Bérczesi Robit talán sokan eltemették már gondolatban, azonban nemrégiben újjáéledt, és két lemezt is kiadott. Úgy döntött, mostantól nem „szépen lassan mindenünk leépül”, hanem csakis felfelé. Beszélgettünk a Délibáb című lemezéről, életről, halálról, sorsokról és legfőképpen azokról a fejében harcoló hangokról, amik mindezt mozgatják.
KULTer.hu: Több helyen is nyilatkoztad, hogy az első két év azzal telt, hogy visszailleszkedj a társadalomba. Hogyan élted meg ezt a folyamatot?
Körülbelül 2003-ban vontam ki magam a világból a mindennapos kemény drogozással, így nem csak a közéletről, de még a zenei életről sem tudok jelenleg semmit. Sokszor úgy érzem, hogy egy mesevilágban élek, fogalmam sincsen, mi zajlik a közvetlen környezetemben, a magyar valóságban. Amióta kijózanodtam, azt vettem észre, hogy a magyar fiatalok reakcióideje sokkal gyorsabb, sokkal hamarabb reagálnak például a koncerteken elsütött gondolataimra, vicceimre. Mindenre van egy frappáns válaszuk, ügyesebben és gyorsabban gondolkodnak, mint én gondolkodtam ennyi idősen. A félszavas gondolati síkon történő kommunikáció is egyre jellemzőbb rájuk. Eleinte sértve éreztem magam, amiért mindebből kimaradok. Aztán egy átdühöngött év elteltével rájöttem, hogy én zártam ki saját magam.
KULTer.hu: Zavar, hogy nem vagy képben a környezeteddel, a közélettel kapcsolatban? Hiányzik?
Egyáltalán nem érdekel se a politika, se a közélet. Sajnos a zenei élet sem eléggé, nagyon el vagyok foglalva a saját gondolataimmal. Tele van a fejem hangokkal, a saját belső országomban élek, és ezen nehezen hatolnak át más tényezők.
KULTer.hu: Milyen ez a saját belső ország?
Tele van emberek hangjaival. Régebben azt gondoltam, hogy ezeket a drogok miatt hallom, azonban azóta is velem vannak, hogy kitisztultam. Ezek a hangok igaziak. Benne van a forgalom zaja, az utca moraja, a szél, a távoli villamos hangja, és ez mind kiad egy mondatot az agyamban. Gondolj bele, hogy ülsz otthon egyedül, eszedbe jut valami, ami számodra kellemetlen, és szeretnéd minél előbb elfelejteni. De nem tudod, mert kintről ugyanazt a mondatot fújja be a szél, kinevet téged, és kántálja a rossz érzéseidet. Volt olyan, hogy annyira nem bírtam, hogy le kellett mennem a gyógyszertárba füldugóért, és be kellett dugnom a fülem, hogy ne halljam őket. Általában megismétlik azt, amit én gondolok. Olyan, mintha lehallgatnák a belső érzéseimet, amiket aztán kiszivárogtatnak, és közben visszakürtölik nekem.
KULTer.hu: Az új lemez a korábbiaktól jóval életigenlőbb, gyakran előkerül a boldogság szó is. Ezek szerint vége a borús éveknek?
A Délibáb számomra olyan, mint Aladdin csodalámpája. Egy éve kiengedtem a Gint, most visszazártam egy CD korongba, és új szintre emeltem a gondolkodásomat. Itt nincsen hiszti, nincsenek dührohamok, sőt, nyomokban boldogságot is tartalmazhatnak az új dalok – zeneileg mindenképpen, hiszen az akkordmenetek nagyon vidámak. A szövegek azért árnyaltabbak, de korántsem olyan súlyosak, mint a második és harmadik lemezen. A vidámság jólesik a közönségnek, de önterápiának is kiváló. Anyukám szerette volna, hogy egyszerű és vidám dalokat írjak, hát most megpróbáltam.
Négy koncerten vagyunk túl, és nagyon örülök annak, hogy az új dalok kiütnek régebbi letargikus számokat a koncertrepertoárból. A hiperkarma első tizenöt éve többé-kevésbé az első lemezre épült, a Délibábbal pedig felfrissült a zenekar.
KULTer.hu: Viszont a boldogság mellett a „vég” is előkerül. Hol találkozik ez a két – látszólag ellentétes – fogalom?
Egész életemben a halálfélelem irányította a cselekedeteimet. Amióta az eszemet tudom, rettegek a haláltól, és most jutottam el odáig, hogy ez feloldódott; már csak a testi fájdalomtól félek. Részemről, ha itt a halál, készen állok rá. Nem sietek, de készen állok. Ez az utolsó életem, az „extra time”, és csak kedves, bohókás, pozitív dalokat szeretnék írni. Ha rajtam múlik, többször már nem születek meg, hiszen a komoly dolgokon túl vagyok. Ha itt meghaltam, továbbmegyek a saját otthonomba, mert tudom, hogy ezen a földön nekem mindenhol külföld van.
KULTer.hu: A Délibáb nem csak hangulatát tekintve, de hangszerelésében és énekstílusában is eltér a korábbiaktól. Hogyan jött a gondolat, hogy új hangszereket és elektronikus elemeket is bevonj?
Szeretem az elektronikus zenét, és szívesen házasítanám össze a rockkal, ezzel már az első albumon is megpróbálkoztam. Rengeteg lehetőség van az elektronikusan programozott dobokban, és egy újfajta hangzást szeretnék kialakítani ezzel. Emellett hegedű és női vokál is hallható az új lemezen, szívesen kísérleteznék még fuvolával és szaxofonnal is.
Az ének is változott, a hadarás, a rap és a monologizálás helyett most újra énekelek. Ezúttal leültettem a többi énem: a kísérletezőt, a forradalmárt, a prófétát, és elővettem az éneklős énem, ami körülbelül húsz éve került a kispadra.
KULTer.hu: Az új lemezen rengeteg dal 94–96’ körül íródott. Mi a közös a 20 évvel ezelőtti és a mostani Robiban?
Az Újra Délelőtt című dalt gimnázium másodikban írtam. Úgy érzem, ezek a számok üzenetek számomra a múltból. Nem változott semmi, én sem változtam meg, ugyanaz az ember vagyok. Az adott génállomány nemigen változhat. Vannak komor kisgyerekek, vannak hisztisek, és vannak az örök vidámak, akik ilyenek lesznek felnőttként is. El kell fogadnunk a korlátainkat.
KULTer.hu: Említetted, hogy főleg terápiás célból íródtak a dalok. Most milyen szerepet tölt be a dalszövegírás az életedben?
Továbbra is önterápiaként használom a dalírást, az életem naplójának tekintem, viszont azt is figyelembe veszem a tudatom egy távoli kis szegletében, hogy óvatosnak kell lennem írás közben, hiszen évekig ezeket a dalokat fogom énekelni. Nem mindegy, hogy milyen szövegekkel töltöm ki a hétvégéimet. Viszont sosem leszek egy popzenét játszó, közönségtapsoltató ember, nem szeretem a túl könnyed zenét, és nem is áll jól nekem.
Emellett felajánlottam az életemet az emberiség lelki megsegítésére, vigasztalására. Mókázni, bohóckodni szeretnék, mosolyt csalni az emberek arcára. Ebbe nem fér bele egy rakás minden: körém se feleség, se gyerek, se háziállat, se növény nem való. Egyszerűen nem tudok bánni velük, nem tudok értük felelősséget vállalni.
KULTer.hu: Nem is vágysz ezekre?
Negyvenegy éves koromra megbékéltem azzal, hogy nem vagyok társ-, férj-, vagy apatípus. Tudom, hogy így rengeteg dologból kimaradok, de nem szeretném megkeseríteni senki életét azzal, hogy például családot alapítok. Egyszer volt egy szobanövényem, de túlöntöztem, mert folyamatosan azt hallottam, hogy arra kér, hogy locsoljam még. El is pusztult. Akkor mi lenne egy kutyával vagy egy gyerekkel? Nekem nem ez a küldetésem, nem kell továbbörökítenem magamat.
KULTer.hu: „Akarod-e tudni, hogy miket beszélnek rólad, ha nem vagy ott?” – hallhatjuk az új lemezen. Akarod tudni?
Akarom vagy sem, tudom. A családomnak és a barátaimnak szeretnék csak megfelelni. A barátaimmal eltöltöttünk már annyi évet közösen, hogy bízzak bennük, az ő véleményük fontos. A közvéleménynek csak annyiban szeretnék megfelelni, hogy működhessen a zenekar. Nem szeretnék és éppen ezért nem is tudnék soha stadionzenésszé válni, mindig is szerzetesként éltem. Csak ágy, asztal, tévé, mint a Kispál-szövegben.
KULTer.hu: Jövőbeni tervek?
Az Én meg az Ének feldolgozászenekar emléxel még? című második album felvételére és megjelentetésére készülünk idén. Úgy képzelem el a fejlécet, hogy „Én meg az Ének: emléxel még? Elfelejtett dalok a felejthetetlen emlékzenekar előadásában”. A Biorobot második lemezét jövőre mutatjuk be. Idén még szeptemberben kihozunk egy új hiperkarma-számot, decemberben az Én meg az Éneknek egyet, jövő tavasszal pedig az új Biorobotot. Az Én meg az Énekkel szeretnénk egy hat-hét állomásos színházi turnéra is indulni. Ahogy telik rajtam az idő, úgy érzem magamhoz egyre közelebb az akusztikus dolgokat. És örülök annak, hogy így megváltozott a világ.
A fotókat Bokor Krisztián készítette.
