Korunk egyik érdekes kérdése, hogy az érzékszerveinkkel megtapasztalható világot hogyan egyesítsük a kvantumfizika mikrouniverzumával, hiszen a mindennapi életünket meghatározó fizika törvényei szubatomi szinten teljesen máshogy viselkednek. A kihívást egy alapvető kölcsönhatás okozza, amely sehogy sem illeszkedik a két világot szintetizálni próbáló elméletekbe: ez a gravitáció.
Ezúttal a kutatást az elméleti fizika teóriái helyett Budapest egyik kortárs művészeti házának színpadán, a Trafóban végezték. Öt mozgásművész elhatározta, hogy körüljárja a gravitáció problémakörét, lehetővé téve a közönség számára, hogy az egyén is betekintést nyerjen a keresésbe.
A Freak Fusion érdekes és meghatározó jelenség a kortárs mozgásművészeti életben. Általában évente egyszer, tavasszal lépnek fel egy monumentális show keretein belül. A társulat állandó tagjaihoz számos vendégművész csatlakozik, így különböző, egymást kiegészítő energiákon keresztül jönnek létre a produkciók.
A tűzzsonglőrködés ugyanúgy az előadás része, mint a levegőakrobatika vagy a kortárs tánc. A különböző számok alkalmával eltérő területen alkotó művészek mutatják be a saját valóságukat, az összkép mégis egységes: az egymásra épülő performanszokból koherens produkció épül fel.
Az idei előadás azonban mégis eltért a korábbi években látottaktól: a fókuszált, tematikus, elemeiben légszerű, mégis tűpontos műsort csupán öt művész hozta el számunkra. Az est az üres tér és a gravitáció tematikájára épült, ezért a tűz a zsonglőrpálcák végéről az előadás atmoszférájába költözött: minden pillanatban áramló, az érdeklődést végig fenntartó számok követték egymást.
A levegőakrobatika mesterhölgye, Zoletnik Sophie többek szerint eddigi legjobb produkcióját nyújtotta, a végig pontosan kitartott mozdulatok tökéletesen követték a koreográfiát, a levegőben a szerről függve pedig elhittük neki, hogy erre az egy órára valaki véletlenül ráült az Univerzum távirányítójára, és kikapcsolta a gravitációt.
Kiss Gergely „Geret” ismét szöveggel kísérte egyik magánszámát, ennek a fantáziavilágnak lehettünk nézőként a részesei. Az előadás végén Zoletnik Sophie-val kiegészülve a már jól megszokott, ám továbbfejlesztett talajakrobatikájukban gyönyörködhettünk, ahol a páros legtöbbször a szó szoros értelmében egységet alkotva a végtelenségig hajtogatta egymás testét.
Mező András „Pocok” szólóban és párosban is zsonglőrként szerepelt, bebizonyítva, hogy meggyújtott eszközök nélkül is lehet látványos performanszot létrehozni.
Végül Mikó Dávid és Podmaniczky Dorottya következett, már-már hihetetlen harmóniában léteztek a színpadon. Kortárs táncra épülő előadásuk minden részlete tökéletességig kidolgozott, kiegészítették a másik mozzanatait, miközben egyéni mozgáskultúrájuk közt szinergiát hoztak létre: ha egyszerre figyeltük meg a teret kitöltő mozdulatokat, elmosódott a két test közötti határvonal.
Ez az élmény úgy jöhetett létre, hogy Igaz Balázs sound designer megteremtette hozzá a szükséges zenei hátteret, az előadás egyik szerves részét. A professzionalitás és az előadás integritása számomra abban nyilvánul meg, hogy nem lehetett eldönteni, hogy a hangok reflexiók a látványra vagy éppen a zenét kíséri a vizualitás. A kettő hibátlan szinkronicitásban létezett, így szétválaszthatatlan egységként adott hozzá még egy dimenziót az amúgy is több síkon értelmezhető műhöz.
A hang mellett a fény kontrollja is elengedhetetlen kellékként szerepelt. A Pete Orsolya kezelte világítás oda fókuszálta a figyelmet, ahol szükség volt rá, így járult hozzá a kidolgozott látványvilághoz.
A finálé gyorsan épült és hirtelen jött el. A színpadon egyszerre volt jelen az est összes fellépője, és a stabil, pontos elemek helyét átvette az irányított káosz. A főszerep az áramlásé volt. Az utolsó másodpercek felgyorsult látvány- és hangzásvilága az eddigiektől erőteljesebb impulzusokat kínált az érzékszerveknek. Az intenzív fény és hang teremtette definiálatlan állapotban valóban maga a keresés tárgya, a gravitáció szűnt meg létezni, és alakult át az eddigi értelmezéséhez képest valami egészen más jelenséggé.
Az utolsó másodpercekben a keresés helye átkerült az érzékszervekkel felfogható valóságból a szubjektív térbe, hogy a kívülről érkező egyértelmű válaszok helyett elkezdhessük a saját belső világunk felfedezését.
Freak Fusion: fightinGravity, Trafó House, 2016. május 23.
A képeket a szerző készítette.
