A Double Erasure Szegedi-Varga Zsuzsanna műalkotása, amiből összesen nyolc darab készült. Ugyanolyanok, ám az alig észrevehető, apró változtatásoknak köszönhetően mindegyik egyedi darab. A Double Erasure egy interjúkat és szépirodalmi szövegeket egyaránt tartalmazó könyv, amelyben a Bostonban élő képzőművész az erasure, azaz a visszatörlés témáját járja körül művészekkel, műértőkkel és filozófusokkal.
Hogy melyik állítás igaz? Mindkettő. Sőt nemhogy nem zárja ki az egyik a másikat, hanem szemléletesen érzékelteti és egyben nyomatékosítja, hogy ez egy kísérlet, egy hibrid, ami megjelenési formájában és tartalmában is új interpretációkra szeretné ösztönözni a befogadót. A budapesti Laborban megrendezett bemutató után beszélgettünk a művésznővel.
KULTer.hu: Mi volt számodra a könyv elkészítésének legizgalmasabb pontja? Ki tudnál egyáltalán emelni valamit az alkotási folyamatból?
Nagyon sok izgalmas pont volt, onnantól kezdve, amikor elvállalták a felkértek az interjúkat. Minden esetben okkal választottam a résztvevőket: vagy ismertem már őket, vagy valakinek az ajánlását követtem, és az után kutattam itt, Magyarországon és külföldön, hogy tulajdonképpen kik foglalkoznak valamilyen módon ezzel a témával. Nagyon egyszerű kérdéseket tettem fel nekik a visszatörlésről, hogy azon belül ők olyan irányból közelíthessék meg, ami számukra érdekes. Például a technikai oldaláról beszélnek vagy éppen poétikai, társadalmi, szociológiai, filozófiai, politikai aspektusból. Mert sokak számára nagyon erős politikai konnotációja van ennek a szónak. Aztán előfordult olyan is, aki kimondottan filozófiai szempontból közelítette meg a témát. Az én elképzelésem, hogy miről fogunk beszélgetni, nem feltétlenül egyezett meg azzal, amiről végül is az interjú szólt. Ezt a kettősséget az alcímek kombinációjával érzékeltettem. Az első alcím, amivel belementem a beszélgetésbe, a második, ami igazából az interjú témája lett. Több ilyen játék történik a könyvben, amiknek nagyon örültem, és egészen maguktól forrottak ki, könnyedén jöttek.
Maga a szerkesztés is egy egészen élvezetes, könnyű folyamat volt, mert az interjúk készítésével párhuzamosan formálódott a könyv. Hasonlóan ahhoz, ahogyan festek, belemásztam, visszatöröltem – ott is ugyanígy megvolt ez a munka. Kis meglepetések mindig adódtak, amelyekre kellő időben reagáltam, például így két interjú között a rejtett, kis kapcsolatot azzal tudtam érzékeltetni, hogy egymás mellett szerepelnek a könyvben és a szövegek sorai összefonódnak. Vitte magát a projekt. Akikkel találkoztam, az ő interjújuk is hozta a következő ötletet. Talán ezért is döntöttem úgy, hogy bár szétágazó, de lineáris, leporelló alakja legyen a könyvnek.
KULTer.hu: Miért ragaszkodtál a leporelló formához?
A két oldala, másrészről a hosszúsága, a linearitása miatt. A kiállításon nemcsak egy hosszúságban futott, ha észrevetted, hanem enyhén cikkcakkban. Ugyanakkor szétágazás is van benne, tehát ez nemcsak egy irányba megy. Néhány oldalon van egy kis könyv a könyvön belül, tehát kiágazásokat fedezhetünk fel benne, ami a linearitását megtöri. Ez nekem a kiinduló elképzelés szempontjából volt fontos, ugyanúgy, ahogy a szöveg tördelése is lényeges része a koncepciónak. A költészet és az interjú keveredése, a kettő összefonódása a könyvön belül. Hogy ez most szépirodalom vagy interjúkötet, azt nehéz kategorizálni. Claudia Rankine Citizen című könyve három évvel ezelőtt jelent meg Amerikában, nagyon nagy sikert aratott, és először a szépirodalomba sorolták, ám nem sokkal később átrakták a nonfiction kategóriába, ez pedig nagyon nagy horderejű döntésnek számított. Emiatt gondolkodtam el: mik ezek a határvonalak? A nyersanyag, a storyk, amelyekkel foglalkozunk fontos részei ezeknek a munkáknak. Hol foglalnak helyet egy alkotásban? Hogy fogadjuk el? A reális, igaz történet mennyire tud egy könyvben absztrakttá válni?
És itt az absztrakciónak nem kizárólag a formális non-reprezentativitására gondolok, hanem annak társadalmi szerepére is egyben. Próbáltam nagyobb részeket belevágni az interjúkba. Rengeteget beszélgettünk azokkal, akik szerepelnek a könyvben, és abból egy fonalat emeltem csak ki, gyakran úgy, hogy a saját kérdéseimet is töröltem. Eleinte arra gondoltam, hogy csak a kérdések nélkül a válaszok legyenek ott, ezzel saját magam léptem távolabb. Aztán mégis odakerült néhány helyen, van, hogy halványan a sorok között olvasható. Érdekes, hogy itt Magyarországon egészen máshogy olvassák ezt a könyvet, mint Amerikában. Itt sokkal közelebb állunk hozzá, könnyebb azonosulni vele, mert mindenki ismeri ezt a témát, de mégis – és ezért választottam a vizuális költészet nyelvét – ezt a torokfojtogató érzést szerettem volna előhozni azoknak, akik nem a magyar viszonyokból adódó környezetben élnek. Meg hát a könyv hátulja az egyik kedvenc részem.
KULTer.hu: Miért az a kedvenced?
Az összes szöveget, ami a könyvben szerepel, egy lapra rányomtattam, és akkor lett belőle egy nagyon sötét, olvashatatlan szöveghalmaz, egy-egy szófoszlányt lehetett csak látni. Ez egy mintát adott, ami kicsit az archívumra, archiválásra emlékeztet. A könyv elején meghagytam ezt feketén, aztán ha kinyitod és kiteríted, akkor látod, hogy itt-ott csak egy-egy csöpp van eltörölve, aztán egy-egy belehúzás, a végén pedig már egyre több, hogy a lap majdnem fehérré válik De az utolsó oldal mégsem teljesen fehér, mert a visszatörlés sosem a tökéletesre megy vissza, tehát nem egy teljes körforgás, és ott látszik a nyoma annak, ami visszamarad. Bármennyit törölsz vissza, mindig marad nyoma a múltnak. Azért is született meg ez a könyv, mert ez engem érdekel, és nemcsak az, hogy mit jelent a visszatörlés, de az is, milyen mélyebb jelentősége van ebben a kelet-európai régióban, ennek a feltérképezése miatt jöttem Magyarországra.
KULTer.hu: Számodra mit jelent a törlés, a radírozás? Azért is érdekelne, mert ezt tőlünk is megkérdezted, akik elmentek a könyv bemutatójára.
Ezzel mindig megkínzom azokat, akiket interjúra kérek fel: ha egy szóval ki tudnák fejezni, kinek mit jelent a törlés, mit mondanának. Ugyanis van egy fejezet a könyvben, ami ezeket a szavakat csak kiönti a lapra. Ez nehéz kérdés, mert annyira változó. Nagyon nagy flexibilitást látok a törlésben. Eleinte engem csak egy technikai oldalról érdekelt, a munkámban mindig volt törlés, utólag jöttem rá, hogy a legtöbb alkotásom ilyesmiről szól. Visszagondolva eszembe jutottak középiskolai munkáim, amikben ugyanúgy ott volt a törlés. Tehát még tudat alatt is érvényesült ez a dolog. Ez egy folyamat, onnantól kezdve, mint az anyaggal való tevékenység. Azzal kezdtem foglalkozni, hogy hatalmas falfestményeket, rajzokat készítettem, olyan anyagokból, amiket vissza lehetett törölni. Arra voltam kíváncsi, mi van azután, hogy kész egy kép. Nem tudtam elfogadni, hogy kész és ennyi, sokkal több minden érdekelt, például hogy mi van a túldolgozás után, amikor már a kép mint olyan megsemmisül. Tehát fontos volt, hogy az idő, tér, a kérdések és az érzelmek is helyet kapjanak ebben a folyamatban. Ez a dinamika, az átalakulás dinamikája érdekelt, ami a visszatörléshez vezetett. Aztán az ember akaratlanul is belegondol pszichoanalitikus oldalról, milyen köze lehet ennek az énhez.
Eleinte a zen érdekelt, a kínai meg a keleti meditáció, hogy nem ragaszkodunk dolgokhoz. Aztán ez tovább vezetett a trauma kérdéskörére. Minél többet beszéltem erről a témáról, annál inkább rájöttem, hogy ez egy széles skálájú dolog, tehát a technika mögött rengeteg minden meghúzódik. Láttam benne pozitívat és negatívat is. Van például egy pszichoanalitikai módszer, ahol az elfojtott trauma pillanatai újra felszínre vannak hozva, hogy a beteg újra átélhesse, újra feldolgozhassa módosítva az élményhez kötődő negatív szorongásokat – most itt kisebb és nagyobb privát és nemzeti traumákról beszélek –, így tovább tud lépni az ember, meg tud szabadulni tőle, el tudja hagyni. Eszerint a törlés pozitív is, mert lehetőséget ad az újrakezdésre. Ez egy olyan folyamat, ami aktivizálja a hiány létrejöttét, tehát nagyon izgalmas. Meg ez egy olyan dolog, amiről nem sokan beszélnek. Mi az a technika, amit automatikusan csinál mindenki, tanulni nem tanuljuk, hogy hogyan kell radírozni. Azt is gondolhatnánk, hogy rosszul radírozni talán nem is lehet, legalábbis ha az esztétikájáról van szó. Sokszor bevonom a nézőket is ebbe a folyamatba, és nincsen gátlásuk. Mert ugye amikor rajzolsz, akkor van egy kényszeresség, hogy jó lesz-e, hogy úgy fog-e kinézni, ahogy kigondolod, de amikor törölsz, radírozol, vagy mosol, akkor nincs, tehát egy sokkal szabadabb produkció. A megszüntetésben talán ez a szépség.
KULTer.hu: Pont a tavaszi MODEM-es freskó miatt vetődött fel bennem a kérdés, szerinted hol létezik a műalkotás: a tudatban vagy a fizikai megtestesülésében?
Ez egy nagyon régi kérdés, mert gondolkodó emberek fejében léteznek, de amikor megtestesül, objektummá válik a műalkotás. Abból a szempontból praktikus, hogy arra visszaemlékezhetünk, megmutathatjuk másoknak, megoszthatjuk. De engem ez azért kezdett el érdekelni, mert a műalkotás árucikké vált. Ez most főleg Amerikában nagyon előtérbe került: a piac, a művészpiac, a munkák értékesítése annyira fontossá vált, hogy pont azt az oldalát próbáltam kiemelni, miszerint máshol is létezik a műalkotás, nemcsak a falon, nemcsak a képen, hanem abban az élményben, a tudaton túl abban az érzékelésben, ahogy látjuk, ahogy ráérzünk az érzékszerveinkkel. Továbbá ott az internet, ami egyben egy archiválási folyamat, de igazából leredukálja az eredeti mű befogadásának a fizikai és szellemi élményét egy virtuális koncepcióra, és mindez hol van? Hol létezik?
KULTer.hu: Akkor ezek szerint te inkább az élményt szeretnéd megadni a befogadónak?
Nem, én azt szeretném, ha ezeken kritikusan elgondolkodnának. Mi is a szerepe a nézőnek az élmény befogadásában? Nekem nem minden munkám élménydús, sőt, van, hogy épp ellenkezőleg: élményszegény. Az élmény és látvány jelensége amúgy is túlságosan kapitalizálva van. Inkább az érdekel, hogy egy műalkotást tudunk-e többnek látni, mint egy tárgynak vagy egy árucikknek. Tehát kettős az oldal, nem biztos, hogy maga az élményszerűség a megoldás.
KULTer.hu: Erre mennyire befogadóképes a közönség?
Változó, de megértik, főleg amikor a radírozásokat csinálom. Gyakran megkérdezik tőlem, hogy nem sajnálom-e, hogy elmúlik a munka, hogy nem lesz megtartva? A MODEM-ben viszont komoly munkaként értelmezték az amúgy elgondolkodtató gesztust, költői kérdések és filozofálás nélkül nekiestek a nagyméretű freskó letörlésének. Már azzal elértem valamit, ha a befogadók ezen elkezdenek hasonlóan kritikusan gondolkodni. Hol él a kép? Hol él a szöveg? Ezeket kérdésként vetem fel, nem úgy, hogy ez abszolút így lenne helyes. A radírozással érintem azt is, van-e abszolút demokrácia? Azzal, hogy bevonom a nézőket, azt a hatást keltem, hogy ők is beleszólhatnak, de közben ez mégis egy struktúrán belül létezik, hiszen meg vannak adva a határok. Levehetsz, de nem rakhatsz hozzá, tehát filcet nem használhatsz, csak radírt meg vizet. Bár most végre valaki felismerte ezt a műdemokráciát, és egy fiatalember önkényesen reagált is rá. Amíg mindenki radírozott, ő egyedül, csendben egy foltban festékkel ellenkezett. Egészen kis méretben, de egyértelműen maradandóan, lemoshatatlan foltot hagyott.
KULTer.hu: Milyen terveid vannak még a könyvvel?
Persze, most elkészült ez a nyolc példány, mindegyik ugyanaz, és mindegyik egy kicsit különbözik, ez egy egyedi műalkotás, egy artist book. De az, hogy mi lesz a következő lépés, attól függ, milyen technikai lehetőségünk van a kivitelezésre. Mert szeretném, ha ezek a történetek tovább élnének, nem csak nyolc kézben üldögéljenek valahol a polcon. Hogy az milyen módon lesz, vagy hogy találnánk-e erre kiadót, még kérdéses. A könyv jelenlegi formátuma eléggé megnehezíti a kivitelezést. Magyarországon nem is hallottak még 100 oldalas leporellóról, Amerikában már találkoztam néhány kisebb méretűvel, például a School of the Art Institute of Chicago John M. Flaxman Library Special Collections gyűjteményben, ahol mostantól már ez a könyv is megtalálható, Magyarországon pedig a budapesti Artpool Művészetkutató Központban.
Szegedi-Varga Zsuzsanna: Double Erasure, 2017. A kötetben szereplő művészek és interjúalanyok: Szűcs Attila, Gróf Ferenc, ██, Glosset Bertrand, András Edit, Gerhes Gábor, Hornyik Sándor, Gyenis Tibor, Borsos Lőrinc és Horváth Márk.
