Idén 25. alkalommal rendezték meg a soproni VOLT-ot, az ország egyik legnagyobb és legjobban várt rendezvényét, ahol számtalan nemzetközi név és az összes arra érdemes hazai zenekar megjelent. Én pedig fogtam a sátorfámat, hátamra vettem a nagy kék hátizsákom és az akciós tescós sátram, és megindultam Sopron felé.
Egy hétig jelentette otthonomat a huszonötödik szülinapját ünneplő fesztivál, így volt időm megismerkedni minden színpadjával, standjával, programjával, és nem utolsó sorban színes és sokszor fura fesztiválozóival. Azonban amellett, hogy lehetett festipaykártya-dobálással 46 fröccsöt nyerni, töltött zoknit enni vagy függőágyakban vegetálni, a legtöbb ember egy valamiért jár fesztiválozni, és ezek a koncertek. Mielőtt felsorakoztatnám a legjobb bulikat és a nagy csalódásokat, pár szót ejtenék a II. Petőfi Díjátadó Gáláról, ami az egyik legamatőrebben levezetett magas profilú esemény volt, amit valaha láttam/hallottam. Borzasztó, búcsúba illő hangosítás – ami a hét folyamán többször is probléma volt a Telekom Nagyszínpadnál –, felesleges show-elemek tömkelege a rengeteg táncostól a crossmotorokig, miközben maguk a zenei előadások élvezhetetlenek voltak, és a díjak, díjazottak a háttérbe szorultak. Szerencsére az utána következő Fatboy Slim minden bosszankodásért kárpótolt bennünket.
Az év egyik legjobban várt koncertje kétségkívül a Linkin Park volt. Hosszú idő telt el Hybrid Theory, de még a Minutes To Midnight óta is, és azóta a banda rég sávot váltott a keménykalapos pop hangzásvilágába. Ez az identitásbeli kettősség nagyon érezhető volt a koncerten a számválasztások és a megjelent rajongók között is. Sokan megkönnyezve énekelték az új slágereket és értetlenül néztek, amikor megőrülve tomboltunk a Papercutra. A legnagyobb probléma a számok időzítésével volt, és egy abszolút unalmas koncertnek lehettünk fültanúi, telis-tele lassú és „érzelmes” balladákkal, amire az akusztikus – és így még rinyálósabbnak ható – Crawling tette fel a pontot, valamint a rengeteg érzelmes pop-nyál elvette az erejét és kontrasztját a banda egyik legjobb lassújának, a Leave Out All The Restnek. Azonban mindettől függetlenül nagyon jó érzés volt élőben hallani a Faintet vagy a Lying From You-t, melyek egy kis életet leheltek az amúgy abszolút családbarát előadásba, és a visszatapsnál Chesterék eljátszották azokat a klasszikusokat, amiken mind felnőttünk. Egy olyan hullámvasúthoz tudnám hasonlítani az egészet, ami vagy ötven percig megy felfelé, és csak tíz percig megy lefelé, a kérdés, hogy megérte-e végigszenvedni azt az órát egy kis izgalomért.
A csalódások sorát Ellie Goulding folytatta a következő napon. Ellie napjaink egyik legnépszerűbb és legsikeresebb női előadója, így egy ennek megfelelő show-ra is számítottam. Azonban a várt pontos ellenkezőjét kaptam. Nem mondanám rossz koncertnek, mert a legnagyobb slágereit mind lenyomta és azt végig énekeltem torkom szakadtából, de a fellépés összességében sótlan volt, kevés energiával, amit az egy ponton zsebre tett kézzel éneklő művésznő tetőzött be. Egy középszerű koncertet hallhattunk korunk egyik legnagyobb popcsillagától, és olyan érzést adott, mintha valami hasonló már megtörtént volna a közelmúltban.
Azonban a nagyszínpad átka megtörni látszott a második napon, ahol a Rapülők 25. szülinapi koncertje igen parádésra sikerült, és Geszti időnként túl jól rappelt ahhoz, hogy igaz legyen. Majd az OTP Színpadon Jess Glynne megmutatta, hogy milyen is egy igazi funky-, táncolós popkoncert, ami a fesztivál egyik legjobb fellépésére sikeredett. Éjfél után beindulhatott az EDM-party, amit Martin Garrix nyitott meg egy elég standard szettel, nem sokkal utána pedig a Budapest Swimpadon a Pegboard Nerds kevert nekünk egy nagyon durva, glitch és chiptune táncpartit.
A VOLT harmadik napja volt az, amit igazán vártam, elvégre a D’n’B atyaúristen Pendulum, valamint az egyik kedvenc rockbandám, a Paramore lépett színpadra, de mielőtt eljött volna az ő idejük, az Enter Shikari nyűgözött le bennünket. Elképesztő tombolást sikerült generálnia a brit bandának, mely egy a basszeros körül keringő moshpitben, egy bodysurfölő frontemberben, valamint egy a vizes VB-t megszégyenítő „metálevezésben” tetőzött be. A metalcore azonban átadta a helyét a Paramore pop-rockjának, akiket kénytelen vagyok a csalódáshalmazba helyezni. A hangosítás itt is borzasztó volt, így nem jött át Hayley hangja és energiája, viszont az új album számait és a régi klasszikusokat önfeledten sikerült végigénekelnem a körülöttem ugrálókkal. Éjfél után megérkezett a Pendulum és az első ütem leütésétől kezdve a Watercolour utolsó beatjéig kiléptem ebből a valóságból. Elképesztő volt élőben megtapasztalni a zenekar gépezetének óramű pontosságú működését. A másfél óra szinte egy pillanat alatt elszállt.
Egy meglepetés várt még rám az utolsó napon az Imagine Dragonstól. Amellett, hogy az egész heti rossz idő, eső és szélvihar a Dragons buliján tetőzött be, életem egyik legjobb koncertélményét biztosították a srácok, és az It’s Time élőben pontosan olyan epikus – pláne felhőszakadás és villámok közepette –, mint azt gondolná az ember. Az esőre való tekintettel ideje volt felmelegedni, így a színpadhoz furakodtam magam a Knife Party előtt. Most már biztos vagyok benne, hogy Gareth McGrillent és Rob Swire-t az égből küldték nekünk, igaz, itt csak DJ-pult mögé ültek, de a tömeg minden dropnál megőrült, a show vége felé pedig az Internet Friends-re és a Bonefire-re már úgy táncoltam, mintha senki sem figyelt volna.
Vasárnap pedig összepakolás, könnyes búcsú a sártól, a drága sörtől és az új ismerősöktől, és egy hat órás visszadöcögés Kaposvárra. Jövőre ugyanitt.
Telekom VOLT Fesztivál, Sopron, 2017. június 27-től július 1-ig.
A képek forrása a Rockstar Photographers: Kálló Péter, Csudai Sándor, Mudra László, Mohai Balázs, Fűrész Zsolt, Major Kata, Jelli Márk, Buda Lorina.
