Kemény Zsófi, a nép és a PR-szakemberek által vállra emelt polihisztor raplemezt jelentett meg. Mielőtt még a Piaci rés belesüppedne a „kísérleti” hiphop próbálkozások érdektelenségébe, vagy a reflektálatlan ujjongás és a marketinggel átitatott, álideológiai brandépítés gumicukorízű, iszapos pátoszába, vessünk egy pillantást rá, mi köze van a hiphop műfajához a lemeznek, Sophie Hardnak és a „feminista rapnek”.
A rap és hiphop zene a kilencvenes évek óta az autenticitás, a lazaság és a tisztelet/alázat háromszögletű alappillérén nyugszik. A produktum autentikus, amennyiben annak előadója a saját közösségét, a saját eredetét, valamint az annak vonzásában elhelyezkedő értékeket és hagyományelemeket reprezentálja úgy, hogy minden megnyilatkozásában a kollektíva részeként és individuumként is egyaránt önazonos tud lenni. A produktum (sajnos jobb szó híján, nyilván a flow fogalmával erős konnotációban) laza, amennyiben nem vonatkoznak rá (és nem is engedi, hogy vonatkozhassanak rá!) az össztársadalom normatív keretrendszerei, a reprezentáció funkcióját mindig a kétértelműség, a félreértelmezhetőség kivédésének vágya elé helyezi. A produktum tisztelettel viseltetik az elődei iránt, tehát alázatos, amennyiben műfaji identitását mindig a saját maga által kialakított kánon szerint határozza meg, helyét a hiphop zenei világában egy nagyobb „misszió” alkotóelemeként definiálja. Van akkora szerencsénk, hogy idén Amerikában már megjelent egy raplemez, amelynek egy kiragadott szövegrészlete (és akkor nem is beszélve az elsöprő flow-ról vagy a hihetetlenül komplex, tudatosított hagyományból épülő és egyszerre progresszív, hatásában mégis lenyűgözően egyszerű alapról, alapokról) tökéletesen mutatja be a fenti háromszög egyhelyű meglétét: „I got loyalty, got royalty inside my DNA, cocaine quarter piece, got war and peace inside my DNA, I got power, poison, pain and joy inside my DNA, I got hustle though, ambition, flow, inside my DNA, I was born like this, since one like this immaculate conception, I transform like this, perform like this” (Kendrick Lamar: DNA).
Sophie Hard (Kemény Zsófi) Piaci rés című kislemezének megjelenése nem azért problémás, mert technikai minőségét tekintve egy rossz raplemez (elég csak a néhol kreatív és igényes, ugyanakkor sokszor repetitív és az utólagos hozzáillesztettség érzetét keltő beateket, az előadó nemlétező flow-ját és raptechnikáját vagy a szövegek hiphop-zenei inkompatibilitását tekintenünk), és csak részben azért, mert összeegyeztethetetlen a hiphop szellemiségének három alapkövével. Pedig ez is igaz.
Sophie Hard nem autentikus előadó, hiszen hogyan is lehetne komolyan venni, hogyan is lehetne önazonosnak tekinteni egy olyan rappert, aki a Class FM reggeli műsorában a kérdésre, hogy mit változtatna meg Magyarországon, zavartan elmosolyodva ezt reagálja: „Ezt itt nem lehet kimondani szerintem.” Sophie Hard és a Piaci rés nem laza: egyrészt érződik rajta a megfelelési kényszer (leginkább Kemény Zsófi saját brandjének irányába), másrészt pedig átjárja az erőltetett koncepció szaga (a szélesebb perspektíva és a szemléltetés kedvéért: a Rímbiózisnak se József Attilát és a költészet parnasszusát, hanem a nyomort és a generációs elhagyatottságot kéne keresnie a belpesti utcákon, mint például ahogyan azt a Sör És Fű teszi). A Piaci rés nem alázatos, ugyanis sem zeneileg, sem szövegileg, sem szellemiségét tekintve nem akar párbeszédbe állni a hazai hiphop hagyományával (vagy rosszul értelmezi azt), az ezt esetlegesen pótolni tudó avantgárd indíttatás pedig kitapinthatatlan.
A Piaci résnek ennél két sokkal nagyobb problémája van. Egyfelől hihetetlen dilettantizmussal tenyerel bele a magyar hiphop közeget már egy jó ideje feszültségben tartó kérdésbe: vajon tud-e egy úgynevezett csúcsértelmiségi hiteles rapperként funkcionálni? Azt gondolom, igen, de elképesztő nehézségek árán. Úgy látom, a rapzenének igenis szüksége van az értelmiség szakértelmére, egyrészt a zenében és a technikai háttérben rejlő lehetőségek kibontásában, másrészt a rapszövegek elsődleges alapanyaga mégiscsak a nyelv, amely teljesítőképességének határaira sokszor csak olyasvalaki láthat rá, aki tudományos szinten is foglalkozik vele. Ugyanakkor az értelmiség mást is jelenthet a hiphopra nézve: rossz esetben befecskendezheti azt sznobériával, finnyássággal, ezek pedig elemien idegenek a műfajtól. Ugyanis a jó rapzene soha nem riad meg attól, hogy a legmélyebb, legízléstelenebb szintekig is lemenjen, ha kell. Talán az egyetlen előadó-szövegíró, aki magas értelmiségiként hosszú ideje autentikus eleme tud lenni a haza rapkultúrának, az Závada Péter, aki az elképesztő műfaji naprakészség és a nyelvi kreativitás (legjobb pillanataiban: a nyelvi gátlástalanság) egyesítésével, valamint intellektuális és kulturális felkészültségével egyensúlyba tudta hozni az értelmiségi és a rapper szerepét. Kemény Zsófi erre képtelen volt, didaktikus szövegeinek, műfajszemléleti hanyagságának és a kényszeredetten „értelmiségieskedő” stílusának eredménye egy minden hiphopot szeretőt elidegenítő szerepvállalás, amellyel az értelmiség újból megmutatja, mennyire képtelen teljes szubkultúrák befogadására és megértésére.
Másfelől, ahogyan arra már a KönyvesBlog felhívta a figyelmünket, a Piaci rés egy antiszexista raplemez. Felmerül a kérdés: mennyiben összeférhető adott esetben a feminizmus gondolatisága és szellemisége egy olyan műfajjal, amelynek a gengszterrap kialakulása óta elidegeníthetetlen alaptónusa a maszkulin agresszivitás, az anyagi és szellemi dominancia demonstrációja? Talán semennyire. A rapzene azért is alakult ki (a sporthoz viszonylag hasonlóan), hogy az elnyomott kisebbségiekben felgyülemlett feszültséget és erőszakot fájdalommentesen levezesse, hogy ne a pisztoly, hanem a mikrofon után nyúljunk. Azért hallgatunk hiphopot, hogy a kétségkívül létező agressziónkat és kisebbségi komplexusainkat egy olyan térben élhessük ki, amely nem hajlandó a tabusításra – így ennek része lehet a szexista retorika. Ugyanakkor nem érdemes elfelejtenünk, hogy a rap alapvetően férfi és férfi közötti diskurzusra alapoz (ezt a legjelentősebb női rapperek sem tudták kibillenteni), ezért a szexista fogások az „ellenfél” verbális kasztrálására szolgálnak, nem a nők lealacsonyítására: „Bitch, be humble” (Kendrick Lamar: HUMBLE) – érted, egy nőstény kutyánál is kevesebbet érsz nekem, haver, sit down. Ennek az ideológiai alapon történő megkérdőjelezése (Háj Way to Hell), a rapzene „feminizálása” azért problematikus, mert egy olyan diskurzust akar rákényszeríteni a műfajra, amely annak axiómáival áll szöges ellentétben. Úgy nincs feminista rap, mint ahogyan kézzel játszott futball sincsen. Persze ez nem jelenti azt, hogy a nőknek semmi keresnivalójuk a rapzenében, sőt. Csupán el kell fogadni, hogy a céltalan vulgárfeminizmus nem való a rapzene beatjeire.
Aki már rendelkezik kiforrott ízléssel a hiphop világát illetően, nyugodtan kérdezheti, ugyan miért volt fontos ezeket leírni, pontokba szedni. Hiszen belátható, hogy egy teljesen jelentéktelen produkció lett a Piaci rés. Hát ezért: Kemény Zsófi a generációjának az egyik legtöbbet foglalkoztatott és legsokrétűbb reklámfelülete, verseskötetet, Allianz-biztosítást és raplemezt is ugyanúgy el lehet adni a nevével, az arcával. A több mint tízezer megtekintés a YouTube-on azt mutatja, lehet erre is kereslet. Én csak nem szeretném, hogy azok, akik életkori vagy ízlésbeli sajátosságok miatt először (vagy elsők között) Kemény Zsófin keresztül találkoznak a rapzene világával, azt gondolják, hogy ez ebben a formában legitim produkció. Ugyanis ezzel kirekesztenék magukat a modern könnyűzene talán egyik legvagányabb és legreflektáltabb szegletéből, nemet mondanának a modern demokráciák elnyomását talán a legpontosabban megmutató szociokulturális prizmának. Ha van gyomorreakció a Piaci résre, akkor, úgy hiszem, az megegyezik Ice Cube örökérvényű soraival: „can’t none of ya’ll niggas fuck with none of these niggas, these triggas, we’s killas.”
Sophie Hard: Piaci rés, Szerzői kiadás, 2017.
A kiemelt kép a lemez borítója.
