Két amerikai szerző, William Strauss és Neil Howe generációs elmélete szerint a 80-as, 90-es években születettek az Y generáció tagjai. A MODEM felvetett egy kérdést: mi jellemezi az Y generációs festőket? Milyen attribútumokkal rendelkeznek a 80-as, 90-es évek szülöttei? Érdekes fejtegetéseket ismerhetünk meg, ha végigkövetjük a reakciókat.
A MODEM Facebook-oldalán egyre gyakrabban jelennek meg kiállításanyagokhoz kapcsolódó videók, ahol szimpatikus interjúalanyokkal és őszinte válaszokkal találkozhatunk. Megkérdezték például az Y generáció kapcsán az utca emberét. Egy férfi szerint „nem lehet motiválni őket, nem akarnak felnőni, felgyorsult dolgokat fogadnak be”. Feltették a kérdést az alkotóknak is, Rácz Noémi például ezzel egybehangzóan fogalmaz: „Nagyon nehezen döntök, nagyon nehezen növök fel, nagyon nehezen határozom meg, hogy mit szeretnék csinálni, és egy ilyen furcsa lebegésben vagyok.”
Válaszokat vártak a témában érintett szakemberektől is. Szabó Krisztina, egy ifjúsági szervezet X generációs vezetőjeként észrevételez, szembeállít. Meglátása szerint az X generáció (a generációelmélet szerint a 60-as, 70-es években születettek tartoznak ide) „ment és csinálta, ne szóljanak bele”, az Y generáció viszont „megmutatni akar és visszajelzést vár”. A kevesebb lehetőséggel rendelkező X generációt határozottság jellemzi, szemben az Y generációval, melynek tagjai talán a lehetőségek között vesztek el. Vajon lehetünk a lehetőségek rabjai?
Az Y generáció tagjaként elmentem megnézni a MODEM e téma köré épített kiállítását. A kiállítóterem bejáratánál az X generációs kurátorok, Kónya Ábel és Éliás István gondolatai fogadtak. Nem mondanám, hogy meglepett a lengyel-magyar párosítás, sőt, a rendszerváltás említésére is számítottam. A kiállítás koncepcióleírásában az az észrevétel szerepel, miszerint manapság mindenki Nyugatra tart. Az én környezetemben (melyben igen kevesen fordulnak meg) sokan figyelnek Keletre – ugyanakkor nagyon kevés ember figyel két irányba. A fali szöveg olvasása után a munkák szemlélése volt a következő lépés. A jól megszokott, jól bevált táblaképek számomra biztos pontot jelentenek. Kizárólag táblaképekkel találkozni élmény, a technikában egységet mutató kortárs kiállítások lelkesítenek, meghatnak. Nem igényeltem volna mást, mint amit a MODEM ígért, mégis sikerült többet kapni, mert egy konkrét táblakép kilógott a sorból. Önmagában gyenge munkának tűnt, amit csak további vizuális eszközökkel sikerült érdekessé tenni. Mikor a kép nem kép – se így, se úgy –, egy jól kivitelezett fejszecsapás segíthet rajta. Ha el is látta az alkotó szignóval, én inkább nem teszem. Essen inkább szó a továbbiakban a késznek mondható táblaképekről.
A kiállítást a Múzeumok Éjszakáján tekintettem meg. Belemerülni nem igazán tudtam a munkákba, viszont lehetőségem nyílt látogatói reakciókat figyelni. Jagicza Patrícia munkáihoz nehezen tudtam közel kerülni, többszöri körözés után is takarásban maradtak. A Pöttyvarró minden pöttyére jutott egy szemlélő, köztük én is. Már-már úgy éreztem, mintha mi is oda lennénk varrva a képhez. Feltételezem, hogy méretéből adódóan bír ilyen hatással, de kisebb festményei előtt is folyton kerülgettem az embereket. Marta Antoniak Kinder Surprise című munkája hasonló reakciót váltott ki a látogatókból. Én sem tudtam könnyen otthagyni. Eszembe jutott a gyerekkori, kézzel festett Kinder-figura gyűjteményem, a kis város a polcomon, és bátyám, aki kidobta az egészet a kukába egy szép napsütéses szemétszállítási napon – mivel többszöri figyelmeztetés ellenére sem voltam hajlandó portalanítani őket. Veszteség talán akkor ért először. Sikerült feldolgoznom, ahogy minden mást is azóta.
Jagicza pöttyei és Antoniak figurái után Kupeczik Ágnes akvarelljein akadt meg sokak szeme (az enyém is). Naná, hogy megállt előtte mindenki. Kisméretű képei között úgy kirándult a tekintet, mintha tévéadásokat figyelnénk, csatornákat váltanánk. Munkái együttesen, nem pedig darabonként voltak sikeresek. A lengyel-magyar festészet képanyagából viszont kiválogattam a számomra szimpatikusabb darabokat.
Lényegében nem volt olyan mű, ami ne lett volna hatással rám, de nagyobb részt magyar neveket olvastam vissza a jegyzeteimből. Élesen nem válnak szét, nem különböztethetőek meg a lengyel és magyar alkotók sem technikájuk, sem a képek témája szerint. Nehéz lenne meghatározni, mi alapján értek el nálam több vagy kevesebb sikert. Különös erővel hatott rám Rácz Noémi Termek, folyosók című képe, Szolnoki Szabolcs Ágy és fala, Verebics Ágnes Oratóriuma, Kósa Gergely Porolója, valamint Agnieszka Wrelenska Külső tér című festménye, de tetszetős volt még számos további mű is.
A kiállítóteremből kiérve összegeztem, hogy a lengyel-magyar párbeszédet valójában nem éreztem, és generációs kérdésre vonatkozó kész válaszokkal sem találkoztam. Az egyik videóban megszólaló pszichológus, Hofgárt Károly szerint az Y generáció egyik problémája épp ez lehet, hogy „nincsenek kész válaszok, aszerint döntünk, mi mellett kötelezzük el magunkat, hogy melyikben érezzük magunkat kényelmesen”. Az új generáció képi gondolkodását elemzés nélkül szerettem volna megismerni. Nem akartam mást, mint hatni hagyni a munkákat. Zárógondolatként Rácz Noémi szavait idézem a vele készült beharangozó interjúból: „Azt elmondhatom, hogy én abszolút elkötelezett festő vagyok… Festő-festő akarok maradni.”
Az XY – Újgenerációs lengyel-magyar festészet című kiállítás a debreceni MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központban tekinthető meg 2017. augusztus 20-ig.
Borítófotó: Szolnoki Szabolcs, Hátsó udvar (2012)
