Október 15-én, vasárnap lezajlott a VI. Országos Slam Poetry Bajnokság döntője a Trafóban. Ez két szempontból is különösen izgalmas és „másmilyen” döntőnek ígérkezett.
Egyrészt az idei előválogatót az Ankert helyett az Instantban tartották, ami már csak téri adottságai miatt is sokakat kibillentett a komfortzónájából, az atmoszféra is egészen más volt. Ennek nem feltétlenül a helyszín volt az oka, hanem az egy év alatt végbemenő változások a slam poetry életében. Érezhetően egy trendváltás van folyamatban, a rímes, ritmikus, szójátékos gyökerek mintha kezdenének unalmassá válni. Persze, vannak kivételek. Az idei előválogatón a koncepció, az előadásmód és az elvontság nélküli mélység, személyesség nyomott sokat a latba.
A mostani döntő másik érdekessége az volt, hogy kikerültek nagy nevek (néhányan nem jutottak tovább/nem is indultak/a szakmai zsűrit erősítették), és teret kaptak az új hangok. Az október 15-i színvonal ezért szinte megjósolhatatlan volt, a nagy lehetőségek helyezhetnek akkora terhet egy bizonyítani vágyóra, hogy görcsös próbálkozásba fordul át a magabiztosságra és önazonosságra tett kísérlete. Na, ennek nyoma sem volt a Trafóban. A legfrissebb arcok között (akiknek a neve még nem csengett ismerősen a többség számára) sem volt kiugróan rossz produkció. Ellenben a zsűriből hiányoltam valamit, ami nem a konzekvensség, hanem a differenciálás. Mentségükre szóljon, hogy az elmúlt évek egyik legjobb döntője, show-ja volt ez, és talán ez okozhatta, hogy már az elején felszöktek a pontok 9 környékére (ráadásul az első néhány fellépő tényleg nagyot ment). Viszont így végig az 1 pontos szórás volt jellemző, ami nem elég alkalmas a jó, elég jó és nagyon jó produkciók megkülönböztetésére. Talán szemléletesebben mutatja ezt, hogy az este alatt 18 darab 10 pontos tábla repült a magasba.
A döntő két legérdekesebb jelensége az időtúllépés és a korábbi szöveg folytatása volt. A huszonöt versenyzőből nyolc haladt túl a 3:15-ös kereten, köztük ketten csak néhány másodperccel, a többiek viszont mind szándékosan jóval hosszabb szöveget írtak az időkorlátnál. Ez a renitencia pedig amilyen meglepő volt kezdetben, annyira felszabadítóvá vált a végére. György Ádám reflektált is erre, egyfajta koncepciót épített az időtúllépésből fakadó pontlevonás köré (megkezdett 30 másodpercenként mínusz 1 pont): „És mi van, ha mégiscsak lemérem a szövegem hosszát, ééés… Mégis leszarom. Mert nem ez számít. Csak, hogy itt vagyok.” Majd elhangzik a tételmondat, ami az egész döntőt jellemezte: „hogy életemben először egy versenyre végre nem győzni jöttem”. Nemtörődömségnek hangozhatna, de inkább az érződött, hogy senki sem győzni jött, hanem kihozni magából a lehető legtöbbet és legjobbat.
A korábbi szöveg folytatásának jelensége nem új keletű, de tendenciaszinten idén volt megfigyelhető a legmarkánsabban. Horváth Kristóf „Színész Bob” 4. OSPB-döntős két szövege például a kötéltáncos történetére épült (a huszonöt versenyző közül az öt legmagasabb pontot szerző elmond egy második körös szöveget is, és így alakul ki a végeredmény), Bárány Bence 5. OSPB döntős nyitósora a 4. OSPB döntős slamjének zárósora volt, Pion István pedig az 5. OSPB előválogatós szövegét folytatta a mostani döntőben. Idén Gergály Norbert („útmutató egy rezervátumhoz”), György Ádám („mert mindig van egy nő, igaz?”), Fazekas Viktor („én az a fajta srác vagyok”) és Tengler Gergely (kifordított-befordított fiú) is egy korábbi slamjére építkezett a döntőben.
A legnagyobb meglepetést talán a rutinosabb, de egyéni döntőbe még nem jutott versenyzők okozták, mint György Ádám, Munding Márton és Sára Gergely „Gege”. Kiemelném Munding Mártont, akinek az első körben 9.9-et véstem be a saját jegyzetfüzetembe, mert számomra mindent megtestesített, amit a slam poetryről gondolok, és amit attól elvárok. Egyszerűen „true” volt. Első mondata („most pedig következzék a mutatvány”) után teátrálisan levette a szemüvegét, majd a szöveg első részében ezt a „gondolatmenetet” folytatta. Teljesen banálisnak hangzik a gyengénlátásról beszélni, mégsem tette még meg előtte soha senki, és ez már a nyitánynál segített abban, hogy emlékezeteset alkosson („lehet hogy nem tűnik soknak, de nekem ez a kötéltáncom; 6 és feles szemem van, a mikrofont is alig látom”). Fel is sétált vele a dobogó második fokára.
Kifejezetten tetszett még Pion István, aki egy fiatalkori abúzusról és ehhez kötődően a szexualitáshoz való viszonyáról beszélt nagyon érzékletesen („de még ugyanezen a nyáron kiderült, hogy nem vagyok fertőző, és nem is vagyok annyira egyedül a világegyetem legnagyobb ürességében”). Csider István Zoltán a tőle megszokott leleményességgel nyúlt a nyelvhez („én mélyen vagyok és vallásos, csak a mihez meg a tartás meg a végett, és jaj, ez az ország milyen gyönyörűen égett; nem értetted, mint a svéd könyveket az IKEA-ban, én nem tudom mi lesz, csak úgy ideálltam”). Fazekas Viktor pedig egy majd’ három évvel ezelőtti szövegéhez írt folytatást („de hát én az a fajta srác vagyok, aki a sztoriban a jófiú, csak általában a sztorimat egy beszédhibás csávó olvassa fel németül egy csapat magyar óvodásnak”).
A bajnok idén Mészáros Péter lett, aki sajátos, karizmatikus stílusát hozta, ugyanakkor önmaga legjobb verzióját sikerült előhívnia a színpadon. Első körös szövegében gyermekkoráról és bipoláris depressziójáról mesélt, a második körben pedig egy életutat mutatott be szórakoztatóan – egy retróbuli koncepciójánál maradva. „Kíméletlenül felnőttem. Erre akkor jöttem rá, amikor elmentem egy retróbuliba, a kétezres évek zenéivel. A kétezres évek zenéivel. A talpalávalót szolgáltatja DJ Felnövési válság és DJ Pult.” A sokszor abszurd humorba forduló és kreatív megoldásaival teli két szövege pedig meghozta a kívánt eredményt. „A wc-n ültem, és a koszos lámpabura olyan árnyékot vetett, mintha mosolyogna a fal. Isten, hallasz? Ma tök jó napom volt, elnyertem Gyurikától a charmanderes tazóját. Hallak, Péter, tisztán és érthetően.”
A harmadik helyen Bárány Bence végzett, aki a második körben túlcsúszott néhány másodperccel az időkereten, így pontot vesztett. Ő sohasem abba az „idézhető” slammer típusba tartozott, azaz nem erős sorokra teszi fel a produkciót, nem a csettintésekre, hanem egy csakis egyben értelmezhető és élvezhető, háromperces show-t csinál, amit ráadásul egyre ügyesebben szerkeszt. Első körös szövegét hallva körülbelül úgy éreztem magam néha, mint egy Hannibál-epizódban, ahol a pszichológiai elemzőről kiderül, hogy embereket zabál. Tematikailag a nézői figyelmet járta körül, és különböző manipulációs trükkökkel szemléltette… nos, lényegében azt, hogy a tömeg ostoba vagy mondjuk úgy: megvezethető. „Az, hogy múlt hét szerdán féltérdre ereszkedtem a Gellért-hegyen, és csivavákat megszégyenítő remegés közepette megkértem a barátnőm kezét, az… egy olyan olcsó hazugság, ami megragadja a figyelmet.”
Második szövege a következő mottóval indult: „Aki ilyen verses izéket ír, az igazából mind halhatatlan akar lenni. /Ismeretlen félrészeg belga srác/ (angol nyelvről fordítva)”. Alapkoncepciója leginkább egy Pintér Béla-drámára emlékeztetett. Bence történetének főszereplői a Kalapos, a Kopasztini, a Nagyhasú nő (és a Hármasmetró) voltak, akik segítségével az egyedi versus sztereotípia/kategória kérdéskörét vizsgálta a tőle megszokott frappáns előadói stílusban.
Attól volt fantasztikus hangulatú ez a döntő, hogy a legtöbben teljesen önazonosak voltak. Akik emlékezeteset alkottak az este, abból építkeztek, amiben igazán jók. Bármilyen is az aktuális trend a slam poetryben, a lényeg nem változik: mesélj el egy történetet arról, amiről, és úgy, ahogy előtted még nem mesélték, miközben hiteles maradsz, így nehezen lőhetsz mellé.
VI. Országos Slam Poetry Bajnokság, Budapest, Trafó House, 2017. október 15.
A fotókat Pereszlényi Erika készítette.
