A kolozsvári TIFF-en járva egyik szemem sírt, a másik nevetett. Jó volt látni, hogy milyen színvonalas és nagyszabású filmfesztiválnak ad otthont a kincses város, miközben szomorúan konstatáltam, hogy Magyarország ezen a téren a fasorban sincs. Napsütés, a fesztivál lázában égő, pezsgő belváros és számtalan film kényeztette a záróhétvégére kilátogatókat.
Első bálozó voltam a TIFF-en (Transilvania International Film Festival), és bár Kolozsvárt már jóval korábbról ismertem, a repülőtérről autóval megérkezve még a reálisnál is kedvezőbb képet adott a történelmi városközpont. A sajtós csomag sietős átvétele (az utolsó napokra a fesztivál tucatnyi helyszínét jelölő térkép sajnos elfogyott), a jegyek beszerzése és egy kiváló ebéd után hozzá is láttam az előre kiszemelt filmek megtekintéséhez. Az ebédről csak annyit, hogy a város egyik kultikus helyén, a Vărzărie (magyarul Káposztázó) nevű, komolyabb kerthelyiséggel is rendelkező étteremben került rá sor, mely a fesztivál egyik felvezető spotjának is helyszínéül szolgált.
Ám a filmes menü sem volt utolsó. Előételként jöjjön két dokumentumfilm. A román Alexandru Solomon régóta dédelgetett tervét valósította meg, mikor leforgatta a Tarzan tojásai (Ouăle lui Tarzan) című alkotást. Szuhumiban, egy olyan ország fővárosában járunk, amelyet szinte sehol sem ismernek el. Abházia több mint két évtizede egy véres háborúban szakadt el Grúziától, „függetlenségét” a grúzokat gyengíteni akaró Oroszország szavatolja. Az abszurditást a négyzetre az a kutatóintézet emeli, melyet 1927-ben alapítottak, és jelenleg is emberszabású majmokkal kísérleteznek benne. A Fekete-tenger partján fekvő, féltrópusi éghajlatú Szuhumiban úgy működik oktató- és kutatóközpontként az intézet, hogy közben turisták látogatják, parkjában a dolgozók saját szakállukra, pénzért mutogathatják a majmokat. Akképp montírozódik egymásra az intézet rabságában élő és a kísérleteket, illetve a rossz körülményeket elszenvedő páviánok, rhesusmajmok sorsa az abházokéval, ahogy Solomon a szovjet majomkísérletek archív felvételeit az épület belső falaira vetíti. A rétegzett mondanivalót tovább erősítik a folyékony kameramozgások, a kifejező szuperközelik a majmok szeméről és mancsáról, illetve annak a kispályás meccsnek az emlékezetes epizódja, mikor féllábú hadirokkantak mankóikra támaszkodva igyekeznek futballozni.
A svájci Eileen Hofer doksija is egzotikus helyszínre, Kubába kalauzolja el a Horizontok (Horizontes) nézőit. Három balett-táncosnő, három generáció, a múlt, a jelen és a jövő tűnik fel a horizonton. Alicia Alonso nemzeti intézmény volt Kubában (a legendás táncosnő pár hónapja hunyt el 96 éves korában), sokan minden idők legjobb balettművészének tartják. A film utáni beszélgetéskor a rendezőnő elárulta, hogy számára az a legimponálóbb a balerina karrierjében, hogy a megvakulást is kockáztatta a tánc miatt (a sok ugrálástól levált a retinája). A Castro fivérekkel szívélyes barátságot ápoló matrónánál hangsúlyosabb Viengsay Valdes alakja, aki Kuba négy legjobb prima balerinájának egyike. Sokszor lett volna lehetősége elhagyni Kubát, de mégsem tette. A tizenéves Amanda leghőbb vágya bejutni az Alicia Alonso által vasmarokkal irányított Kubai Nemzeti Balettbe, amiben nem túl tehetős szülei teljes mértékben segítik. Balett, Kuba és nagyon különböző női sorsok: három kihagyott ziccer, mivel egyikkel sem foglalkozik a film olyan mélységben, hogy igazán érdekessé váljon. Jobban járunk, ha megnézzük a Kegyetlen tánc című minisorozatot, vagy újranézzük a Fekete hattyút.
Jobban jártak volna A parti (The Party) szereplői is, ha nem mennek el arra a szűkkörű ünnepségre, melyet a frissen kinevezett egészségügyi miniszter rendez a lakásán Sally Potter filmjében. A mindössze 71 perces fekete-fehér alkotásban a díszvacsorára nem kerül sor (Buñuel a sarokban csuklik), mert egyre sötétebb titkokra derül fény. Az invenciózus fényképezéssel rögzített kamaradrámában nemzetközi színészgárda szerepel, de a nyilván szándékosan harsány, túlzó karakterábrázolás már-már nevetségessé teszi a jómódú, ám csalfa, hazug, az igazsággal drámai módon szembesülő figurákat.
Van olyan kritikus, aki szerint a szereplők egyéni bukásai a Brexit miatt széttöredezett társadalom törésvonalait jelenítik meg. Ezeket az árkokat igyekszik betömni A belgák királya (King of the Belgians) című filmjével Peter Brosens és Jessica Woodworth. A fesztivál nyitófilmjének választott vidám mockumentary egy párhuzamos jelenben játszódik, ahol Törökország belép az Európai Unióba, ám Vallónia kikiáltja a függetlenségét. III. Nicolas az udvari etikett és a kötelezettségek hálójában vergődik, nem igazi uralkodó, csak a 21. századra kiüresedett királyi cím birtokosa. Királysága szétesése olyan történelmi feladatot ruház rá, melynek képtelen lenne megfelelni (napok alatt is csak a beszéde bevezetőjét sikerül kitalálnia). De a körülmények különös összejátszása miatt csak titokban, a Balkánon keresztül tud Brüsszelbe jutni három fős „udvarával” és a róla épp dokumentumfilmet forgató minden hájjal megkent angol filmessel. A hazafelé tartó, de mindig újabb kalandokba keveredő király (igen, egy újabb Odüsszeia-parafrázis) ugyan utazása alatt nem válik nagy formátumú uralkodóvá, de hiteles emberré igen, akit az alattvalói elfogadnak. Miközben Nicolas néhány napos szabadsága lehetőséget ad számára, hogy elgondolkodjon magáról, királyságáról, a figyelmesebb néző a vallon-flamand ellentét kicsinyítő tükrében felfedezheti az Európát feszítő egyik, a megjelenő szerb és bolgár szereplők sorsában pedig egy másik konfliktust. A belgák királya a didaktikusságot kerülve a sokszínűségében is egységes Európa mellett teszi le a voksát, ahol (ha már kortárs Atatürkök nincsenek) leginkább hiteles vezetőkre van szükség.
Az osztrák Josef Hader, aki hazájában színészként, íróként és humoristaként ismert, első rendezését Kolozsvárra is elkísérte. A Mérgezett egér (Wilde Maus) főhőse egy középkorú bécsi zenekritikus, akit leépítenek újságírói állásából, de ezt nem árulja el feleségének. A felnőni képtelen férfi (még nem áll készen a gyerekvállalásra, otthon titkolja kirúgását, gyerekes bosszúba kezd volt főnöke ellen, nem néz szembe a problémáival, inkább a Práterben kisvonatozik) és pszichológus feleségének kommunikációs problémái, melyek párhuzamba állíthatók egy másik pár nyelvi okokból adódó teljes kommunikációképtelenségével egy tipikus osztrák feel bad movie alapszituációját is képezhetnék. Ám itt egy vígjátékkal állunk szemben, szerencsére nem a térdcsapkodós fajtából. Az összes tervét, még saját öngyilkosságát is elbaltázó, saját hibáit felismerni képtelen főhős nem válik ellenszenvessé, ám a film nyitott befejezésében rejlő happy end belengeti az addig egy-két mellényúlással, de ügyesen felépített szerkezet teljes összeomlását.
A legjobb rendezés és a közönség díját is elnyerő izlandi Nehéz szívvel (Hjartasteinn) első húsz percéről a szervezők hibájából maradtam le. 11 helyett fél órával hamarabb indult a vetítés, hogy a következő film 13 órás kezdése ne sérüljön. Így viszont rajtam kívül igen sokan csak késve kapcsolódtak be a Madárkák párdarabjának is beillő coming of age történetbe. A már a Kosokban is megcsodált, kopárságában is lenyűgöző izlandi táj a nappalt és éjszakát egybemosó derengés fényénél erős atmoszférát teremt a két kamasz barát első szerelemmel, csalódásokkal, családi zűrökkel tarkított hétköznapjaihoz. Az ezerszer látott sztorit könnyen lehetett volna sablonos vagy érzelgős módon tálalni, de a Nehéz szívvel ügyesen veszi az akadályokat, és néhány fontos csomópontba sűrítve hitelesen és empátiával mutatja be a felnőttségbe korán belekóstoló gyerekek sorsát.
A TIFF fődíját egy grúz film, A boldog családom (My Happy Family) nyerte, mely történetvezetésében és jelenetezésében (az operatőri székben az Érettségit is fényképező Tudor Panduru) is megidézte a román újhullám kiemelkedő darabjait. Az 52. születésnapja után Manana úgy dönt, hogy elköltözik népes családjától. Szülei, férje, felnőtt gyermekei és veje sem érti az okát, hiszen valóban egy szerető családi közegből akar kiszakadni, a férje rendes ember, nem iszákos, nem veri. Akkor mi a baja? Nem veszik észre, hogy a tanárként dolgozó anya felőrlődik a soha véget nem érő feladatok és a kisebb-nagyobb veszekedések között, és egy tanítványa hatására vágyát (mely bizonyára sok családanyában így vagy úgy, de felmerül) beteljesíti. Saját életet akar, ahol magával is foglalkozhat, elege lett abból, hogy feláldozza magát, mert minden és mindenki érdeke fontosabb őnála. Meghökkentő lépését szerettei sokáig képtelenek elfogadni, folyton le akarják beszélni. A hosszú, valós idejű jelenetek – melyek közül a családi perpatvarok egyszerűen zseniálisak – között egyetlen hamis hang vagy képkocka sem akad, a remek színészek és a kiváló dialógusok tovább erősítik a film keresetlenségében rejlő erejét. A rendezőpárost külön dicséri, hogy az a jelenet sem lóg ki a filmből (sőt!), amelyikben Manana egy szál gitárral premier plánban énekel egy grúz népdalt.
Az Alain Delonnal való személyes találkozás mellett A boldog családom volt számomra a TIFF másik csúcspontja, bár láttam még izgalmas és látványos dél-koreai történelmi krimit (Árnyak ideje), formabontó chilei biopicet (Neruda), pszichologizáló román párkapcsolati drámát (Ana, mon amour), illetve egy transznemű főszereplőt felvonultató szintén chilei alkotást (Egy fantasztikus nő). Számtalan programra, helyszínre, szabadtéri vetítésre nem maradt időm, de nem (csak) ezek miatt fogok jövő júniusban újra Kolozsvárra utazni.
A 16. Transilvania International Film Festival záróhétvégéje, Kolozsvár, 2017. június 2–11.
