról. Izsó Zita szerint a pesti (és budai) nő fontos jellemvonása, hogy ugyan sok rossz dolog történt vele, de túlélte, Bach Máté hisz a változás erejében, Zárug Zita (szintén a könyv egyik szereplője) pedig úgy gondolja, hogy a kulturális sokszínűség és nyüzsgés olyan mértékben sajátunk, ami más nagyvárosok női lakóira nem jellemző.
A V4-es standon közben a visegrádi országokból érkező elsőkönyvesekkel zajlott egy beszélgetés, és talán épp jó pillanatban értem ide, amikor a szlovák Michal Havran felvetette, hogy érdemes lenne ezt a négyes csoportosulást bővíteni, Ausztriát is bevonva. Szerinte amikor a kilencvenes évek elején összeálltak a visegrádi négyek, egyfajta alternatívát is akartak adni a korábbi nem igazán sikeres együttélési formákra, valamint a totalitárius diktatúrák jelentette kudarcokra. Amikor még politikai társulásként nem létezett, akkor inkább egyfajta életérzés és épp ezért irodalmi fikció volt ez a közösség. Ugyanakkor nem tűnik igazán sikeresnek a társulás, s ennek az is oka lehet, hogy hiányzik Ausztria, hasznos lenne tehát az együttműködést öttagúvá kiterjeszteni.
Hagyományos módon szombat délután rendezték meg az Európai Elsőkönyvesek Fesztiválját, a tizennyolc ország tizennyolc szerzőjével két felvonásban Gács Anna és Forgách András beszélgettek. A Szépírók Társaságának tagjai a fesztivál egész ideje alatt saját szerepléseik előtt olvastak fel egy tiltakozó szöveget a CEU-val kapcsolatos álláspontjukról. Mivel az elsőkönyvesek bemutatkozója angol nyelvű program, így ebben az esetben angolul hangzott el a nyilatkozat, és talán épp azért, mert mindez egy sokszínű nemzetközi társaság előtt történt, éreztem úgy, hogy ebben az esetben tényleg van súlya ennek a tiltakozási formának.
A sokszínűség – szokás szerint – az elsőkönyvesek témáira is igaz, mindig nagyon nehéz megragadni azt a bizonyos egy jellemzőt, ami lefedi az egész mezőnyt. Idén leginkább a különböző generációk – elsősorban a nagyszülők és unokáik – közti kapcsolatot ábrázoló történetek kerültek középpontba, és ezzel összefüggésben több olyan regény vagy novelláskötet szerepelt a válogatásban, amely a halálról szól. Az első könyv esetében általában az önéletrajzi elemek, a szerző saját életéből is ismerhető történetek szoktak dominálni, amennyire emlékszem, nem nagyon találkoztam az elmúlt tíz évben olyan alkotással, amelyik híres ember életét dolgozta volna fel valamiképpen. Idén volt ilyen is: Hanna Weselius, a finn résztvevő Alma Mahlerről írt. Mindig szerepel a válogatásban olyan írás, ami Budapesthez kötődik: idén Portugáliából érkezett egy ilyen történet Ricardo Fonseca Mota szövege révén, illetve a magyarországi születésű, de már kicsi kora óta nem Magyarországon élő Nora Szentiványi könyvében szintén találkozhatunk Budapesttel. Magyarországot egyébként idén a Petri- és Békés Pál-díjas Szaniszló Judit képviselte.
Szombaton tovább folytatódott a Líracsúcs az emeleti részen, lehetett idézetes képeslapot küldeni, meghallgatni többek között Acsai Rolandot, Jónás Tamást vagy éppen Varró Danit. A G9-es standon a nap legfontosabb eseménye azonban természetesen Valuska László beszélgetése volt Peer Krisztiánnal, aki 42 című kötetével tizenöt év után tért úgymond vissza az irodalmi életbe. Amint az most már minden bizonnyal sokak számára ismeretes, a kötet anyagának fontos, mindent átható motívuma Peer barátnőjének, Mocsári Zsófiának a halála, ez az életesemény uralja általában a kötetről szóló beszélgetéseket. Így történt ez alkalommal is, és többek között az a gondolat merült fel, hogy a gyászfolyamat során bizonyos szavakat – amelyeket addig problémamentesen használtunk – önkéntelenül is elkezdünk kerülni, ha a szeretett, de elvesztett emberről beszélünk. Valuska László szerint Peer kötetében nem igazán látszik mindez, a költő pedig megerősítette, valóban volt benne tabutörési szándék.
24. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál – 3. nap, Millenáris, Budapest, 2017. április 22.
A fotókat a szerző készítette.
