Nagyon zavar mostanában, hogy nehezemre esik szétválasztani a diskurzusokat, pontosabban az, hogy kénytelen vagyok újra és újra rendet tenni közöttük, elválasztani őket egymástól, lemetszeni róluk az oda nem illő kinövéseket. Persze, én vagyok a hibás, mert például nem kellene felelőtlenül sóvárogva kattintani a mákos süti receptjére, az oldalon, a recept alatt ugyanis már nyírják egymást a nyelvtan- és/vagy testfetisiszta kommentelők. A tojás sárgáját és fehérjét nem el-, hanem szétválasztani kell, nem is kalóriaszegény attól, hogy gluténmentes, végül az oldal ráadásként betölt egy kis ablakot, amelyben nekem szegezi a kérdést, hogy ha tudok ennél jobb mákos süti receptet, akkor írjam meg tüstént. Ez már nem is recept, hanem antropológiai tanulmány, sőt, emberkísérlet.
Az elmúlt hetekben már egyébként is többször rácsodálkoztam a diskurzusok keveredésére, ami nyilván a tanévkezdésnek is köszönhető, meg a borzasztó munkamódszeremnek, amelyben egyszerre 5-6 szöveget írok, óravázlatot, kritikát, tanulmányt, szövegkiadást, s megnyitok hozzá sok hasznos és haszontalan ablakot, oldalt, kijáratot, tévutat, kiskaput, labirintust, vakablakot. Közben hivatali levelezek, időként még rácsodálkozom, ahogy sávokról, elismertetésről, megfeleltetésről, tárgycsoportokról írok fölényesen, de mégis bocsánatkérően a válaszaimban, bekezdéseken keresztül, majd este megválaszolom egyik tízévesemnek a kérdését meseolvasás után, hogy az apát miért áldotta meg Tiurit indulás előtt, jobb lett-e neki attól.
Mégis hogyan követhető, hogyan viselhető el a szavak és a dolgok (a szavak és a szavak, a dolgok és a dolgok) megbízhatatlan kapcsolata?
Francisco de Zurbarán 1630 körül készített Veronika kendője című festménye (amely, akárcsak az eredeti sudarium, nagyjából egy tucatnyi változatban létezik), meglehetősen egyszerű hatásmechanizmussal valódinak tűnik a trompe-l’oeil ábrázolási módjának köszönhetően: akár azt is hihetjük a kiállítótérben, de legfőképpen a képhez autentikusan hozzátartozó szakrális térben, hogy a kendő – Krisztus arcának lenyomatával, az egyetlen hiteles képpel – ott függ a falon. A kendő most nem eltakar, hanem megmutat, de csak nyomként, és legalábbis egy pillanatig valódiként mutatja magát, majd annál sokkal izgalmasabb módon elárulja, hogy vászon a vásznon, amely az ábrázolás és a befogadás módjaira, a valóság határainak meghúzhatatlanságára és a hit alapjaira kérdez rá.
De ha belül maradunk a képek világán, hamar rábukkanunk egy zavaró hasonlóságra, az amerikai Raphaelle Peale Venus-festményére, amelyen szintén egy trompe-l’oeil lepel felé nyúlhatunk, amíg észre nem vesszük, hogy az csak a kép terében létezik: feladata, hogy eltakarja a tengerből megszülető Venust: az istennő tökéletes testéből csak lábfejei és haját tartó karjai bukkannak fel a lepedő mögül. Mi akkor a lepel? Elleplezés, a titokra való rámutatás vagy üres vászon? Illúzió, amelyre rávetül a valóság lenyomata? Regisztrálatlan zsupszkulcs?
Mostanában gyalogolni szoktam a vonattól. Furcsa öröm tölt el, hogy nem kell semmit csinálnom egy fél órán keresztül, csak sétálni, nézelődni, úton lenni.
Borítófotó: Raphaelle Peale, Vénusz kiemelkedik a tengerből − Megtévesztés (részlet), 1823, olaj, vászon, 74.3 × 61.3 cm.
