Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy Győrffy Ákos A hegyi füzet című kötetét nem a párnáim kényelmében vagy a nagyvárosi forgatag kellős közepén olvastam el, hanem mindentől messze, egy vízparti tanyán, ahol csak a Nap ébresztett, ha a csillagos ég alatt aludtam. Bár a sok rigó miatt nem volt olyan templomi csend, mint egy erdőben, de így is karnyújtásnyira voltak a fák, amelyeknek zöld sátra adott menedéket a kánikula elől.
S hogy láttam-e azok lüktető szívét, ahogy az elbeszélő? Nem, azt talán nem, de hogy ők a maguk módján érzékelték az enyémet, abban biztos vagyok. Valószínűleg ezért is érintett meg annyira ez a könyv, olvasás közben gyakran úgy éreztem, mintha az elbeszélő ott ülne mellettem egy rönkön, a beszédtempója lassú, és a szövegtömbök közötti szünetekben is tartalmas volt a csend.
Győrffy Ákos két tenyérnyi, szürkés, vékonyka kötetét a szerző szavaival tudnám a legjobban jellemezni: „Egy mondatnyi lepke.” (8.) Az ókori görögöknél a pillangó a lelket szimbolizálta, és az aprócska könyv elején olvasható mondat előre jelezte számomra, hogy itt a psziché törékeny szövetéből szövik a szöveget. Az elbeszélő a Börzsöny erdeit járva egy elhagyatott hegyi kunyhóban talál egy füzetet, amibe naplószerű bejegyzéseit írja. A napló talán nem is a leghelyesebb kifejezés, inkább közelít a gyónáshoz. Ha pedig már erdőről van szó, akkor akarva-akaratlanul ide lehetne kapcsolni a megtévedt ember szimbolikáját, ami részben jogos lenne, részben nem. Ugyanis itt az erdei ház a gyónás helyszínévé válik, ebben a minőségében pedig inkább hasonlítanám egy templomhoz vagy egy szakrális, megszentelt helyhez, ahol az ember megszabadul álarcaitól, és élethazugságok nélkül mer szembenézni önmagával.
A hegyi füzethez számtalan művet, alkotót tudnánk kapcsolni a Bibliától vagy Konfuciusztól kezdve Dantén és Rousseau-n keresztül Pilinszkyig. Eleve heideggeri a lét alapvető kérdéseinek feszegetése, a psziché élve boncolgatásáról, az álmokról pedig akaratlanul is Jung jutott eszembe. Hogy ez mennyiben szándékolt vagy mennyire nem, azt nem feszegetem, ma már nagyon nehéz úgy írni, hogy azt ne lehessen valamilyen aspektusból egy másik alkotással összekötni. Viszont mottót mindenki okkal választ. A szerző pedig Hajnóczy Pétertől idéz, ráadásul A halál kilovagolt Perzsiából című regényének legutolsó mondatát. Győrffy Ákosnak köszönhetően újraolvastam az 1970-es évek ködlovagjának kisregényét, és persze, ha akarnám, tudnék mindenféle mondvacsinált párhuzamot vonni a kettő között, de ez esetben most feleslegesnek tartom ezt. Ráadásul még azt a lehetőséget is nyitva hagyja Győrffy, hogy egyszerűen csak folytatja Hajnóczy prózáját: „A városon túl – tudta – édesvizű patak folyik, és zöld, ismeretlen fák levelei remegnek a nyugati szélben.” (H. P.) A hegyi füzet narrátora pedig már egy erdei házban kezd írni: „A Börzsöny mint egy elképzelt élet helyszíne.” (9.) Ha valamilyen hasonlóságot mégis ki akarnék emelni a két könyv között, az az lenne, hogy ugyanolyan merész önfeltárás tanúi lehetünk A hegyi füzetben, mint Hajnóczynál, a reflexió, illetve az önreflexió egyívású, valamint azonos intenzitású.
No de ki is A hegyi füzet narrátora? Az elbeszélő ugyancsak választ szeretne kapni erre a kérdésre. Akár lehetne Hajnóczy narrátora is, nem valószínű, de ahogy fentebb említettem, akár ezzel a gondolattal is el lehet játszani. Ugyanakkor lehet bárki más, bárki, aki jégtömbként zárja el saját maga elől a tartalmas lét felé nyíló bejáratot, ahol nemcsak fák és virágok nőnek, hanem gyümölcs is terem, ami gyógyír lehet a fájdalmakra. Egy beismerő pozícióból indul: „Az életem egyenes következménye vagyok. A mulasztások. Mennyi mulasztás. Az életem jó része rejtőzködéssel telt. Honnan is tudhatnám, ki vagyok, amikor jóformán csak a szorongást ismerem, a lehatároltságot és a menekülést.” (9.) Innentől pedig megkezdődik az alászállás, az önmagával való szembenézés, az álmok boncolgatása, jelen és múltbéli élmények felvillantása, gyerekkori emlékek értelmezése, a saját fontosságának vagy a létezés értelmének megkérdőjelezése. Rengeteg írói önreflexiót találunk a szövegben, ami az írás mint önmegismerő tevékenység alkalmatlanságáról szól: „A homályos üvegen egy csiga odaszáradt útjának rajza. Egy gyerek kézírására hasonlít. Egy O és egy L betű. Nem látni nyomát, hogy később lemászott volna az ablakról, a betűkből sehonnan nem vezet ki nyálkaösvény.” (25.); „Azon gondolkodom, mennyire nem mondható semmi mindarról, amit megpróbáltam körülírni.” (49.).
Ebbe pedig remekül beleillenek azok a szövegbetétek, amelyeket a narrátor hajléktalanoknak tulajdonít. Egyrészről ellenpontozásként jelennek meg, másrészről ők ugyanúgy nélkülözik a saját identitásukat az egzisztencia elvesztésével, mint az elbeszélő, akinek a lelkében valaki mélyen el van temetve, akit már önmagával sem tud azonosítani, még az őzet is irigyli a nyers létezéséért. Egészen a könyv végééig megmarad a homályban tapogatózásban, illetve nem kerül közelebb ahhoz az idegennek és ismeretlennek minősített részéhez sem, ami figyelmének fókuszában állna. A kezdeti szorongás viszont érezhetően elpárolog a könyv végére, és az utolsó bejegyzésben már nem szemlélődő, hanem cselekvő elbeszélőt látunk: „Részvéttel irtom a gazt.” (76.) A narrátor látszólag nem jut el sehová, nem születik meg a válasz semmire, közben mégis bejár egy utat, a megválaszolatlanság állapota inkább megnyugtatóvá és felszabadítóvá válik. Eljut egy kegyelmi állapotba, aminek nem csupán színtere az erdő, hanem ihletője is. Az utolsó mondatban megjelenő ásó pedig, ami a földbe szúrva áll, többféle értelmezésnek ad lehetőséget. Egyrészről a könyv elején olvasható álom leírására utalhat vissza, a saját maga által ásott gödörre, annyiban, hogy ha az ásó egyszerűen le van szúrva a földbe, akkor az a gödör tovább már nem mélyül. Másrészről az ásó lehet annak a fizikai vagy lelki munkának az eszköze, ami a továbbiakban rá vár: felásni a talajt, hogy az később termést hozhasson. Ebből kifolyólag ez a befejezés kifejezetten reményteljesnek és bizakodónak hat.
„Egyedül kell maradnom, és tudnom kell, hogy egyedül vagyok, hogy a természetet teljesen egészében szemlélhessem és érezhessem. Át kell adnom magam annak, ami körülvesz engem, egyesülnöm kell felhőimmel és szikláimmal, hogy az legyek, aki vagyok. Szükségem van az egyedüllétre, hogy a természettel kommunikálni tudjak.” – ezek a mondatok akár A hegyi füzetbe is beleillenének, ám valójában Caspar David Friedrichtől származnak. (Caspar David Friedrich in Briefen und Bekenntnissen, szerk. Sigrid Hinz, Henschel Verlag, Berlin, 1968, 235.) A könyv narrátora a természetet olyan elmélyüléssel szemléli, amiről az ő tájképei jutottak eszembe. Friedrich nemcsak azt festette meg, amit maga előtt látott, hanem a tudat belső terét is rávetítette a természeti környezetre. Ahhoz pedig, hogy mindezt megvalósíthassa, szakított a hagyományos perspektivikus ábrázolással: a térbeli vonalak befelé és nem kifelé tartanak, ezáltal egy pontba koncentrálódó, gömbszerű, zárt térhatás jött létre. Ez a pont pedig maga a szemlélődő ember, aki a saját szubjektumán keresztül tekint a körülötte lévő világra. Abban is hasonlóságot látok, hogy a „börzsönyi erdő” ugyanúgy valami többnek a manifesztációja, mint a német festő alkotásain látható valósnak tűnő táj. Győrffy Ákosnak A hegyi füzetben Friedrich festményeihez hasonló immanenciát sikerült megvalósítania.
Győrffy Ákos versesköteteivel vívta ki először az elismerést, prózájába pedig átviszi ezt a költői látás- és írásmódot. Elsősorban a sűrítésben, valamint az impressziók megragadásában érhető ez tetten. Másrészről nagyon erős az atmoszférateremtése, szinte a narrátorral együtt láttam a Börzsöny erdőit, a házat, ahol a narrátor írt, vagy a korhadó fatuskókat. Stílusában van valami Pilinszky puritánságából vagy József Attila pontosságából. A természeti környezetet, az élőlényeket gyakran csak kiindulópontnak használja fel, és olyan gondolatokat társít hozzá, ami egyszerre elképesztő és hátborzongató, mindezt pedig valami lehengerlő magától értetődéssel teszi. Ebbe a kicsinyke kötetbe Győrffy Ákos nemcsak az erdő illatát sűrítette bele, hanem egy erősen szubjektív szűrőn át létező külső és belső világ számtalan vetületét.
Győrffy Ákos: A hegyi füzet, Magvető, Budapest, 2016.
Borítófotó: Caspar David Friedrich, Reggel a hegyen
