A narrátor irigykedik

Győrffy Ákos költővel, a Bajdázó gitárosával hallgattuk végig a zenekar új nagylemezét. Az anyag elsősorban az énekes-dalszerző Mile Zsigmond ötleteiből-elképzeléseiből épül fel, így a kommentárok nem csak az alkotótárs, de egy kicsit a hallgatóság gondolatait is megjelenítik. Meditációs objektum és transzcendens etűd, boldognak (tűnő) hegy és irigykedő narrátor, hűvös hömpölygés és archaikus lendület: valószínűleg így csak egy költő képes dalokról beszélni.

Bontsunk szárnyat

Ez talán a legjobb dal a lemezen, nagyon erős a húzása. Van benne valami felemelő. Olyan, mint amikor az ember egy tiszta, őszi kora reggelen nekiindul a hegynek. Forrásvíz, alma, reggel hat, előtted az egész nap, hajrá.

Meghalt a barátom

Ismerem a dal életrajzi hátterét, és ismerem, akiről szól, ezért az én értelmezéseim nyilván egészen mások, mint a hallgatókéi. Ez egy jóra fordulni látszó történet, a címe ellenére. Nem halt meg és rendben van ez a barátunk.

Varrva a szám

Súlyos, önmarcangoló, mégsem húz le. Olyan határhelyzetet énekel meg, egy olyan emberi állapotot, amit viszonylag kevesen élnek meg ilyen intenzíven. Amikor nincs semmi, csak a „következmények fövenye”. Ugyanakkor van egy hűvös szépsége, talán a hangszerelése miatt is. Ahogy a Duna hömpölyög, úgy megy valami felé ez a dal. Hűvös hömpölygés.

Két csönd

Két részből álló ambientes darab. A második részében egy Hildegard von Bingen által írott ezer éves himnusz foszlányai keringenek. Egy május végi délutánon raktam össze, egyedül voltam otthon, olyankor hatalmas tud lenni a csend. Hegyi csend, aminek a mélyén néha mintha énekelne egy tündér is.

A belső csend, ha nincs is ott, de a vágy megvan rá. A már említett „meghalt” barátunknak van egy kifejezése: hozzálassulni a hegyhez. Nem mintha egy hegynek bármilyen tempója lenne. Mégis van. Van egy sebessége a létezésnek, amit ha felveszek, akkor vagyok igazán otthon. Ritkán sikerül. Hildegard von Bingen éteri tündére erről a hozzálassulásról énekel.

Igen, Hamvas Béla kifejezésével élve ez egy „meditációs objektum”. A hallgató ugyanúgy alakítja a zenét, mint a szerző. A lehető legkevesebb személyesség, semmi tolakodás. Engem egyébként épp ezért jobban inspirál az instrumentális zene. Szeretem, ha nem szólít meg szöveggel a szerző. Néha már az erős, szép szövegek is zavarnak.

Ki az ott fent?

A legéteribb dal a lemezen. Egy transzcendens etűd. Atmoszferikus darab az örök emberi kérdésekkel. Egy kisfiú bámul ki egy panelház valahányadik emeletéről, és szeretné megérteni, amit lát. Ötven éve nézi, de az egész megértése egyelőre elmarad.

Boldog a hegy

Hangzásában hasonlít az észak-afrikai blues-okra, van benne valami archaikus lendület. A basszusgitárosunk (Gugyella Zoltán) azt mondja, hogy ez egy sivatagi rock. Mint a Tinariwen. A hegy nyilvánvalóan nem boldog. A hegyeknek köztudomásúan nincs kedélye. És mégis van nekik valamilyen furcsa módon. Ebben a monotonul zakatoló dalban – be kell vallanunk – a narrátor bizony irigykedik a boldog hegyre.

A borítókép forrása: vs.hu