A legnagyobb közösségi oldalon terjed egy nagyon okos felhívás, ami miatt különösen fontos csatornának tartom ezt a kommunikációs felületet. A Harvey Weinstein-botrány nyomán lehet kiposztolni a következőket: „Ha minden nő, akit valaha szexuálisan zaklattak vagy bántalmaztak kiírná, hogy »Metoo« (Engem is), akkor talán rádöbbennének az emberek, hogy milyen mértékű ez a probléma.”
Jól ismerem a zaklatás fokozatait, illetve azt a nehéz beszédhelyzetet is, amibe most önként kevertem bele magam: mindig lesznek olyan reakciók, hogy hát más lányok és nők sokkal rosszabbul jártak, vagy éppen az, hogy miért kell itt fontoskodni és tolakodni az ego ápolásának fokozataival. Csak már nem zavar, hogy mások mit gondolnak mások életéről. Nagyjából a harmincas éveim végére teszem azt az időszakot, amikor sikerült szerződést kötni a testemmel (ez egy idézet, még saját szavaim sincsenek arra, amit valahogy szeretnék leírni). Pedig csak az történt velem, ami minden más serdülő lánnyal, kíváncsi tekintetek kísérték változó testemet, akkori soványságom és fiús karakterem miatt hangosan röhögtek rajtam, beszóltak, néha utánam kiáltottak (elöl deszka, hátul pala meg léc), megfogdostak, kérdezgették, megjött-e már. Jól megtanultam, hogy ne menjek sötétben egyedül az utcára, mert megerőszakolnak, így nagyjából az egyetemi évek elején mertem először egyedül végigmenni rettegés, pánikszerű sietség és előre meresztett hegyes lakáskulcs nélkül a sötét városon.
Erektált hímvesszőt először tizenkét éves koromban láttam, fényes nappal egy félreeső utcácskában jött szembe egy úgynevezett mutogatós bácsi, a pániktól elnémulva, hideg gyomorral siettem tovább, de a rosszullétig felzaklató trágár szavak kíséretében, az egyetem előtti parkban, illetve a saját utcánk végén, nyolchetes terhesen is volt részem az élményben. Az első szülésem traumájának nem távolodó emléke tizenkét év után is sírásra kényszerít. Amikor megtudtam, hogy az egyik ikergyermekem lány lesz, hirtelen elszégyelltem magam, mert az első gondolataim között volt az azon való sajnálkozás, hogy a női test kulturális terheltsége sokszor alig elviselhető.
Nekem az olvasás, az írás és a képek az a keret, ahol barátkozom a testemmel, a kiszolgáltatottsággal, a tekintetek hatalmával. Küldetésem nincs, csak felelősségem abban, miként beszélek különféle szerepeimben a test méltóságáról.
Borítófotó: Artemisia Gentileschi, Zsuzsánna és a vének, 1610, olaj, vászon, 170 x 121 cm, SchlossWeissenstein, Pommersfelden.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.