Állítólag ma van az a nap, amivel a Harry Potter-saga befejeződött, vagyis a 19 évvel későbbi tanévkezdés, a nagy nap, amikor Harryék és Hermionéék gyermekét elviszi a Roxfort-expressz. (Most megnéztem, a könyvben csak annyi van, hogy 19 évvel később. De a jelenet minden évben érvényes szeptember elsején.)
Napok óta készülődöm apránként, igyekszem nem pánikolni, minden megvan elvileg, egyébként is már a hatodik tanévkezdés ez a legnagyobbal, a kisebbekkel pedig a negyedik. Már hétkor úton vagyunk, ahogy mindenki más, aki idejében akar beérni az iskolába, így hamar dugóba keveredünk, a rádióban pedig sikerül az összes iskolakezdési közhelyet koncentrálni hamis nosztalgiától kezdve a rémisztő tanévkezdési slágerekig. Szerencsére az útfelújítások még folyamatban, parkolóhelyből pedig nincs több, hiszen mindenki a kapuban akarja kitenni a gyereket, a legjobb megoldások között versenyzik az elakadásjelző, illetve a fenntartott parkoló elfoglalása: a színház rakodókocsijának sofőrje az út közepén álldogál, járműve belóg a sávba és a járdára is, de teljes nyugalommal várja az aggódó szülő visszatérését.
Két szűkebb helyről is visszatáncolok, nem vagyok valami jó a padka mellé tolatva parkolásban, orral pedig túl sokáig tart a helyezkedés. Vigyorogva összenézünk a Pókembernek, illetve Csingilingnek öltözött elsősök háta mögött, sajnálkozunk az első nap már úgyis felelősségre vont nyolcadikosokon a smink, köröm, szakadt farmer stb. miatt. Egy iskolatáska és két rajzos doboz jut nekem, meg se kottyan, bár a táska súlya gyanús, amikor ma még alig kellett bepakolni valamit: a lányom vidáman fejtegeti, hogy most három könyvet olvas egyszerre, amelyeket feltétlenül vinni kell ma magával. A legnagyobbik nem reggelizett, hanyag anya szendvicset sem csinált neki, így pénzt nyomok a kezébe, hogy a büfében vegyen valami tápanyagban és hasznos kalóriában dús étket (én: szendvics, ő: nyalóka, csipsz).
Megígérem neki, hogy amikor visszajövök a kisiskolából a nagyiskolába iskolalátogatási igazolásért, nem fogom megölelgetni, sőt, maximum csak odaintek, mert ő már nagy, nehogy kinevessék. Amikor visszaérek, azért nem bírom ki, hogy meg ne kérdezzem az udvaron, megvette-e a reggelit, s mivel azt válaszolja, hogy majd szünetben fogja, ráparancsolok, hogy menjen most azonnal, mire a portásbácsi szól, hogy csak hétfőtől lesz büfé, ám azonnal útba igazít, merre van a legközelebbi pékség. Rohanok át, majd vissza a zsákmánnyal a zsúfolt utcán, mint valami kezdő anyuka, szigorúan az autók között, a zebrától 30 méterre, táplálék átadva, kellemetlen helyzetbe hozás minimalizálva, irány a nem tilosban álló kocsi, ahol a színházas sofőr még mindig az út közepén nézelődik.
Esküszöm, hétvégén kiheverem az iskolakezdést, illetve összeállítom a hétfőtől péntekig szóló szendvicsmenüt a gyerekeimnek. Aki pedig nem tudná, nagyjából két éve már kapható a bab alakú zselécukrokat forgalmazó cég termékkínálatában a mindenízű drazsé.
Borítókép: The Berry
