Az Arkt Építész Stúdió vezetői, Fajcsák Dénes és Fábián Gábor egy rabokat is aktivizáló szociális építészeti projekt keretében alakították ki az Arkt Művészeti Ellátót, amely gyorsan Eger fontos összkulturális helyszínévé vált. A hely revitalizációjának folyamatát a 15. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennále magyar pavilonjában is bemutatták. Fajcsákkal erről, a tervezés és a dizájn kérdéseiről és a Debreceni Nemzetközi Művésztelep (DNM) ideje alatt készült Emlékek kamrája makettről beszélgettünk.
KULTer.hu: Az idei DNM kulcsfogalma a tervezett alkotás volt, ami elsődlegesen a dizájn kérdéseihez kapcsolódva jelent meg. Az építészet terén nyilvánvalónak látszik a tervezettség jelentősége, de lehet-e olykor teret adni a spontaneitásnak, a véletlennek?
Az építészet a művészeteknek egy összművészeti egyvelege. A tervezettség a mérnöktudományok jelenléte miatt is jellemző rá. Mi nem szeretjük a véletleneket. Egy jól megtervezett épületnél a véletlenfaktor nem játszhat nagy szerepet. Az építész úgy dolgozik, hogy az épület minden tekintetben – mind műszakilag, mind funkcionálisan, mind pedig esztétikailag – átgondolt legyen, a megszületett gondolattól a tervezőasztalon való kidolgozásig és tovább, tehát abszolút nélkülözze a véletlenszerűséget.
KULTer.hu: És tényleg ki lehet szűrni teljesen? Mégiscsak marad valami tervezhetetlenségi faktor, nem? Tudsz konkrét esetet mondani, amikor akár negatív, akár pozitív irányba elmozdított folyamatokat?
Egy jó épületbe funkcionális és műszaki tekintetben sem fér bele a véletlenszerűség, esztétikai vagy térélményben viszont lehetnek váratlan fejlemények. Egy ismeretlen tényező, előre nem látható esemény vagy időjárás-változás esetén beléphet a véletlen, kialakulhat váratlan térélmény, történhetnek például olyan fénytörések, tükröződések, amikkel nem számolt az építész. Ilyen van, de ritkán fordul elő.
KULTer.hu: A közösségi aktivitás, a hulladék-újrahasznosítás, a fenntarthatóságra való törekvés egyaránt fontos az irodátok, az Arkt számára, ami abban az egri – lényegében szociális építészeti – projektben is megnyilvánult, amelyet a 2016-os Velencei Nemzetközi Építészeti Biennále magyar pavilonjában mutattatok be. Mesélnél a Gárdonyi-kertben funkcióját vesztett GAMESZ-épület revitalizálásáról? Hogyan gondoltátok újra a helyet, milyen tapasztalataitok voltak?
A mi generációnk már olyan környezetben szocializálódott, ahol építészként nemcsak épületeket kell terveznünk, hanem problémákat kell megoldanunk, pontosan meghatározva, mivel szeretnénk foglalkozni. Nem volt célkitűzés rögtön az elején az újrahasznosítás, a környezettudatosság, de ha ebben szocializálódik az ember, alap hozzáállásként viszi egyik munkáról a másikra. Ez a létformánk, minden épületnél, minden tervnél igyekszünk odafigyelni rá. Az Arkt Művészeti Ellátó létrehozása is generált egy ilyen helyspecifikus megoldásokra koncentráló tervezést és megvalósítást.
KULTer.hu: Kiemelnél néhányat az izgalmasabb megoldások közül?
Nagyon nehéz dolgunk volt az Arkt Művészeti Ellátóval, mert az önkormányzattól megkaptuk a hét éve üresen álló épületet, amelyben otthagyott régi, elavult és már rossz állapotban lévő bútorokat találtunk. Mivel pénzünk nem volt, hogy a belsőépítészeti kivitelezést megoldjuk, illetve új bútorokat vásároljunk, ezekből kellett dolgoznunk. Átgondoltuk, hogy mit tudunk kinyerni nyersanyagként a talált eszközökből és bútorokból. Új formát és új funkciót adtunk nekik. Így lettek a beépített szekrényekből kiállítási paravánelemek, az ajtólapokból és az ablakkeretekből irodaasztalok.
KULTer.hu: Bevontatok külső erőforrásokat is, nagy hangsúlyt helyezve a közösségek aktiválására.
Fontos volt, hogy egy közösségi építő és nevelő szerepet töltsön be a felújítás. Igyekeztünk a helyi lakosság szintjén aktivizálni mindenkit, akit lehetett. A Heves megyei Büntetés-végrehajtási Intézet rabjai közül is érkeztek ide dolgozók. Az intézmény vezetőjét kerestük meg azzal, hogy a rabok integrációját elősegítve tehetnének valami jót a közért. A helyszínre kiszállítva szakipari munkákat tudtak végezni a rabok, illetve az asztalosműhelyben előkészítői munkálatokban segédkeztek – ők is élvezték. Bevontuk a helyi szakközépiskola hallgatóit is, akiknek a képzés során sajnos nem mindig a legjobb mesterek adnak instrukciókat. Ahhoz, hogy magasabb szinten tudjanak gondolkodni az építőiparban például esztétikai kérdésekről, a tanáraik nem feltétlenül rendelkeznek elég ismeretanyaggal vagy megfelelő hozzáállással. Négy műtermet vontunk be – az asztalos, a festő, az épületgépész és az épületvillamossági csapat segédkezett a helyszínen.
KULTer.hu: Arra utaltál, hogy az épületnek a már funkcióját vesztett elemeit újrahasznosítottátok, lényegében dizájnelemekként használtátok fel őket. Hogy látod ezt a két dolgot egyébként, mi a viszonya a dizájnnak és az építészetnek? Nyilván az kiderült a művésztelep alatt, hogy nem olyan könnyű definiálni a kérdést, neked mi a véleményed?
A kettő nem nagyon válik el a mai világban. Ha jó építészetről beszélünk, akkor már dizájnról is tudunk beszélni. Ha dizájnról beszélünk, akkor pedig jó építészetről is. A kettő szorosan összefügg. A mi esetünkben a funkció vált fontosabbá, de szerettük volna, hogy a műszaki megoldások akár a dizájnba is integrálhatóak legyenek – ez egy vékony határmezsgyét jelent. Szubjektív megítélés kérdése, mit értünk dizájn alatt. Nem volt célunk, hogy dizájnt teremtsünk, csak hogy nagyon egyszerű, funkcionálisan jól működő és viszonylag esztétikus tereket, bútorokat hozzunk létre. A dizájn szerintem kötődik a pénzhez – mind munkaidőben, mind pedig minőségi anyagban nagyobb az energiaigénye. Nekünk nem volt minőségi anyagunk, és minél rövidebb idő alatt próbáltuk megvalósítani a felújítást.
KULTer.hu: De egyébként el tudsz képzelni olyan helyzetet, hogy a látvány a praktikusság ellenében mégiscsak felülírja a döntéseket – ha a minőségi anyag adott, és lehetőség van rá –, hogy maga a vizualitás kerüljön előtérbe a funkcionalitással szemben?
Priorizálni kell, mi a fontosabb. Ha a funkció, akkor a dizájnt kell alárendelni a funkciónak, de elképzelhető olyan helyszín vagy helyzet, ahol fel kell vállalni, hogy a dizájn legyen erősebb. Mindig az építésznek kell mérlegelni, melyiket helyezi előtérbe.
KULTer.hu: Voltál már ilyen szituációban, hogy a dizájnt helyezted előtérbe?
Minden építész – sőt, minden alkotó ember – szembekerül azzal, hogy döntenie kell, mert van egy erős víziója, ami dizájn szempontból nagyon ütős tudna lenni, és vágyik arra, hogy ezt megvalósítsa. De ez mérlegelés kérdése.
KULTer.hu: Ez a probléma felvetődhet a DNM-es munkád kapcsán is. A kortárs szakrális építészet darabjai közt gyakran látni zárt, tömbszerű struktúrákat, amelyek a vertikalitás és a fénykultusz hangsúlyozása ellenében dolgoznak, s inkább más eszközökkel igyekszenek teret adni az elcsendesedésre – mint például Peter Zumthor Bruder Klaus kápolnája vagy Andreas Meck Szent Miklós temploma. Az idei művésztelepen ehhez a trendhez csatlakoztál egy robosztus beton makett-tel. Milyen víziód van az épületről?
Az ötlet jó pár évvel ezelőtt fogalmazódott meg egy halottak napján, amikor kimentem a nagyszüleim sírjához. Gyerekkorom óta erős szálak fűztek hozzájuk, jó érzéssel, szép emlékekkel gondolok vissza rájuk, de a hétköznapokban valahogy a mai modern embernek nincs ideje emlékezni. Utána rájöttem, hogy az épített környezetünkben nincs is olyan helyszín, ahol alkalom adódna erre. Talán a mindenki által elérhető és legkézenfekvőbb hely a temető, viszont nincs tovább. Másrészt itt nem is csak a halottakra való emlékezésre gondolok.
Minden ember életében egy emlék jön létre a jelen pillanat elmúlásával, és ahogy haladunk előre az életünkben, egyre több lesz belőlük. Az összes nagy gondolkodó azt mondja, hogy nem szabad a múltban ragadni, sem pedig előreszaladni a jövőbe, hanem meg kell élni a jelent, viszont ahhoz, hogy jól tudjuk megélni, a múlt konklúzióit összegezni kell. Az kezdett el foglalkoztatni, hogy ezt a visszatérést hogyan lehetne megoldani.
Az emlékezésre otthoni környezetben vannak bevett gyakorlatok: fotóalbum, kirakott képek, olyan tárgyak, amik kötnek a múlthoz. Mindenki gyűjt emlékeket – akár egy szalvéta, mozijegy, színházbérlet, repülőjegy vagy egy jó focimeccs jegye is lehet az. Ezek halottakhoz vagy az életünkből másképp eltávozottakhoz kötődnek. Vajon az épített környezetben létre lehet-e hozni egy olyan helyet, ami a hétköznapi rohanásból pár percre ki tudja hozni az embert? Be tudok lépni, tárgyiasíthatom az emlékemet, akár egy fotó formájában, amit ebbe a kamrába – mert ezt én Emlékek kamrájának neveztem el – el tudok helyezni. Kialakul egy kötődés, tehát visszatérhetek az emlékemhez, vagy hozhatok továbbiakat, amelyek nem az otthonomhoz kötődnek, de így bármikor velük lehetek egy ideig.
KULTer.hu: Milyen méretűnek képzelted el? Egy viszonylag zárt tér kis bejárattal, ahogy a makett alapján be tudom azonosítani. A tömbszerűség ellenpontozódik az organikus padlómintázattal. Ez az egész nem kapcsolódik szervesen a klasszikus templomépítészeti hagyományhoz, amit akár a nyugati, akár a keleti kultúrákból megszoktunk. Miért lehet az, hogy az utóbb időben a horizontális elrendezésű, zárt terek is elkezdenek szakrális épületként funkcionálni?
A szakralitás egy érdekes kérdés. A használók döntik el, ez az épület mennyire lesz szakrális hely. Nekem az volt a célom, hogy egy semleges teret hozzak létre, ami beilleszthető az épített környezetbe. Kívülről városinak kell lenni mind anyagában, mind megjelenésében. Egyszerű, geometrikus formákat vettem alapul – maga az épület egy hasáb kívülről. A bejárata egy kör alakú ajtó, ez is a kamraszerűségre utal, és a mérete kisebb az átlag emberi magasságnál – azért, hogy ide bebújva érezni lehessen már a léptékből is, hogy ez nem egy templom.
Nem akartam templomot vagy kápolnát, inkább egy önmagába záródó, védettséget biztosító helyet, ahol az ember tényleg az emlékeivel tud lenni. Kívülről egy nagyon geometrikus, modern építészeti forma, belülről viszont inkább a barlang védettségét szimbolizáló épített tér fogadja az embert. Az ajtóval szemben egy olyan reflexiós fémfelületet helyeztem el, amely tükrözi a teret, tehát tágítja is. Ha az ember előtte helyet foglal, akkor a mozgására reagál, de nem olyan direkt módon, mint egy tükör, hanem amit látok, ki tudom egészíteni a fantáziámmal, az emlékeimmel. Akivel találkozni akarok, ott ülhet velem szemben, elérhető távolságban.
Ami még szintén egy gyerekkori emlékből fakad, hogy vadszőlővel lenne befuttatva a dobozépület. Szépen változna az évszakok váltakozásával a levelek formája, mérete, színe – jelezve az idő múlását. A bejárat elrejtése a gyerekkori keresésre, a nagypapa szőlőlugasa alatti bújócskázásra utal. Miután megtaláltuk a bejáratot és beléptünk a térbe, egy két méter mély vermet találunk a reflexiós fémfelülettel szemben – az üvegfödémre rálépve egy időkapszulával szembesülhetünk. Az illesztéseknél lehet becsúsztatni az üveg alá fényképeket, üzeneteket, dokumentumokat. Az ülőfelület nem ugrik ki a burkolatból, hanem pici rámpával, emelkedővel érkezünk föl a verem széléhez, és ott az üvegfödém fölött lógathatjuk a lábunkat. Ez a gyerekkori élményt idézi meg, amikor egy sziklán vagy kerítésfalon ülve hasonló élményben lehetett részünk.
A fényre visszatérve: csak felső világítás van, ami a reflexiós fémfelületre annyi fényt enged, hogy maga az érzékelés megtörténhessen, de visszahúzottabb, kicsit sötétebb, visszavert fényekkel derített a kis kuckó, ami biztonságot ad az embernek, amíg elmélkedik.
Az idei Debreceni Nemzetközi Művésztelep Tervezett alkotás című zárókiállítása a MODEM Modern és Kortárs Művészeti Központ 3. emeleti kiállítóterében látható 2017. október 21-től (megnyitó: 16 órától) december 31-ig. A tárlathoz kapcsolódó azonos című konferencia november 4-én 11 órától veszi kezdetét.
