A Szárnyas fejvadász második felvonása a lehető legnagyobb alázattal tekint elődjére, és a kényszeres önlegitimáció vagy nosztalgia helyett saját hangján fogalmazza újra a cyberpunk lételméleti dilemmáit.
Mindezek ellenére valahogy megreked a cselekményközpontú narratíva, a nagyra törő világépítés, valamint a visszafogott, filozófiai éleslátás között. Denis Villeneuve filmje ennek köszönhetően egyszerre részletgazdag vizuális költemény és elegáns, de felesleges lábjegyzete Ridley Scott klasszikusának.
A replikáns nyomozó, K (Ryan Gosling) egy összeesküvés szálait igyekszik kibogozni, miközben saját múltjának, esetleges valódi életének szilánkjaira, kézzelfogható bizonyítékaira bukkan. Ezáltal fordított utat jár be, mint annak idején Deckard. Míg a veterán fejvadász történetében az ember jelentéktelenségéből, a replikáns jellegéből fakadó egzisztenciális kétely volt a főszereplő, addig K az emberi létezés, illetve a valóság abszolút jeleit véli felfedezni emlékeiben. Egyszóval a Szárnyas fejvadász 2049 narratívája kissé túlragozva lekerekíti az első filmben még finoman megpendített metaforát. Villeneuve többször is direkt módon megidézi saját forrását, például a lelket tükröző szem közelijével a film nyitányában. Origami egyszarvú helyett most a falovacska motívuma tölti be ugyanazt a funkciót. Nem mintha a folytatás remake-elné az eredetit, sőt, nem pusztán hű marad a szellemiségéhez, hanem igyekszik elmélyíteni azt. Más kérdés, hogy sikerül-e neki.
Villeneuve-nél rátermettebb rendező ma aligha akad Hollywoodban, vagyis olyan, aki jobban értené a megismerés és a nagy narratívák posztmodern válságát. A legtöbb munkájában megbújó szimbólumok és absztrakt formák tették zárójelbe mindazt, amit az ember önmaga és a valóság viszonyáról gondolt. A Sicario – A bérgyilkos moralitásjátéka a kietlen mexikói határvidékbe véste bele az igazság és a bosszú egymást tápláló örök kettősét, míg az Érkezésben nyelvi mintázatokként ábrázolta percepciónkat, meggyőződéseinket, félelmeinket és magát a kultúrát. Viszont a Szárnyas fejvadász súlyosan ránk telepedő, kísérteties atmoszférájához Villeneuve Ellenség című filmje áll a legközelebb. Egyrészt a szórt fényekkel és a félhomályban derengő, lassan úszó városképeivel megelőlegezte a Szárnyas fejvadász 2049 formanyelvét. Fontosabb viszont, hogy az önmagunk képmásával való bizarr szembenézés témája és az identitás felszámolása már ekkor ugyanazokra az ontológiai kérdésekre rezonált, mint a posztmodern gondolkodás.
A Szárnyas fejvadász utólag a posztmodern film nagy áttöréseként kanonizálódott (ugyanabban az évben került mozikba A rajzoló szerződése Greenaway-től, ami más stílusban, de szőrmentén ugyanazt az episztemológiai problémát járta körül). A szolgaságban tartott replikánsokban az volt a leginkább elidegenítő, hogy majdnem emberek. Ez a mesterséges, valamint az egyedi közt húzódó határ, ez a majdnem vált a cyberpunk alapvető toposzává, de tulajdonképpen a posztmodern világszemlélet motorjává is. A replikánsok olyan kísérteties (unheimlich) utánzatok, amelyek – kiforgatva a katolikus teremtésmítoszt – egyszerre ássák alá az élet tudományos és transzcendens narratíváit, valamint az ember önazonosságába, a lélekbe és Istenbe vetett hitét.
Nincs már többé olyan központi kulcsjelölő, ami mentén meghatározhatóvá válik az ember, minthogy a vallás és a genetika sem bír magyarázó erővel egy olyan világban, ahol a megacégek, a kultúrák és nyelvek strukturálatlan elegye ázik a neo-noir kérlelhetetlenül zuhogó esőjében. Roy Batty (Rutger Hauer) voltaképp a szimulákrum-elméletet fogalmazta újra Deckardhoz intézett monológjában. Az implantált emlékek nem választhatók le a valódiakról, így a szimuláció, a fikció válik a megismerés egyetlen (bizonytalan) formájává. A jelölő (emlék) hozza létre a jelöltet (valóság), vagyis a térkép elfedi a tájat (Baudrillard). Nem hamisításról van szó, hanem arról, hogy nincs végső metafizikai fogódzónk, és a jelentés „elvész, mint könnyek az esőben”. Amikor Batty minderre rájön, már nem replikáns többé, hanem az ember prototípusa.
A Szárnyas fejvadász 2049 ugyanerre az ösvényre lép, viszont a látványfilmektől eltérő meditatív tempója ellenére nem szándékolt üresség tanyázik benne. A szerzői film stílusjegyeit le se tagadhatná, de a blockbusterekhez képest túl lassú, az elmélyült művészfilmekhez pedig túlságosan cselekményközpontú. A brutalista épületek, Roger Deakins festményszerű beállításai, a tompán derengő fények és a kongó ürességet fokozó zene híven megteremtik az első rész atmoszféráját, és mindezt a fatalista noir hangulatot Villeneuve épp annyira lazítja fel saját stílusával, hogy a végeredmény ne legyen szolgalelkű utánzat. A sűrű esőt havazás váltja, a szereplőkre rázáródó kilátástalan terek nagytotálokba nyílnak, és ha szürke félhomályban is, de előbújik a napfény. Az új stiláris elemek szervesen belesimulnak a filmbe, és akkor működnek leginkább, amikor Villeneuve vizuális eszközökkel, kompozíciókkal mesél. Abban a jelenetben, ahol K felkeresi az öreg Deckardot az elhagyott szellemvárosban, a rendező némán megidézi Shelley Ozymandias című versének képeit, és ezzel már többet árult el a film világáról, mint a szereplők monológjaival. A film egy másik pontján a platóni barlangmetaforával támogatja meg az elbeszélést, amit legutóbb talán az Ex Machina vitt tökélyre.
A probléma ott kezdődik, hogy Villeneuve mindezt a világ kibővítésével akarja fokozni. Kontraproduktív módon viszont pont ettől lesz sekélyesebb is. Ismét felmerül az ember és a mesterséges intelligencia közti érzelmi kötődés, mint a A nőben, szó esik a gyerekmunkáról, a meddőség problémájáról, a disztópikus társadalmi berendezkedés elnyomásáról és a digitális adattárolás veszélyeiről. Ahelyett viszont, hogy a film mélyebbre nézne, inkább a szüzsére koncentrál, ami viszont korántsem olyan lebilincselő vagy feszült, hogy helyenként ne fulladna unalomba. A vékony történet egy kibontakozó replikáns lázadásra van kifuttatva, Villeneuve azonban okosan inkább K sorsára koncentrál. A legtöbb karakter a cselekmény előremozdítását szolgálja, de például Harrison Ford jelenléte dramaturgiai szempontból igen kevéssé indokolt, még ha fenemód szórakoztató is. Niander Wallace (Jared Leto) mint antagonista nagyrészt Tyrell figurájának kései leszármazottja, akinek ráadásul a motivációi is meglehetősen kifejtetlenek.
A kvázi szűznemzés csodája nyomán szerveződő földalatti replikáns mozgalom megcsillantja egy igazságosabb világ lehetőségét, de Villeneuve K révén szerencsére árnyalja a dolgot. Lényegében ugyanoda lyukad ki, mint Ridley Scott az első film végén, de jóval optimistább képet fest egy sokkal zsarnokibb világról. Bármilyen megrázó és emberi a film kifutása, ahogy az egyéni életút jelentőségét leredukálva nem kínál mást főhősének, mint a nagybetűs Semmit, az összképet nézve mégis ellenkező előjelű állítást tesz elődjéhez képest. Deckard nem vált hőssé, míg K áldozatkészen végül a közösség mellett köteleződik el. Villeneuve azt sugallja ugyanis, hogy van némi remény, hogy a valóság és a megváltás ott rejlik valahol mélyen, még ha idővel el is olvad, mint a hó. Ezzel szemben a Szárnyas fejvadász a noir melankóliájába csomagolva Baudrillard gondolatát visszhangozta: „Az igazság rejti el, hogy nem létezik.”
Szárnyas fejvadász 2049 (Blade Runner 2049), 2017. Rendezte: Denis Villeneuve. Philip K. Dick regénye alapján írta Hampton Fancher és Michael Green. Szereplők: Ryan Gosling, Harrison Ford, Jared Leto, Robin Wright, Ana de Armas. Forgalmazza: InterCom.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.