Éppen mászok ki az ágyból, mikor megszólal szobatársam ébresztője. Anélkül némítja el a telefonját, hogy kinyitná a szemét. Ez történhetett velem is: hétkor akartam kelni, fél tíz lett belőle. Már nem hitegetem magam. Két nap van hátra a 29. JAK-táborból, de nem fogom végiglátogatni a szemináriumokat.
A táborozók tempója észrevehetően lassult. Nehézkes mozgás, fájdalmas arckifejezés: a kialvatlanság meg a másnaposság félreérthetetlen jelei. Miklya Zsolt líraszemináriumra jár, az ebédnél az itt szerzett tapasztalatokról kérdezem. Azt mondja, intenzívek a programok, Nádasdyval nagyon produktív a munka, a szövegek jók, a rendezvények izgalmasak. A kettőkor kezdődő beszélgetés előtt prózásokkal is találkozom, akik Miklya tapasztalataihoz hasonló élményeket szereztek Németh Gábor foglalkozásain. A Mészöly Ágneshez járó résztvevők is szívesen mesélnek az órákról.
A programok átköltöznek egy csendesebb és meghittebb helyiségbe, a könyvtárszobába. Deres Kornélia, Fekete I. Alfonz, Molnár T. Eszter és Tolvaj Zoltán már helyet foglaltak, a legutóbbi JAK-füzetek szerzőit Balajthy Ágnes és Borsik Miklós kérdezi a következő másfél órában. Egy tanulmány-, két novellás- és egy verseskötetről lesz szó: a moderátorok nem egy közös szálra fűzik fel a kérdéseiket, hiszen a könyvek annyira különböznek egymástól, hogy ha csak a közös pontjaikra fókuszálnának, nagyon kis tér jutna egy-egy kiadványnak. A felolvasások után elsőként Molnár T. Esztert szólítják meg, akinek 2016-ban a JAK adta ki A számozottak című novellagyűjteményét. A 2017-es könyvhétre megjelent Szabadesés című „bűnregény” sikere azonban elvonja a figyelmet a disztópikus prózákat egybegyűjtő vékony kiadványról, ezért Balajthy a két kötet viszonyáról kérdezi a szerzőt. A zsáner problémája is előkerül, hiszen Molnár T. nevéhez a krimi és a disztópia mellett két ifjúsági regény is fűződik, mintha íróként szüksége lenne egy műfajra, amelynek kereteit kedvére tágíthatja. A szerző nem ért egyet ezzel a megállapítással, ötleteit nem tuszkolja zsánerjegyek közé, inkább a forma találja meg őt.
A Színház, technológia, intermedialitás alcímű Képkalapács Deres disszertációja. A Szőrapa szerzője tudományos munkájában a technikai vívmányok alakította színházat vizsgálta, amiben a testi jelenlét már nem ugyanaz, mint volt. „Hogyan történik meg a színház akkor, amikor önmagával vagy hologramjával beszélget a színész? Folyamatosan rá kell kérdeznünk az érzékelésünkre” – mondja Deres. „A színház úgy is megtörténhet, hogy nincs senki a színpadon” – jegyzi meg Borsik, majd a moderátorok az elsőkötetes Fekete I. Alfonzhoz fordulnak. A mosolygó zsonglőr szerzője örül, hogy publikálták a novelláit, de munkamódszerén és -tempóján nem változtatott a megjelenés. A viszonylag nagy szakmai visszhangot kiváltó könyv írója kiemeli recepciójából Béres Norbert kritikáját, amely szerinte a leglényeglátóbb elemzés. A szerző elárulja, hogy a jövőben kánonformáló célkitűzésekkel fog nyitni a zsánerirodalom felé, de a magyar történelemmel, például a kitántorgással és a spanyolnáthajárvánnyal is „kezdeni kellene valamit”. Feketétől Tolvaj Zoltán veszi át a mikrofont, akinek nagy várokozás előzte meg harmadik, Fantomiker című könyvét. Borsik megkérdezi, hogy az Erdőkerülők munkacímű novelláskötete megszerkesztését meddig akarja még halogatni, mire a szerző azt válaszolja, hogy negyvenedik életéve felé igyekszik utolérni magát, utána jöhet a nyílt víz. Balajthy a Fantomikert benépesítő állatokról érdeklődik, Tolvaj Brazíliában töltött gyerekkora rövid epizódjainak felidézése után elárulja, hogy van otthon egy preparált cápaállkapcsa is, aminek fogazata közé most már nem fér be a feje.
A négy szerző után Csutak Gabi ül a moderátorok közé. A Csendélet sárkánnyal című novelláskötet szerzője viccesen meséli, hogy kezdetben elmélész szeretett volna lenni, de többek között a JAK-táborok hatására mégis úgy határozott, hogy szépírással fog foglalkozni. Bár régóta dolgozott a kéziraton, a most megjelent prózák fele az elmúlt fél évben született. Borsik a sírás motívumára kérdez rá, hiszen a karakterek egy része diktatórikus világban él, ahol nem szabad kimutatni az érzelmeket és ezért a sírás kigúnyolandó emberi reakció. A kötet legtöbb szövegének gyermeki perspektívája egy olyan terepre nyújt rálátást, amit az ember nem tud uralni, hiszen a diktatúra az alapvető jogai mellett a környezetre való hatásgyakorlás lehetőségétől is megfosztja a szubjektumot. Zárásképp Csutak a Sírnak a tévében című novella zárlatát olvassa fel.
Krasznahorkai László a nap fénypontja számomra. Belefeledkezem az anekdotákkal teli beszélgetésbe, körülbelül fél óra is eltelik, mikor észbe kapok és jegyzetelni kezdek. Különösen érdekfeszítő például, amikor Szegő János arról kérdezi az írót, hogy az életmód, aminek egyik lényeges eleme a folyamatos helyváltoztatás, mennyiben változtatta meg Krasznahorkai számára az otthon fogalmát. A szerző elmondja, hogy nem otthona, inkább bázisa van: ’87 óta Berlin. Egy Mészöly Miklósnak köszönhető ösztöndíj lehetővé tette, hogy egy évet ott tartózkodjon, de tovább maradt. Visszatérve megdöbbenve tapasztalta a közelgő rendszerváltás eufóriáját, ő szkeptikus volt a változással kapcsolatban. Az idén Aegon Művészeti Díjjal kitüntetett író hosszan mesél a The Manhattan-projektről, valamint arról a jobb híján ösztöndíjnak nevezett támogatásról, aminek keretében egy New York-i könyvtárban dolgozhatott. Sok jegyzetelési módot kipróbálok, de egyik sem bizonyul hatékonynak, egy kis idő után már abban sem vagyok biztos, hogy jó dolgokat írok a noteszembe. A beszélgetés olyan, mint egy hírhedt Krasznahorkai mondat: úgy veszik el benne az ember, hogy mindvégig tudja, merre van.
A beszélgetés után elmegyek vacsorázni, aztán úgy döntök, elindulok a Púpos nevű kocsmába ismerősöket keresni. A szobatársam, Juhász Márió is ott van, az egyik asztal körül kialakul egy nagyobb társaság, sportfröccsöt iszom, lángolt kolbászt eszem, hallgatom a többieket. Néhány óra után visszamegyek, az est hátralévő részét André Ferenccel és Potozky Lászlóval töltöm. Holnap lesz az elnökválasztás, a tábor alatt is sokat beszélgettünk erről, de az utolsó előtti napon érezhető leginkább, hogy a JAK-tagok számára milyen fontos ez az esemény. Több szempontból is mérlegelnek, átnézik a leadott pályamunkát, megelégedésüknek adnak hangot, de olyanok is vannak, akik kritikákat, módosítási javaslatokat tesznek. A közgyűlés miatt a tábor végérére egyre többen vagyunk, másnap reggel megérkezik többek között Závada Péter is.
Az első meg az utolsó nap a legfárasztóbb – szokták mondani a táborok és a fesztiválok rutinos résztvevői. Péntek reggel elhatározom, hogy megelőzöm az utolsó nap kimerültségét, nem a csapattal utazom haza, hanem egy nappal korábban. Hét és fél órát zötykölődöm a síneken, mire rádöbbenek, a felmálházott táborozók és fesztiválozók tézise megcáfolhatatlan, az utolsó napot csak elodázni lehet, megkerülni nem. A vonaton ér a hír: hatalmas támogatottsággal Nagy Kata lett a József Attila Kör új elnöke.
JAK-tábor, 4-5. nap, Szigligeti Alkotóház, 2017. augusztus 30.
A fotókat Bach Máté készítette.
