A száko
phytoikon
A kálváriabúcsú vót a legnagyobb ünnep maradon a rígi világbo. Messzi környíkrű gyüttek, hogy búcsút nyerjenek, mer bizony a megváltás këgyelmit ünnepőte a níp a kálváriabúcsúkor. A temetőbe misézëtt a Imreatya a kálváriadombon. Koponyahëgynek mongyák a ëvangéljomba. Ott misézik mámo is a pap, mióta kimëntek a elftársok, mëgin ki lëhet vinnyi a këgyelmet a templom falaji közű. De mámo má nem járjo a níp a kálváriabúcsút, csak a maradiak gyünnek. Mer ēfelejtëtte, milyen këgyelëm kerűt maradra. Mer bizony a misén van a ereklyecsókóllás. Mënnek a hivek fő a kálváriáro, kiaggya a pap a szencsígët, csókújják a ereklyetartót. No mámo má csak a öregasszonyok csókójják, mer érzik, hogy közē a halál. Mer ēfelejtëttík a hitetlenyëk, milyen szencsíg lakozik a ereklyetartóba! Mer abba van bizon benne a Krisztusurunk Szenkërëszfájjánok ëggy szákájjo, a igaz ír! Mer ahogy betegsígët hozott Ádámatyánknok és Évanyánknok szívibe a Paradicsomkert fájjánok szákájjo, úgy hozza ē a gyógyullást a mëssijás Krisztusurunk Szenkërëszfájjánok szákájjo, az a megváltás këgyelme. És ez van a szencsígtartóba! Ezt tisztőllik kálváriabúcsúkor. Bizony láss csudát, vótak itt nagy gyógyullások. A rígi világbo persze, amikor még hitt a níp. Imreatya mindën kálváriabúcsúkor kiprédikáto a Szenkërëszfa meséjjit. Mer bizony a Szentilona taláto fő a Szenkërëszfát Jëruzsálëm falujábo, avvitte osztán Róma városábo, a pápo mëg szíccëtte darabjaira, ēkűtte mind a világbo a jámborok közé. Osztán a püspökök is szíccëttík, továbbatták, oszt a öspörösök is, de úgysë jutott belülle mindënhova. De láss csudát, szílës e vidíkën ippen maradra kerűt! Há persze csak ëggy száko belülle, mer addigra csak annyi maratt a Szenkërëszfábú, szíttatták a világbo. Ekkor alapút meg a maradi ëgyházkössíg, ípűt a templom. De ais lëhet, hogy nem embërëk hozták a kërëszfa szákájját. Ais lëhet, hogy ëgyedű a maradon maratt a Szenkërëszt fájjábú ëgy száko. Ezér ünnepli a níp a Szenkërëszt főmagasztalásáno utánni vasárnop ünnepin a kálvárijabúcsút. Mer a Szenkërëszfát angyalok vittík fő a mënyországbo, mikor a këgyelëm megdicsőűt rajta. Fő van festve a kápóna faláro, megnízhetëd. Oszt a Paradicsomkerbe elűtettík, hogy kisarjaggyon a megváltás. Az mindënnek írja. De nagy csudát, nagy titkot mondok nëkëd. Mer bizony a angyalok nem vigyáztok, s ahogy vittík, ëgy szákájjo a bajok írjáú lehullott nëkünk maradra. Ippen oda hullott, ahun mámo a kálvárijadomb áll. A angyalok nem vëttík észre. Ezér osztán hijábo, hogy főmutassa nëkik a pap a koponyahëgyrű a kálvárijabúcsú ünnepin, hogy ē në felejcsük a írok írját.
A këgyelëmvirág
phytoanekdota
Amikor Öreganyádot megütötte a guta, fő së akart kēnyi. Csak alutt, alutt ëffolytábo. Bevittík a kórházbo, rárakták a gípekre, bekábëlozták. De főkējtenyi nem tutták. Há má a orvosok is csak csóváták a fejüköt. No ilyen ez a guta, ha megüt. Öregapád igën bánkódott. No gyerünk Öreganya, íbresztő, ki sincs mosva, meg sincs főzve, takarítva së, zoknim lukas, kerbe nyőll a gyom. Nem segítëtt. Hijábo imátkozott. Gyere vissza, mer fáj a szívem utánnod. Sëmmi. Jaj, há ha én ēpatkóllok, sëmmi së törtínik. Asszonníp máshugyan van. De én má mihë kezgyek néküled? Hát ha a én szívem nem szakatt meg, a te agyad së fog. Mer Öreganyád agyábo kivirágzott a halál, mutatta Öregapádnok a orvos a röggönykípet, olyan vót az, mind ëgy nagy virág, lila vót egísszenn. Ëccër osztán álmot látott Öregapád. Látto Krisztusurunkot, amind a Jordánbo kërësztűlli a nípet. Ott vót nëki Szenjános is jobrú, az tanította hugyan kő nëki kërësztűnyi. Bārú mëg a Szempétër nízte ikët. Hát ahogy mëgy a níp, kërësztűlli ikët, ëccër csak Öreganyád vót soron. Ahogy kërësztűte itet, leszát rá a lílek, ēkezdëtt fínylenyi, hát a vízbű, ahogy főmerűtt, minha a hajábú nyőtek vóna, ēkezd burjánoznyi a sok virág, olyan illatot árosztott, mind a mënyország! Virítottak, lila vót, mind a hajnal këgyelme, izgóvërës a levele, mind a verradat zsarátnoka. Ēre osztán fölíbrett Öregapád, ment ki a Hóttágbo, meg së várto, hogy főkējjën a nap. Meg is taláto, hun kërësztűt a Krisztusurunk. Levetëtte a cipőjjit, belemënt bokáig a vízbe. Olyan vót a illattya, főderűt a embër szíve tűle. Így osztán a Öregapád szëdëtt a Hóttágbo a íllő vízbű këgyelëmvirágot. Hogy milyen virág vót, méta, zsályo, sinkófű, nem tuggya asz sënkisë. Megpakóta a táskájját, futott haza, főtëtte a kalapját, má mënt is a héthuszasra, mënt a kórházbo Öreganyádho. Ammég mindíg alutt. Akkor kivëtt ëggy virágot, ēkezte morzsógatnyi, mind a óvasó szemjeit Öreganyád ora alatt. Közbe mëg monta a üdvözlígyet. Hát láss csudát, Öreganyád, ahogy megérëzte a illattyát, minnyá föleszmét, fölűt a ágybo. Gyere öreg, mëgyünk haza, aszongya Öregapádnok. Ha ní má, be vagyok kábëlozva! No mi az, má én is villanyra mëgyëk? Azzā leszëtte magárú a kábëlokot, leugrott a ágyrú. Ha ní má, még a csöcsöm is kint van! Hun a gúnyám, öreg? Öregapád akkor fölőtöztette, kézënfokta, még ippen elírtík a hétötvenest, mire lefőtt a kávé, má otthon is vótak. Mindën csak a időn múlik. Monta Öregapád. No látom, ideje, hogy otthon vagyok, së mekfőzve, së kimosva, mi ez a bordël? Monta Öreganyád. Legalább nincs büdös. Mer a Krisztusurunk virágjánok mënnyei illattyát még mindíg érëzte. Milyen virág vót, nem tuggya sënki embërfija, még Öregapád së.
A borítófotó a szerző munkája.
