„Versek 2011–2013” – olvashatjuk a Nem követtem el című verseskötet alcímét. Szépirodalmi mű ennél pontosabban ritkán vall keletkezése idejéről. A két évszám szakaszhatárai mellett a sorszámozott „védőbeszédek” is a kötet egységes mivoltát sugallják: adott időben, egytől hetvennégyig. Ez az egység nem lineáris szerkezetet fed: a védelem itt olvasható szövegei hallgatnak egy – kafkai többértelműséggel (Prozess) folyamatnak is olvasható – „per” drámai vagy epikai csomópontjairól.
Ahogy a kötetcím Pilinszky-utalása is jelzi, tett és történés kusza viszonya („Nincs esetem”, 13.) legalább annyira problémája a kötet verseinek, mint a feltételezett bűn maga. Ugyanakkor a versbeszéd közvetlen és közvetett utalásainak halmazában Pilinszky legfeljebb kitüntetett szerző, semmi esetre sem kizárólagos vonatkozási pont. Nyelvi vonásaiban végképp nem az: a Nem követtem el távolról sem az evangéliumi esztétika szegénységig redukált, tömör megfogalmazásait reprodukálja. A tagadhatatlanul meglévő aforizmaszerű megfogalmazások az ex cathedra kinyilatkoztatás alakzataiként más funkciót töltenek be. A sokesélyes prózai beszéd sodrásában nem a versek csöndre kifutó csúcsaiként működnek, hanem két elbizonytalanító, lefokozó megnyilvánulás között az említett katedra pozícióját megingásában, esetlegességében jelenítik meg: „Én se éltem úgy mint más. Nem mindegy / hova tesszük a vesszőt. Az úgy elé / vagy az úgy után. Illetve mindegy. A Jessze / vesszeje szótagolva elölről-hátulról / ugyanaz. Minden halálraítélt pihent / agyú.” (6.) Ha épp a zárlat ütne: „sosem szerettem kérdezni / semmit. Istentől is csak annyit, hogy ha / nincs, miért nem ezzel kezdi.” (30.), a következő felütés megbízható blődséggel tartja földközelben a kötetet: „Fogadkozhat Kandi, mint akinek fogat húznak” (31.). Ez a fajta kiegyensúlyozás nem csak nyelvi vonatkozásaiban érdekes, hiszen a védelem szónoki eszköztárából is megnyugtatóan száműzi a különlegesség, kitűnőség felmentésre apelláló jegyeit: a beszélő és korlátozott érvényű tanulságai egyaránt szokványosnak bizonyulhatnak, így tartva fenn a meghatódási potenciállal kevéssé terhelt, de annál érzékenyebben bevont olvasói figyelmet. „Ezek rossz mondatok, a kérdés / valódi.” (63.) – mintha az utóbbi jellemző bizonyulna fontosabbnak a Nem követtem el lapjain.
Az iménti nyelvjáték korántsem elszigetelt példa, hasonló ficamok, kimozdítások szép számmal találhatóak a kötetben. Nagyon érdekes, hogy a más közegben öncélúnak ható mutatványokat hogyan szellemíti át a szorongás: a laposság itt nem a viccelődés nívóját minősíti, hanem a gondolkodás önkéntelen velejárójaként a beszélő kendőzetlen, fáradt utálattal végzett önfeltárását hitelesíti. Emellett elaltatja a jóra kihegyezett olvasói gyanakvást is: „az esély, mint az eső éjjel, nem / látszik, csak vizes” (61.), hogy aztán a kínosan széttartó kép elemei váratlanul összeérjenek: „nem öregszik, csak / száraz esőre vár, latolgatja, mire / lesz esélye. Eső lesz éjjel, eső / lesz éjjel. Nem hagyhat mostantól semmit / se széjjel – nem raknak rendet / utána. Ha meghal, nem nyílik föld, hogy / elnyelje. Nem nyílik, csak a szája.”
Ez a beszédmód megfelelően illeszkedik a kötet retorikájának többi eleméhez. A sokszínű stílus változatosságában nehezen dönthető el, hol rejlenek a számadás igazi tétjei (mi több, vannak-e ilyenek) és mi az értelmiségi önámító blöffje. Az alakmásként is érthető állandó szereplő, Kandi groteszk fajfenntartását („úgy emészt, ahogy más gyereket pólyál, / óvatosan, világba nyitva – gondoskodik arról, / hogy legyen mit kiszarnia.”) előbb a pátoszig általánosítja a zárlat („Reménykedik, hogy / valamit hátrahagy.” [15.]), majd a következő versben el is bizonytalanítja („Kandi rögtön rosszul lett attól, hogy / »ez most komoly«.”), anélkül, hogy akár a jelentésteli tragikum, akár a kiürített póz véglegességre törne („Nem mintha komolytalan / lett volna.” [16.]), miközben a két vers közötti kapcsolat is bizonyulhat olvasói spekulációnak, legalábbis az „»ez«” egyáltalán nem feltétlenül az előző versre visszautaló anafora.
Az így létrehozott tér nem valamiféle mégis-bizonyosságra nyílik, a kötet tétje épp az, hogy mindvégig fenn tudja-e tartani a következetes eldöntetlenség helyzetét a beszélő szólamán átszüremlő, szűkszavúan, de meggyőzően borzasztónak ábrázolt külvilág és a főbb szereplők magánpokla(i) között. Innen utasítható el „a részeg / nézés, amihez inni sem kell: a felmentett / jelenlét tükre.” (20.)
Valamelyest talán naiv az előfeltevés, mely szerint az ecce homo nyíltsága használható eszköz a perbe fogott kezében – mindazonáltal a Nem követtem el nem annyira védelmi stratégiájában érdekes, mint inkább abban, ahogy a vád ködös mivolta mellé helyezi a vádlott bizonytalan kontúrjait is. Kandi ebből a szempontból testre szabott fonák, Ivan Karamazov ördöge mellől ismerős lefokozott démon, a gyászversekben megszólított apafigura sem annyira egy bulvárral kacérkodó párbeszéd valószerű fele, mint inkább egy belső monológ kivetülése. Ebben a töredezettségben hat elérhetetlen ellenpontként az öntudattól nem terhelt természeti képződmény („A füstnek sokkal könnyebb. Neki / sosem sikerült olyan kizárólagosat / nyújtózni, ahogy most a füstcsík a fák / koronája fölött már-már a felhők széle.” [43.]), emiatt lesz egyszerre belső és idegen, „rosszul beadott / ínjekció a bűn” (49.).
Noha a kötet záróversei nem summázzák az elhangzottakat, a továbbélés-elengedés mozzanatait sem banalizálják el. „A betonút, ami Kandi előtt nyitva, / kanyartalan, és semmiképp se ösvény […] hármas út helyett igazi / egyes út. Lehet választani.” (73.) A pálya későbbi állomásait mindenesetre a Nem követtem el nem köti meg: a remekbe szabottan spontánnak ható elengedő zárlatok nem integráló-szintetikus célzatúak, inkább a kötet során megképzett alakok, „a hüly[e], a két másik […], akit / ez a hülye felügyel, meg egy […], aki a / hülyét felügyeli” (11.) kerek, mégis újraolvasásra ingerlő felszámolása.
G. István László: Nem követtem el, Magvető, Budapest, 2017.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.