Az osztrák főváros nemcsak a klasszikus zene, az operett, az építészet, a kulináris élvezetek vagy a plázaturizmus híveit vonzhatja ellenállhatatlan erővel, de a filmbolondok számára is számos meglepetést tartogat.
Ha az ember először jár Bécsben, mint e sorok írója, akkor aligha tudja és akarja kikerülni a város legismertebb nevezetességeit a Stephansdomtól a Hundertwasser-házig, Schönbrunntól a Praterig. Augusztus végi négynapos kirándulásunk során a szinte kötelező körökön túl azonban a kevésbé frekventált, de izgalmasnak ígérkező utcák, épületek, emlékhelyek meglátogatását is célul tűztük ki. A csendes bécsi mellékutcák sokaságából a Fillgradergasse néhány száz métere azzal tűnik ki, hogy a Windmühlhof vörös alapú sgraffito épületdísze, illetve egy zöld korlátos lépcsősor fogja keretbe. A Spittelau metrómegállónál lévő hulladékégetőt Hundertwasser játékos fantáziája varázsolta olyan tarkabarka látványossággá, amellyel sem a szem, sem a fényképezőgép lencséje nem tud betelni.
Az osztrák takarékpénztár épülete funkcionalitásával és tágasságával nyűgözött le bennünket, a Modern Művészeti Múzeum (MUMOK) pedig nyers, sötét, ablaktalan tömbjével nyomja agyon a belépő vendéget. A lakóházzá alakított egykori gáztartályok, a Gasometer hengerei izgalmas párbeszédre lépnek a melléjük felhúzott panelházak elcsúsztatott, szögletes tömbjeivel. A Palais Trautson barokk vonásai belesimulnak a Museumstrasse grandiózus épületsorába, de a szív mégis hevesebben dobog, ha tudja, hogy Bessenyei Györgynek és írótársainak nevelőintézete, vagyis az egykori testőrpalota előtt áll.
Az utazásunk előtti internetes böngészgetéskor derült ki számomra, hogy négy, később Németországban és/vagy Hollywoodban befutott filmrendező is élt hosszabb-rövidebb ideig Bécsben, és mindegyiküket számon is tartja egykori lakóhelyük. Az egyik új és most is bővülő lakótelepen sikerült megtalálnunk az Otto Premingerről, a Valakit megöltek és Az aranykezű férfi rendezőjéről elnevezett utcát. A közeli panelépületek ölelik körül a Fred Zinnemann teret, mely a Délidő című western rendezőjének állít emléket. Bolyongásunkat elnézve néhány ottani lakos konstatálhatta, hogy a térképet bújó turistáktól még ez a viszonylag eldugott környék sem menekülhet.
Fred Zinnemann egykori lakóházára játszi könnyedséggel rábukkantunk a Weygrasse 9. szám alatt. Nem volt ilyen szerencsénk az Alkony sugárút és a Van, aki forrón szereti rendezőjével, Billy Wilderrel. A művész diákkori lakóhelyétől a kapcsolódó utcák zegzugai először eltérítettek bennünket, de végül csak rábukkantunk a Fleischmarkt 7. alatti emléktáblára. A Zeltgasse és a Piaristengasse sarkán, egy csendesebb városrészben pedig tábla hirdeti, hogy Fritz Lang, a Metropolis és az M – Egy város keresi a gyilkost alkotója egykori lakóhelye előtt állunk.
Bécs néhány mozijába is ellátogattunk, de csak magukat az épületeket vettük szemügyre. Az Apollo impozáns saroképülete lehangoló plázabelsőt takar, az Actors Studio néhány hollywoodi sztárnak az előtérben elhelyezett (nem eredeti) aláírásával hívogat, a cifraságoktól mentes Burg Kino pedig folyamatosan műsoron tartja a Bécsben forgatott leghíresebb filmet, A harmadik embert. A II. világháború után megszállt és négy nagyhatalom által felügyelt fővárosban játszódó bűnügyi film – melyet az angol Carol Reed 1949-ben rendezett – ma már a város identitásának fontos részét képezi.
A forgatási helyszínekre (például a központi temetőbe és a Prater óriáskerekéhez) városnéző túrák indulnak, és Bécs ad otthont annak az unikális múzeumnak is, amely csak A harmadik emberhez kapcsolódó emléktárgyakat gyűjti. Sajnos a kiállítótér hetente egyszer, szombat délutánonként látogatható, így oda nem jutottunk be, de a legizgalmasabbnak ígérkező túrán már mi is részt vehettünk. Védősisakkal és fejlámpával felszerelkezve a város alá, Bécs csatornarendszerébe vezetett az egyórás, angol nyelvű kalauzolás. A szag kevésbé volt szúrós, mint azt sejteni lehetett, sőt az egyik teremben a sör- illetve édességgyárak beömlő szennyvize szinte kellemes illatokat árasztott. Mint megtudtuk, a film sztárja, a titokzatos Harry Lime-ot játszó Orson Welles orrát mégis bántotta a csatornaszag, ezért a finálébeli hajsza jeleneteinek többségét egy londoni stúdióban felépített díszletben vették fel.
Az igazi bécsi filmes meglepetésekre azonban nem voltunk felkészülve: a belvárosban egy képregénybolt kínált számtalan albumot és füzetet, illetve rengeteg kapcsolódó terméket a kulcstartótól a pólókig. Ottjártunkkor a betérő gyerekek szinte a Marvel-mennyországban érezhették magukat, nem győztek betelni a szuperhősös tárgyak látványával. A Satyr–Filmwelt nevű üzlet a Marc-Aurel-Strassén viszont bennünket változtatott gyerekké, a filmplakát-, szakkönyv- és DVD-kínálat láttán tátva maradt a szánk. Robert Bresson életműve tizenhat lemezen, a Tetthely epizódjai, öt különböző monográfia Clint Eastwoodról, fotóalbum Steve McQueenről, eredeti Psycho– és Taxisofőr-poszterek – csupa olyan kiadvány, amelyről az itthoni filmbarát csak álmodhat. Érdekes módon egyes filmek magyar faliképei, illetve jelenetfotói is szerepeltek a kínálatban, talán egy már bezárt hazai mozi gyűjteményéből származtak, de hosszas töprengés után végül egy filmes naptárba és egy angol nyelvű Vad banda-poszterbe fektettük euróinkat.
Az osztrák főváros persze máig kedvelt forgatási helyszín maradt, például a Rex felügyelő tíz évadon át volt a város krónikása, a Mielőtt felkel a nap fiatal hősei egyetlen közös napjukat Bécsben töltik, az operaház a Mission: Impossible – Titkos nemzetben bukkan fel, de gyakran visszatér ide az osztrákok két legnevesebb kortárs rendezője, Michael Haneke (A zongoratanárnő) és Ulrich Seidl (Kánikula) is. A német nyelvű mozgóképek fővárosa kétségtelenül a filmfesztivál, a wendersi angyalok és a kémtörténetek Berlinje, de pár nap alatt bárki meggyőződhet Bécs jelentős mozitörténeti szerepéről is.
A fotókat Vékony Zsolt készítette.