A mindennapok során ember által alakított tárgyi környezet vesz minket körül. Egy téren áthaladva padok, lámpaoszlopok, köztéri szobrok, lakásunkban többek között polcok, könyvek és székek társaságában végezzük napi rutinunkat.
Étkezéshez kanalat, villát, kést ragadunk meg, előtte és utána pedig fogainkat ergonomikus, a formáját az évszázadok során elnyert fogkefével súroljuk tisztára. A táska vagy a szemüveg rajtunk szintén ennek a globális tárgymátrixnak képezi részét, ahogy a Receptorok című kiállításon körülöttünk lévő képzőművészeti alkotások is.
Egy festmény vagy egy installáció ugyanolyan része tárgyi világunknak, mint az előbb felsoroltak. Mégis, egy már-már transzcendens világ elemeit képezik, ahol legfeljebb látásunkkal tapogathatjuk a kiállított szent tárgy körvonalait egy puritán, fehér templomban. Tudatunkkal közel kerülhetünk egy-egy artefaktumhoz, ha esztétikailag, technikailag hatást gyakorol ránk, ha szép emlékek kötődnek hozzá, vagy ha sikerül felfejtenünk a koncepció mozgatórugóját. Ám szoros, már-már bensőséges kapcsolatot – véleményem szerint éppen a szükséges távolságtartás és a művek titokzatossága miatt – nehezen alakíthatunk ki velük. A képzőművészeti alkotások sok esetben épp attól válnak elérhetetlenné, mert érinthetetlenek. Mi, földi halandók nem lehetünk használói, csakis csodálói ezeknek az örökkévalóság számára készült tárgyaknak.
E kiállítás érdeme részben éppen abban rejlik, hogy visszaadja a képzőművészeti alkotások tárgyi jellegét, engedi, hogy megbarátkozzunk velük – mondhatni tehát, lerángatja őket a Parnasszusról, és mellénk ülteti őket, miközben mégis azt a benyomást kelti bennünk, mintha megmagyarázhatatlan magasságokba emelkednénk, kiváltságosak lennénk, amiért hozzáérhetünk a műtárgyakhoz, megszagolhatjuk őket, vagy amiért hozzánk szólnak.
A tárlat másik nagy erősségét viszont ennek ellenkezőjében látom: a megérinthető és megérinthetetlen, a távolság és közelség, a szag és illat, a tárgyi és esztétikai funkció közötti határok feszegetésében, felcserélésében, kifordításában. Ha hallottunk már bábeli zűrzavarról a nyelvek terén, úgy a Receptorok hasonló, ám közel sem tolakodó, kellemesen kimért érzékszervi keveredést eredményez a MODEM falain belül.
Így például Kozári Hilda Braille-íráson alapuló installációsorozata, melynek keretein belül az alkotó az alapvetően taktilitásra épülő betűtípus elemeit nagyítja tenyérnyi korongokká. Izgalmas paradox helyzetet szül, hogy a vaknak meg kéne szűnnie vaknak lenni ahhoz, hogy el tudja olvasni a kirakott betűket, szavakat, míg látó társaik többnyire „csupán” esztétikai elrendezésükben gyönyörködhetnek. (Ám megesik, hogy a művész ujjaink vagy akár szemünk helyett szaglószervünket célozza meg alkotásaival, amikor medvecukor vagy paprika illatú korongot helyez el a térben.)
Ugyanígy különleges kísérlet Jagicza Patrícia szappanból készült ürüléksorozata, mely a higiénia-mocsok, illat-szag, funkcionális tárgy és esztétikai szerepet betöltő alkotás között mozog, vagy éppen Szabics Ágnes hangalapú, tapogatható-vizuális üveginstallációja.
Ezúttal tehát, egyedülálló módon, szó szerint fizikálisan is átélhetjük a műveket, ugyanakkor kiváló kortárs szelekciót láthatunk a hazai képzőművészetből, és nem mellesleg az ország legnagyobb kortárs művészeti kollekciója, az Antal–Lusztig-gyűjtemény egy újabb szeletével is megismerkedhetünk. A Receptorok kiindulópontját ugyanis éppen e gyűjtemény adta, melynek darabjaihoz Kozári Hilda talált ki vagy használt saját variánsokat, és kért fel, keresett további alkotókat Antal Péter és Nagy T. Katalin közreműködésével.
A Receptorok rendhagyó tárlat. Biztos vagyok benne, hogy nemcsak azok számára lesz maradandó élmény, akik az itt kiállított alkotók és műveik minősége miatt jelennek meg a kiállításon, hanem azoknak is, akiket egészen eddig épphogy a galériák sterilitása és a műalkotások hallgatag szigora riasztott el az élet egyik legeksztatikusabb élményétől: a műélvezettől.
A Receptorok – Kozári Hilda multiszenzorális intervenciója az Antal–Lusztig-gyűjteményben című kiállítás a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központban látható 2017. június 24. és 2018 január 1. között. (Az írás a tárlatmegnyitó beszéd szerkesztett változata.)
A fotókat Czeglédi Zsolt készítette.
