Kevés szolgaibb viselkedésforma létezik a konformizmusnál. Az elvtelenség, a reflektálatlan alkalmazkodási kényszer azonban utolérte a Szigetet. Persze ez nem idén következett be, az elmúlt jó pár év során már lezajlott, annyi azonban biztos, hogy 2017-re befejeződött a folyamat. A vasárnap két fő fellépője – a Hurts és a The Chainsmokers – hibátlan indikátorai ennek.
Az angol szintipop duó, a Hurts önmagában egy érdekes jelenség. Egy komoly sikert tudhatnak magukénak, ez pedig az, hogy kiadtak három albumot, és egyszer nem voltak érdekesek vagy kiugróak bármilyen téren. Három nagyon átlagos album nagyon átlagos dalokkal, ezt valamiféle tudatos művészi projektnek is el tudom képzelni. Néha-néha megpróbálnak elrugaszkodni a szintipop erős kötelékekkel magához láncoló elemeitől, de természetesen csak a mainstream pop határain belül. Fülbemászónak fülbemászó a legtöbb dal, de ez önmagában édeskevés. Talán a Happiness címet viselő első albumuk hozott valamilyen formában újat, az is csak azért, mert előtte váratott magára a 2010-es évek stílusára átdolgozott Pet Shop Boys.
A rádió- és online kultúra sajátosságainak következtében mégis népszerű előadóról beszélhetünk. A tömegízlésnek ijesztő módon megfelelő zenét készítenek, ez pedig kifizetődik. A társadalom értékeli a neki bemutatott áldozatot, így piedesztálra emeli a Hurts-höz hasonló együtteseket, nem csak popularitás terén, hanem kritikailag is. Sokan a Muse-hoz vagy a ’80-as évek végi Depeche Mode-hoz hasonlítják őket, aminek megvannak a maga okai, minőség terén a Hurts nem állja ki az ilyesfajta összevetéseket.
A tömegeknek való megfelelési kényszer jellemzi a The Chainsmokers-t és az eddigi egyetlen, Memories…Do Not Open című lemezüket is. A zenéjük pont olyan felejthető, amilyen könnyen megjegyezhető. Ez a kijelentés elsőre ellentmondásosnak tűnhet, de a magyarázata az úgynevezett easy-listening formulában keresendő. Ez az olyan zenék jelzője, amelyeknek befogadásához, átéléséhez semmiféle erőfeszítés nem szükséges, sőt, ha csak a háttérben szól, akkor is az ember fülébe mászik. Így válik felszínessé, tartalmatlanná mind az album, mind az élő produkciójuk. Andrew Taggart énekes hangja lenyűgözően karakter nélküli, a dalszövegek megértéséhez elég az általános iskola alsóbb osztályainak elvégzése, az egész koncert egy élettelen lötyögésnek volt betudható, azonban a tömegek igényeit kielégíti. Az ő esetükben nem vagyok abban biztos, hogy képesek lennének másra, ugyanis jelét sem tapasztaltam eddig annak, hogy lenne más forrásuk is a céltalan, magamutogató popnál. A Coldplay-vel készült dalukra, illetve annak élő verziójára pedig a Chris Martinék iránt érzett tiszteletem jeléül nem vesztegetek szót.
A Hurts ellenben szembemehetne ezzel a trenddel, láthatólag meg van bennük a lehetőség, csak épp a sikeréhség felemészti a tehetségüket. Ilyen előadókat hívni a nagyszínpadra fő fellépőnek pedig a kapzsiságnak és a konformizmusnak egy kínosan precíz együttélése. Lemondanak a színvonalról. Tavaly Noel Gallagher játszott a nagyszínpadon vagy Manu Chao, de az elektronikus és mainstream előadók közül is Parov Stelar, a The Chemical Brothers és a Muse. Idén a The Chainsmokers és Iggy Azalea.
Semmit nem kínálnak a közönségnek azon kívül, hogy úgyis mindenki más is ott lesz, ezért legyél ott te is. Semmi olyannal nem fogsz gazdagodni, aminek a megtörténtét ne tudnád a koncert előtt megjósolni, így a Sziget vasárnap esti főszínpados műsora tulajdonképpen meg sem történt.
A Hiperkarma és főleg a Vad Fruttik egyébként kitűnő koncerteket adtak, a Telekom VOLT Fesztivál színpad végtelenül jobb minőséget kínál, mint a nagyszínpad. A nap legőszintébb és legfigyelemreméltóbb zenei pillanata az volt, amikor Bérczesi Robi kétszer is elfelejtette a Délibáb című dal szövegét, majd fél percnyi gondolkodás után a fejét verve kezdte el a versszakot. Szomorú, hogy két világhírű együttes nem tudott ennyi érdekességet generálni.
Sziget Fesztivál, 4. nap, Budapest, Hajógyári-sziget, 2017. augusztus 13.
A képeket a Rockstar Magazin fotósai készítették.
