Egy ember háza
Lehet, hogy későn fogok hazaérni,
mondtam, kilépve házam ajtaján,
házamén, amely szavakból épült,
az öreg szekrény mélyén egy gleccser,
a fürdőszobában egy még sosem látott horizont,
a telefonból egy sivatag és az idő,
az ebédlőasztalon kenyér, só és víz,
a vízben egy asszony él,
az asszony szemében jácint virágzik,
mert ez az asszony is csak egy metafora,
úgy változik, ahogy a szavak változnak,
olyan megfoghatatlanul és alaktalanul, mint egy macska,
még a nevéről sincs, nem is lehet fogalmam sem.
Lehet, hogy későn fogok hazaérni,
nem mintha megbeszélésem lenne, vagy osztálytalálkozóm,
egy jégvonaton ülök,
egy foszforeszkáló alagútban sétálok,
egy árnyékokból épült téren vágok át,
egy kagyló liftjében állok,
a vonaton lila nyelv és szürke ajkak,
az alagútban szivárványszín torok és zöld tüdő,
a téren szavak buborékjai, a szavakban információk, az információkban információk,
melléknevek: az összes üres melléknév,
főnevek: unalmas, unalmas főnevek, mégis számlálatlanul,
bárhová nézek, igék sehol,
én csakis igéket akarok,
elegem van a jövő időből és múlt időből összeeszkábált társadalomból,
én a jelen időt akarom.
Ha kinyitsz egy ajtót, korántsem biztos, hogy lesz mögötte egy szoba,
csak mert van egy ablak, nem mondhatod, hogy lenne mögötte bármilyen helyiség,
nem mondhatod, hogy van ott hely egy embernek élni, meghalni.
Én már
számtalan ajtót
nyitottam ki
és csuktam be,
léptem ki valahol,
hogy egy másik ajtóhoz érve beléphessek.
Milyen csodálatos, új világ rejtőzhet egy ajtó túloldalán?
Vajon mi lehet odaát? A paradicsom túlfelén?
Csepegő víz hangja,
madarak halk trillái,
a part szikláin megtörő tenger dübörgése,
emberek és állatok lélegzetének zaja,
vér szaga.
Belegondolva,
már réges-rég
elfelejtettem a vér szagát,
a pontot, ahol kiáltás és némaság összeér,
a tű hegyét.
Gumikesztyűjét igazgatva egy sebész közeledik felém,
kinyitom a szemem, becsukom a szemem,
valami szemem mélyére hull,
kezeit széttárja, akár a szárnyakat,
haját hátrasimítja,
valami a sötétséget a sötétséggel összekötő pillanatnyi repedés fénylő ürességben zuhan.
Lassan állok fel a kocsmaasztal mellől.
Hogy a hazatérésen gondolkodom, nincs abban sem politikai megfontolás, sem vallási nézet,
mindössze ezzel a két szememmel akarom látni,
ahogy egy ember háza összeomlik,
ahogy szavaim megsemmisülnek.
Mert természetesen: az én házam nem a te szavaidból épült,
az én házam az én szavaimból áll.
Fordító: Simon Márton
A fordító köszönetet mond Erdős Ágnesnek a fordításban nyújtott segítségéért.
Borítófotó: Yokota Daisuke
