Kinyitom a könyvet, és egy galériába toppanok. A bejáratnál Tandori Dezső szavai fogadnak: „Eddig a kép. Vagy éppen innen, / Innen a kép, mert eddig – eljut. / A pontos formában, a színben / oly némaság, hogy szinte halljuk.”
Sétálgatok a hófehér falak között, amelyeken Szűcs Attila festményei láthatóak. Némelyiknél hosszan megállok és elmerülök benne, a másik felelevenít egy régi emléket, a következő a szívemet facsarja, de olyan is akad, ami eszembe juttat egy másik műalkotást. Ezt a rendhagyó kiállítást Bazsányi Sándor nyitja meg számomra, a tárlatvezetőim pedig kortárs magyar írók-költők – mindegyik festménynél más- és másvalaki –, együtt nézzük a képet, és néhol rácsodálkozom, milyen eltérő asszociációfolyamot indíthat el ugyanaz a látvány. A kiállításom képei a Szivárványbaleset című könyvben elevenednek meg.
A kötet a Jelenkor Kiadónál jelent meg 2016-ban, antológiaként is tekinthetünk rá. Rimár Pétertől származott az ötlet, aki egyben mecénásként is közreműködött a könyv megjelentetésében. Kortárs írókat és költőket kértek fel, hogy válasszanak Szűcs Attila képeiből, és írjanak hozzájuk szövegeket, amelyeket aztán Bazsányi Sándor szerkesztett-formált kötetté. Az írások elrendezésének alapelve egyszerű: a festmények megalkotásának időrendi sorrendjében haladunk Szűcs Attila 1991 és 2015 között készült alkotásainak erdejében. Kivételt képeznek Térey János versei, illetve Nádas Péter briliáns esszéje, ők ugyanis több különböző évben készült festményre reflektáltak, így kerülhettek az antológia elejére.
Festészet és irodalom találkozása nem újszerű jelenség, mind a magyar, mind a világirodalomból számos példát lehetne felsorolni a két művészeti ág közötti szoros kapcsolatot demonstrálva. Ismerünk nagy festő-költő barátságokat, mint amilyen Gulácsy Lajosé és Juhász Gyuláé, illetve Ország Lilié és Pilinszky Jánosé, de persze hosszan lehetne folytatni ezt a sort egészen napjainkig (Krasznahorkai László és Max Neumann 2010-es Állatvanbent című közös munkájáig). A szövegek közül még mindig a Biblia vezetné a képzeletbeli ranglistát, ami hatást gyakorolt a festészetre. Ám arra is találhatunk számos példát, hogy egy festmény lép kapcsolatba egy szöveggel. Ottlik Géza Iskola a határon című művében például utalás van Velázquez Las Meninas című képére, és a tükör-probléma a regényben is megjelenik.
A Szivárványbaleset egyedisége abban áll, hogy itt több mint hatvan, egymástól teljesen eltérő karakterű és profilú szépíró szövegei szerepelnek Szűcs Attila képei mellett. Ebből fakadóan az írások minden lehetséges tekintetben különböznek egymástól, így hiábavaló erőfeszítésnek tűnik egyiket a másikkal összehasonlítani. Találunk a kötetben esszét, novellát, szonettet, haikut, szabad verset, drámai dialógust – a műfaji paletta a szivárvány minden színében tündököl. A megszokott szerepek felcserélődnek: most nem a kép illusztrálja a szöveget, hanem fordítva. Bazsányi Sándor pontosítja mindezt Átváltozások című előszavával: „Hol úgy történik a dolog, hogy az írások nagyon közel mennek a képhez, és ebben a közelségben, vagyis a klasszikus képleírás műfaji övezetében mutatják meg magukat […], hol meg úgy, hogy az adott képtől elrugaszkodva kínálnak sajátságos rálátást a képre […]. Kép és nyelv archaikus mintákkal rendelkező beszélgetéseseményére vagyunk tehát ezennel hivatalosak.” (12.) Természetesen az írások többsége a festmény nélkül, önmagában is megáll, mint ahogy Szabó T. Anna Origó című novellája a szerzőnő legutóbbi kötetében (Törésteszt, 2016) ugyancsak megjelent, de kép és szöveg párbeszéde ebben a megjelenési formában sokkal izgalmasabb játék. Több írásnál felfedezhető az intertextualitás, mint például Ambrus Judit Lányregényében vagy Kemény István Helyszínelők vitája című írásában. Gerevich András vagy Markó Béla szövegei pedig azért jelentettek ínyencséget, mert az általuk választott festményre több narrációs pozícióból tekintettek.
Azon túl, hogy a kiadványban szereplő illusztris szerzők mindegyike Szűcs Attila egy-egy képével folytat párbeszédet, az írások többségére jellemző, hogy – hasonlóan a festő alkotásaihoz – túllépnek a tér és idő hagyományos korlátain. Jó részük valósággal lebeg egy sem térhez, sem időhöz nem köthető sokadik dimenzióban. Földényi F. László a Felkészülés a sötétségre című festményhez írt esszéjében fogalmazza meg ennek a problémának a kvintesszenciáját. Hovatovább az a transzcendencia, ami Szűcs Attila képeire jellemző, átsugárzik a róluk készült szövegekre is. A dimenzió, ahova a festményekkel és szövegekkel karöltve átlépünk, gyakran maga a tudat, a tudatalatti vagy a kollektív tudat: az elme játszóterei.
A Szivárványbaleset cím Szűcs Attila egyik, a kötetben szereplő 2014-es festményének címe, amely a halál pillanatát ábrázolja. A szivárvány szimbolikus jelentése ősidőkre nyúlik vissza. A Bibliában először az özönvíz történetben jelenik meg, miután Noé és családja újra a szárazföldre lép és az Úr megszólítja őket: „És lészen, hogy mikor felhővel borítom be a földet, meglátszik az ív a felhőben. És megemlékezem az én szövetségemről, mely van én közöttem és ti közöttetek, és minden testből való élő állat között” (Mózes első könyve, 9. fejezet, 14-15. vers). Ha pedig baleset, akkor ez ennek a szövetségnek egy véletlen, önkéntelen megszakadása, megszűnése. A szivárvány más népek (pl. görög, kelta, skandináv) mitológiájában is az égi régiókat köti össze a földivel, a halhatatlanok világát a halandókéval. Ha pedig a művészetre mint az (isteni) teremtő folyamatra tekintünk, akkor talán nem is olyan elrugaszkodott a gondolat, hogy minden egyes művészi produktum egy „szivárványbaleset”. „[É]s csak abba érdemes belefogni, ami nem ér.” (Kukorelly Endre: Rózsaég, 50.)
Szivárványbaleset – Kortárs szépírók találkozása Szűcs Attila képeivel, szerkesztette Bazsányi Sándor, Jelenkor, Budapest, 2016.
Borítófotó: Szűcs Attila, Lány pirosban, 2012, olaj, vászon
