Az utazás kultúránk legősibb toposzai közé tartozik – gondoljunk csak a messze elhajózó Odüsszeuszra, a pusztában vándorló zsidó népre, az Alvilágba leereszkedő Gilgamesre. Mindeközben a gyorsaság és a mobilitás korábban elképzelhetetlen lehetőségei, az idegenség mindent behálózó képei, a migrációs hullámok újbóli felerősödése az úton létet a maga fény- és árnyoldalaival a par excellence kortárs tapasztalattá avatják.
Valószínűleg ezzel magyarázható, hogy az utóbbi két-három évtizedben a travel writing studies az angolszász kultúratudományos világ egyik leginkább pezsgő interdiszciplináris területévé vált. Sokszínűségét jelzi, hogy éppúgy idesorolható a 18–19. századi Afrika-utazók beszámolóinak posztkolonialista perspektívából való elemzése, mint Wordsworth önéletrajzi költeményeinek vagy W. G. Sebald regényeinek vizsgálata. Az utazáselbeszélések iránti akadémiai érdeklődés itthon viszont még nem mutatkozik ilyen élénknek: kevés olyan nagyobb terjedelmű munka jelent meg eddig hazánkban, amely magyar nyelvű útirajzokkal foglalkozik, és elsősorban nem vagy nemcsak forrásértékű történelmi dokumentumokként, hanem esztétikai teljesítőképességgel bíró, hangsúlyozottan irodalmi létmódú szövegekként vizsgálja őket.
Szirák Péter Ki említ megérkezést? – A régi és a két világháború közötti magyar irodalmi útirajzról című 2016-os kötete éppen ezért hiánypótló vállalkozás. A művet a szerző Örkény-monográfiájához hasonlóan a feltárt kontextusok gazdagsága jellemzi: az invenciózus szövegértelmezések mellett a Ki említ megérkezést? nemcsak szorosabb értelemben vett irodalomtudományos, de mentalitástörténeti, politikatörténeti vagy épp a turizmuskutatás tárgykörébe tartozó problémákat is tárgyal. Ahogy a bevezetőben olvashatjuk, „az utazásról szóló elbeszélés […] az ember önmagáról alkotott képének, önmegalkotásának közege is, amennyiben az utazás koronként eltérő változatokban létező kulturális praxis és irodalmi reprezentációs mintázat.” (7.) Az utazás mint gyakorlat és mint irodalmi mintázat eme szétválaszthatatlan kettősségét mindvégig szem előtt tartják a kötet írásai.
A bevezetőből az is kiviláglik, hogy szerzője az alcímbe emelt „irodalmi” jelleget nem kezeli evidenciaként – a könyv itt megfogalmazott, a későbbiek során újra és újra visszatérő alapkérdése éppen az, hogy mi teheti irodalmivá ezt a műfaji kánon peremén megrekedő, kialakulásától kezdve a praktikus ismeretnyújtás és a szórakoztató-gyönyörködtető funkcióin osztozó szövegtípust. A következő két fejezet külön érdekességét az adja, hogy bennük annak a ritka pillanatnak lehetünk tanúi, amikor egy irodalomtörténész kilép a saját szűkebb szakterületéről: a Tanulás és esemény című fejezet a kora újkor peregrinusainak utazáseszményét tárgyalja, a Külhon felfedezői pedig a 19. század magyar világjáróinak úti beszámolóit térképezi fel. (Egyébként az első fejezetben górcső alá vett szövegkorpusz az egyedüli, amelyről elmondható, hogy – a régi magyar irodalom kutatóinak köszönhetően – számottevő szakirodalommal rendelkezik. Kifejezetten izgalmas végigkövetni azt, hogy miként találkoznak például Kovács Sándor Iván megállapításai a szerző felvetéseivel, aki többek között mintha arra keresné a választ, hogy termékenyek lehetnek-e egy jelzetten modern irodalomfelfogás szempontjai egy korábbi paradigma szövegeinek olvasása során.)
A továbbiakban Szirák Péter mindvégig a két világháború közötti időszak útirajzaira összepontosít, arra a perióduséra, melyet Paul Fussel Abroad című nagy hatású monográfiájának nyomán a nemzetközi szakirodalom is az utazás és az utazási irodalom aranykoraként kezel. Ezekben az esztendőkben D. H. Lawrence-től W. H. Audenen át Evelyn Waugh-ig és Klaus Mannig számos élvonalbeli európai szerző adott közre remek útirajzokat. A korszakválasztás tehát azt is jelzi, hogy a húszas-harmincas évek eme magyar tendenciája szinkronban volt a világirodalmi fejleményekkel: a könyvben olyan meghatározó szerepű magyar írók eddig kevesebb figyelemben részesülő utazásszövegeinek vizsgálatára kerülhet sor, mint Kosztolányi, Márai, Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Móricz Zsigmond, Szabó Zoltán, Németh László, Cs. Szabó László, valamint a szovjet Oroszországot megjárt Illyés Gyula és Nagy Lajos.
Habár a Szepsi Csombor Mártontól Németh Lászlóig húzódó spektrum talán túlságosan szélesnek tűnhet, a vizsgálati szempontok egysége erős koherenciát biztosít a könyvnek. Az egyes fejezeteket összekapcsolja például az arra irányuló kérdezés, hogy miként vonódnak be a különféle érzékek az idegenség percepciójába, és ezt a működésmódot hogyan jelenítik meg az adott szövegek. Judith Adler nyomán – aki sokat idézett tanulmányában (Origins of Sightseeing) mutatta be azt, hogy a szem miként vált az utazás kitüntetett érzékszervévé – Szirák Péter is kitér arra, hogy a vizuális érzékterület 18. században kialakuló dominanciája előtt, a peregrináció gyakorlatában még más jellegű tapasztalatok (így az élőszóbeli társalgás és a testi utánzás) kerültek előtérbe. A későbbi következtetéseket vetíti előre az első fejezet azáltal is, hogy a szerző a citátumokból építkező, rögzített retorikai mintákat követő 16–17. századi szövegekből azokat a mozzanatokat emeli ki, amelyek megtörik utazás és útleírás programozhatóságát: ahol az útleírás már „egyedi, eseményszerű, s ezért irodalmi” lesz (28.).
A 19. századot tárgyaló fejezet egy nagyon jelentős, továbbgondolásra érdemes összefüggésre mutat rá azzal, hogy a korabeli utazás két modelljét vázolja fel, két más tekintetben is jól ismert névhez kapcsolva. Kazinczy úti levelei és a bennük bemutatott gyakorlat az angol home tour mintájára szerveződő, a nemzeti önismeret növelését szolgáló belföldi utazás mintájává válnak, míg Széchenyi angliai útjai az összehasonlítást, a távlatteremtést szolgáló külföldi tanulmányút eszméjét alapozzák meg. Míg azonban Bethlen Miklós vagy Bölöni Farkas Sándor úti beszámolói magától értetődő módon rendelkeztek praktikus-pragmatikus funkciókkal, addig, ahogy azt Szirák Péter maga is jelzi, Kosztolányi olvasója már nehezen tájékozódhatott volna az Utak, népek, városok darabjainak segítségével Brüsszelben vagy Párizsban. Hogyan őrizheti meg tehát létjogosultságát, milyen funkcióra tehet szert a fotográfia és a film térnyerése után az idegen tájakról, emberekről csupán az írás monomédiumában közvetítő útirajz? A kötet eme kérdés révén az önéletrajziság kódjait mozgató, modern irodalmi útirajz kialakulását a médiumok versengésének kontextusába helyezve vizsgálja – ami azért is fontos, mert a travel writing studies angolszász szakirodalma ennek a megközelítésmódnak kevesebb figyelmet szentel. A szerző a szövegek értelmezésekor így arra koncentrál, hogy az idegenségtapasztalat nyelvi színrevitelében hogyan alakul a kliséktől, sztereotípiáktól sem mentes előzetes tudás és az egyszeri, eseményszerű benyomások összjátéka, hiszen, ahogy azt több helyütt is olvashatjuk, a magyar utazási irodalom legjobb darabjai „a kogníció és a performativitás” (24.) eldönthetetlenségét viszik színre.
A két világháború közötti időszakot vizsgáló fejezetek nem egy valahonnan valameddig tartó narratívát kívánnak felépíteni, inkább a szórtságot, a diszkurzív sokféleségét érzékeltetik: a naplószerű, értekező vagy épp vallomásos beszédmódok közötti választás tétjét, a változatosan megkonstruált utazófigurákat Kosztolányi esztéta kószálójától Nagy Lajos viszolygó turistájáig és Illyés Gyula tanúságtevő utazójáig. A könyv érzékletesen veszi számba az idegenség nyelvbe írásának különféle stratégiáit: Márai spengleriánus kultúrmorfológiával átitatott személetmódját, a másikat, a különöst, a furcsát kommentáló-interpretáló gesztusok hiányát Kosztolányinál és a „szellemi utazás” Németh László-féle utópisztikus-ideologikus modelljét. A szerző itt sem feledkezik meg az utazás éppen adott praxisának, intézményes feltételeinek bemutatásától. Így megtudjuk, hogy milyen szabályszerűségekkel bírt a szovjetunióbeli „utaztatás”, és az is kiderül, hogy nem mindegy, ki melyik irányból közelíti meg Erdélyt: azaz a klasszikus, Nagyváradtól induló útvonalon, Kolozsvárt érintve tart a Székelyföldre, vagy épp a Balkán felől érkezik, mint Németh László.
Az elemzések következetesen kitérnek arra is, hogy milyen előzetes sémák határozzák meg az adott szövegben felbukkanó ország, kultúra ábrázolását, és hogy egy-egy mű hogyan alakítja tovább ezeket a mintázatokat. Sok érdekességet tartogatnak például azok a passzusok, melyek Oroszország mint turisztikai termék keletkezését veszik górcső alá, a legjelentősebbnek ebből a szempontból azonban az erdélyi útirajzokra vonatkozó fejtegetéseket tartom. Szirák Péter egészen Kazinczyig vezeti vissza az Erdélyt Magyarország másikjaként, valamiféle autentikusabb és közösségibb létezés helyeként láttató toposzt. Kötete részletesen bemutatja, hogy a húszas-harmincas évek útirajzai miként működtetik a magyar kultúra elesett fellegvárát gyászoló veszteségretorikát, miként járulnak hozzá a példaértékűnek szánt, a magyarnál magyarabb Erdély-kép megerősödéséhez, a Székelyföld turisztikai imázsának kialakulásához, vagy éppen milyen alternatívákat mutatnak fel a nacionalista megközelítésekkel szemben – lásd például Németh László utópisztikus „Duna-gondolatát”. A Ki említ megérkezést? így termékenyen hozzájárul azokhoz az utóbbi évtizedben megélénkülő, Romsics Ignác, Ablonczy Balázs, György Péter nevével fémjelzett kultúra- és történelemtudományos vizsgálódásokhoz, amelyek az Erdély-, illetve Trianon-mítosz alakulástörténetét veszik górcső alá.
A Ráció karcsúbb kiadványai közé tartozó könyvben nem mindig kerül sor egy-egy szerző idevágó szövegeinek tüzetes, aprólékos értelmezésére, de úgy vélem, a hosszabb Kosztolányi- és Márai-fejezet kétségkívül fontos részét képezi a két életmű recepciójának. Szirák Péter írásai tömörségüknél fogva is számos kibontásra váró ötletet mutatnak fel, jól hasznosítható támpontokat jelölve ki a későbbi vizsgálódások számára: így például érdemes lenne részletesebben feltárni a két világháború közötti irodalmi szociológia és az útirajz közötti kapcsolódásokat, de roppant tanulságosnak tartanék egy olyan olvasásszociológiai irányultságú kutatást is, mely felméri, hogy kik, hogyan, miért olvastak útirajzokat ebben az időszakban. A szerző írásmódjának erényei közé tartozik az is, hogy az adott műből egy-egy rövid fejezeten belül is rendkívül jó érzékkel választja ki az értelmezésre szánt idézeteket. Érvelésében a citátumok mindig megvilágító erővel bírnak, és – nem mellesleg – a darazsak által összecsípett Apáczai vagy a szovjet kávé felett utálkozó Nagy Lajos alakjának élvezetes megrajzolásával kedvet csinálnak a forrásszövegek olvasásához. A Ki említ megérkezést? egy szakszerűen, mégis közérthetően, finom és választékos eleganciával megírt könyv, amelynek minden sorából sugárzik, hogy egy olvasni és utazni egyaránt szerető irodalomtudós műve.
Szirák Péter: Ki említ megérkezést? – A régi és a két világháború közötti magyar irodalmi útirajzról, Ráció Kiadó, Budapest, 2016.
