Ritka, elsőre talán érthetetlennek tűnő vállalkozás magyarul kritikát írni egy fordításban még meg nem jelent német nyelvű műről. Kalász Orsolya Das Eine című verseskötete azonban a német és a magyar irodalmi allúziókon keresztül olyan sajátos kulturális transzferhelyzetet teremt, hogy megkerülhetetlen néhány szót ejteni róla – ezzel is reménykedve egy jövőbeli fordítás megjelenésében.
A kötet a német irodalmi szcéna érdeklődését is felkeltette: Kalász Orsolya ez év áprilisában vehette át művéért a Peter Huchel-díjat Németországban. A kritikusokból, írókból és irodalmárokból álló zsűri indoklásában kiemelte, hogy Kalász kötete a „világ megismerésének, megnevezésének és megváltozásának útvesztőjében tapogatózik”, majd hozzátette, hogy versei „a szerelmi lírának – azt a heraldika címerállataival és az álom mesebeli lényeivel benépesítve – új impulzusokat kölcsönöznek.”
A költőnek a Das Eine a negyedik kötete. Előző három kötetében versei – ahogy azt a címek is mutatják (alles was wird, will seinen strauch / Ami volt, még bokor akar lenni; Ich habe keine andere Wahl, als einen Garten zu finden / Más választásom nem marad, mint találni egy kertet; Babymonster und die Gärtner / Babarém és a kertészek) – mind német, mind pedig (a szerző „fordításában”) magyarul is olvashatók. Ezzel szemben a Das Eine harminchét minimalista darabja csak németül, melyekbe nagyon célzottan, az olvasót hol elidegenítve, hol feszültséget keltve kúsznak be itt-ott a magyar kifejezések. Így például az Aufriss eines heiteren Traumes című versben:
„Ohne Kopf, ohne Füße und Flügel
eine schwarze Nachtigall
hinabgestürzt,
mögt ihr euch vorstellen.
Wie rot mir der Mund geworden ist!
Irgumburgum!
Wie rot mir der Hals geworden ist!
Irgumburgum!
Wie rot mir der Rücken geworden ist!
Irgumburgum!
Wie rot mir die Schenkel geworden sind!
Irgumburgum!”
Kalász Orsolyának sikerül a két nyelvet olyan finom, egymást kiegészítő játékba hoznia, hogy az a németül és magyarul is értő olvasó számára a fentebb említett hatáson túl a meg- és felismerés élvezetét nyújtja. Így van ez az An die Merlette című vers első vallomásos strófájában is:
„Du
csonka rigó / mutila merula / gestümmelte Amsel,
heraldisch gestutztes Wesen,
dich liebe ich.”
Az idézett részletben a „csonka rigó” német megfelelője („gestümmelte Amsel”) tranzitív, cselekvésorientált jellegénél fogva – akár úgy is visszafordíthatnánk, hogy (meg)csonkított rigó – a magyar csonka szó erőszakkal telített szemantikáját nyomatékosítja, ezért a rigót, vagyis a megszólított kedvest egyértelműen valaminek az elszenvedőjeként mutatja fel.
Nem kicsit heurisztikus élmény ez egy olyan nem mindennapi szerelmi költeményben, melyben a címerállatok, illetve mesebeli lények keltette álomszerű versvilágba, továbbá a felszínen látszólag harmonikus, a két társat eggyé kovácsoló szerelem eszményébe itt-ott gyanútlanul betolakodik hol a diszharmónia, a magány, a kilátástalanság, hol pedig az erőszak élménye. A kötet szerelmi költészet tehát – alapvonásaiban. Már a mű mottója is felhívja az olvasó figyelmét erre, melyben a lírai én a heraldikus oroszlán és a szerelmi költészet ábrázolási szabályai között von párhuzamot:
„Jene Regel der Darstellung,
die den heraldischen Löwen
auch aus großer Entfernung
als ein Wesen von gewaltiger,
nur durch ihn selbst gebändigter
Kraft erkennen lässt,
gilt auch für Lieder
über die Liebe.”
A versek két fél közötti találkozások, érintések, becézések és vallomások, melyeknek állandó kezdeményezője és akarója a versszubjektum. A mesebeli lények és heraldikus állatok motivikus visszatérései egységes kötetté rendezik az egyes verseket: hol a versszubjektum lát a másikban mesebeli lényt, heraldikus állatot („csonka rigó […] dich liebe ich”), hol pedig ő kérleli a másikat hasonló aktusra:
„Schau mich an
und sag,
du bist mein Wappentier,
mein pferdeköpfiger Greif,
mein Tiger-Biber,
mein Fisch-Huhn,
meine Adler-Ziege.Am Morgen Meerjungfrau,
Am Mittag Basilisk
Am Abend ein roter Krebs
mit dem Hinterteil eines goldenen Löwen.”
A lírai én számára a másikkal való együvé tartozás, a szerelemben való egyesülés iránti vágy, a másikkal való természeti képekkel leírható érintkezés vershatárokat átívelő élmény, melynek érzékletes, ugyanakkor kétséget keltő kiegészítői a mesebeli lények és heraldikus állatok, hiszen közöttük olyan, nem éppen pozitív szemantikával felruházható lények is szerepelnek, mint a baziliszkusz vagy a már említett csonka rigó. Ez utóbbit illetően a lírai én is felteszi a kérdést:
„Wessen Erwartung
macht aus deiner
des Kopfes und der Beine
beraubter Figur
ein Sinnbild der Liebe?”
Megalapozott az olvasónak a mű befogadása közben ez az erőszakkal kapcsolatos aggodalma, hisz egyrészt a kötet lecsupaszított, fekete-fehér, koponyaszerű formák röntgenképeivel illusztrált volta is ilyen irányba mutat, másrészt pedig a viszonzatlan szerelem tematikája mellett Kalász Orsolya olyan a magyar zene- és irodalomtörténet vérrel végződő szerelmi viszonyaira reflektál egész versekben, mint Bartók Kékszakállújának (Blaubarts hunde) vagy a dévai építőmesternek, Kőmíves Kelemennek a története (Schwelle):
„Bald kommen die Maurer
von Dévas Felsenburg
und fordern ihr Recht:
Was sie bauen bis zum Mittag
stürzt ein bis zum Abend
Was sie bauen in der Nacht
stürzt ein bis zum Morgen.Maurer reden,
um handelseinig zu werden.Die Erste, die kommt,
um ihrem Liebsten
das Essen zu bringen,
wird mit Haut und Haaren
dem Mörtel beigemischt.”
Továbbvezetve a gondolatot: a Das Eine több tehát, mint a zsűri indoklásában említett új impulzusokkal bővített szerelmi költemény, a Das Eine több, mint diszkrepáns szerelmi élmény, a Das Eine kultúrmisszió. A kötet olyan kulturális transzferhelyzetet teremt, mely nagy valószínűséggel a költő ars poeticajának tekinthető, amennyiben korábbi köteteinek kétnyelvűségét vesszük alapul.
Végezetül e missziós szándék pedig csak fokozódik a kötet egészét átszövő Gertrud Kolmarra való rájátszásokban. Gertrud Kolmar – eredeti nevén Gertrud Käthe Chodziesner – zsidó származású német költőnő, Walter Benjamin unokahúga, aki Auschwitzban vesztette életét, és akinek művei náci tiltólistára kerültek. Preußische Wappen (Porosz címerek) című verseskötetében különböző német címerekhez írt verseket, bennük a heraldikus motívumokat életre keltve, azokat nagyon sajátosan értelmezve. A mottókban és az intertextuális utalások terén ezzel a kötettel lépnek párbeszédbe Kalász Orsolya versei, közülük is legpregnánsabban az Alles ist seltsam in der Welt című költemény. Így állít tehát a költőnő emléket elődjének, Kolmarnak, ezzel is küzdve a feledésbe merülése ellen: „Kein Lied soll für immer verschwiegen bleiben.”
Kalász Orsolya kultúrmissziója talán akkor teljesedhetne ki leginkább, ha kötete – egy jövőbeli fordításnak köszönhetően – szélesebb körben Magyarországon is elterjed. Ebben bízik e kritika írója is!
Orsolya Kalász: Das Eine, Brüterich Press, Berlin, 2016.
Borítófotó: SWR