Sánta Miriám verse

Kétezer után

Nem úgy maradsz meg, mint a torinói lepel,
bebalzsamozott hazugságok vérképlete –
szenvedésed nem ivódik anyagokba.
Kiáltásod csak a szomszéd lakónegyedig
hallatszik, kartontábláidat a levegő vakfoltjai,
a felhők nedvesítik át. Tündöklő tüntetés,
büntetés, aszfaltba gyökerezett szabadságillúzió.
A hősök és a merev bronzoszlopok sosem halnak meg,
de a lovak igen, és a kirepülő madarak is.
Mint a pulóverujjú bőrkabátok, arab kendők,
mp3-lejátszók, téglatelefonok, cédék,
csíkos, térdig érő zoknik, kínai farmerek.
És a könyvek, a könyvek is.
A könyvek leomló ikertornyok,
könyvek fekete dobozba zárva,
könyvek sülnek el a gépfegyverekből,
könyvek lapjai itatják fel gyerekek
arcáról a betontörmelékes vért,
könyvlapok a fák lehulló levelei,
könyvzúzalék a fakopáncs csőre
mellett kipattanó szilánk,
a könyvek álarcok, gázmaszkok, szemüvegek.
A megsemmisíthető és megsemmisítendő
között meghúzódó rés, mint tűzfalak
közé véletlenül bejutó friss levegő.
A múzeumi tárgyak is elporladnak egyszer.

Borítófotó: Dan Winters