A regény körülbelül egy harmadáig az olvasó azzal a gyanúval élhet, hogy a galériatulajdonos-műkereskedő, Peter Harris története az úgynevezett „tiszta” és az áruba bocsátott művészet ellentétére fog épülni, aztán kétharmad tájékon Peternek a sógora iránti újdonsült vonzalma ad némi könnyen felismerhető fogódzót, de a regény vége valóban katartikus élményt tartogat.
Michael Cunnigham, akinek a neve immár visszavonhatatlanul egybefonódott az 1998-ban megjelent Az órákkal, ebben a 2010-es – magyarul Farkas Veronika eleven és értő tolmácsolásában a Jaffa Kiadónál megjelent – regényében nagy vonalakban ismét a hírnevét megalapozó regény alapképletéhez, de egyben az egyik legklasszikusabb cselekménysémához nyúl vissza: átlagemberek életéhez, akiknek a sorsát átformálja, megvilágosítja egy nagy jelentőségű, bár a felszínen aprónak tűnő esemény, jelen esetben egy külső személy látogatása, amely életük addig gondosan elfedett repedéseit szakadékká mélyíti. A negyvenes éveikben járó Peter, a New York-i műkereskedő, valamint felesége, Rebecca, aki egy művészeti folyóiratot szerkeszt, szinte mintapárnak tűnik. Elegáns loftban laknak Manhattanben, méregdrága holmikat engedhetnek meg maguknak, és jól bejáratott életüket élik: a férfi hét közben kiállítások szervezésével, műtárgyak vásárlásával és eladásával, ügyfelekkel való tárgyalással, esélyek latolgatásával van elfoglalva (jellemző módon Rebecca munkájából kevesebbet látunk), majd hétvégén megengedhetik azt a luxust, hogy sokáig maradjanak az ágyban és filmeket nézzenek. Persze akadnak aggasztó vagy figyelmeztető jelek. Peter meleg bátyja, Matthew AIDS-ben halt meg, és a házaspár lánya, Beatrice, aki jelenleg Bostonban pincérnősködik, de egyetemre készül, igen feszült viszonyt ápol (vagy nem ápol) szüleivel.
Az eseményeket Rebecca igen későn, szinte véletlenül született öccse, Ethan megérkezése kavarja fel. Beceneve jellemzően „Mizzy” (a „mistake”, „hiba” rövidítése; a magyar fordításban Balu, azaz „Balfogás”). Ethan a tipikus helyét nem találó, tehetségesnek mondott – vagy magát tehetségesnek képzelő –, sok idősebb rokon terhét elviselni kénytelen, problémás gyerek. Most éppen leállt a drogokkal, de visszaesik, utazgat a világban ide-oda, biszexuális beállítottságú, és azért érkezik, hogy állást keressen, „valamit” a művészetek területén szeretne dolgozni, de fogalma sincs, mit. Peter először idegenkedik a sógorától, kínos csendben és erőltetett beszélgetésben ülnek egymás mellett, aztán valami változik. Hogy azért-e, hogy Michael ne árulja el nővérének, hogy visszaesett (amiről Peter véletlenül szerez tudomást), vagy őszinte vonzalomból, nem tudni, de a változás egy tengerparton váltott csók formájában teljesedik ki.
De mi is vezetett idáig? Kicsit messziről kezdve: feltűnő, hogy a Mire leszáll az éj szinte hemzseg az irodalmi idézetektől és utalásoktól, a könyv mottójául is egy Rilke-idézet szolgál („Mert hisz a Szép nem más, mint az iszonyu kezdete”), és ebből már sejthető, hogy – a cselekményt illetően persze nem véletlenül – a Szépség mint központi motívum fog szerepet játszani. Peter a szépség szerelmese. Ez egy műkereskedőtől nem meglepő, de a férfinek a leírások alapján körülbelül a tizenkilencedik század második felének Párizsában és nem a mai kor New Yorkjában kellene élnie; „azokon a harsány, egészségtelen helyeken, ahol a jó magaviselet a rendes, hétköznapi emberek előjoga, akik nem hoznak létre zseniális műveket. […] És ezzel tudatára ébred. Az erkölcstelen, felelőtlen dolgot akarja és vágyja.” (282.)
Peter ráébred, hogy egyszerűen nem jó helyen van és nem a jó időben. Kiábrándult. „És egyébként is, nem kezdesz egy kicsit belefáradni a madzagból és alufóliából készített műtárgyakba, amelyeket egyébként őrületes összegekért árusítanak? Nem sodródtunk át egy olyan világba, ahol a szemetet de facto kincsként kezelik?” (123–24.) Peter posztmodern művészek kiállításait rendezi és műtárgyait cipelteti, szállítja, adja el – ebben a tekintetben a szerző erős képekkel dolgozik. Látunk fa- és üvegtörmelékből megmunkált műtárgyakat, papírral szándékosan beburkolt festményeket (amelyekről egy baleset folytán kiderül, hogy rendkívül középszerű festményeket rejtenek, de persze aranyáron kelnek el), installációkat, performanszokat, de persze mindegyik mögül hiányzik – ha nem is a szépség maga, hanem – pontosan az, ami Petert lenyűgözi: a múlandóság, a romlás és valami mélyebbnek a feltárulása.
Itt nyer értelmet a modernista művészekre tett utalások szinte áradásszerű sora (ami egyébként gyakran fő kifogásként hangzik el a regényről szóló recenziókban, lásd pl. Adam Mars-Jones megsemmisítő kritikáját a The Guardian 2011. január 23-ai számában). Igaz ugyan, hogy jót tett volna a regénynek, ha nem ekkora mennyiségben szövik át a művet Joyce-ra, a Great Gatsbyre, T. S. Eliotra, Woolfra, valamint Hawthorne-ra, Barthelme-re, Raymond Carverre, helyenként Shakespeare-re, Rodinre, Courbet-ra, Manet Olympiájára történő utalások, és talán Ethannek sem kellene ennyire egyértelműen A varázshegyet olvasnia, és ha a regény Az órákhoz hasonlóan egy stabil háttérszövegre épült volna fel.
Annyiban viszont igazolhatóak a többnyire modernista irodalmi és képzőművészeti kánonra történő utalások, hogy ezek teremtik meg az ellenpontot a kurrens (ál)posztmodern művészet között, és aközött, amire Peter vágyik: az egyértelműen Joyce-t és Woolfot idéző reveláció, epifánia, feltárulkozás, a mélység megmutatkozása, egyfajta vízió, amely számára konkrétan egy, a kamasz bátyját és annak lányismerősét érintő tengerparti emlékben ölt testet. Ez a mélység érinti meg egyre intenzívebben Petert, és ennek megjelenítését szolgálják az emlékezetes és az elmúlást sugalló epizódok és képek: a könyv elején a konflist vontató, elgázolt ló, Bette Rice mellrákja, a palackban kimerevített, tátott szájú cápa képe, Rupert Groff alkotása, a trágár idézetekkel díszített bronzurna, valamint Victoria Hwang hétköznapi emberekről készített videóinstallációi. Peter, mondhatni, az emberséget keresi a művészetben, „menekülő utat a magánytól és a szubjektivitástól”, „bepillantást a másik ember lelkébe” (160.), és ez vezet oda, hogy Rebecca öccsét is egyfajta elvont performanszként, műalkotásként, a Szép megtestesüléseként kezdi értelmezni. Majd amikor Balu a csókepizód után lelép Kaliforniába, Peter rájön, hogy a felszín alatt életének tátongó szépségnélkülisége tárul fel. Ezzel egy időben kell szembenéznie az addig szinte némaságra kárhoztatott Rebecca döntésével is.
Érzékenyen, finom képekkel, belső monológokkal közvetített (bár kicsit szájbarágósan és túlságosan szerteágazó és sokféle témát érintő) egyéni drámák, felismerések, döntések és érzések, a mélység és kiüresedés állandó harcának kínzó mindennapi konfliktusaitól átszőtt regényt tartunk a kezünkben. Tulajdonképpen egy immár legalább százötven éves modern kori dilemma mai, amerikai változata, amelyet D. H. Lawrence is megírhatott volna novella formájában egy tisztes angol úri hölggyel és egy szabadságimádó, excentrikus, az élet addig ismeretlen oldalát megmutató, társadalmilag vagy etnikailag „egzotikus” szereplővel, amikor is a főhős „kideríti, hová vezeti őt ez a rettenetes bűvölet, ez a lehetőség arra […] hogy fenekestül felfordítsa a saját életét” (283.).
Michael Cunningham: Mire leszáll az éj, fordította Farkas Veronika, Budapest, Jaffa Kiadó, 2017.
