Háy János tavasszal megjelent verseskötete nemcsak a mottójában megidézett Márdokeus keserű bűnbánatát visszhangozza a Bibliából, de Ézsaiás népet ostorozó haragját és a jövőtől való szorongást is.
„Hol az egész, mi a fél, / mi a töredék, mi a rész?” (30.) – morfondírozik Háy János titokzatos vershőse Az öregtó felé című kötetben. Pedig nem erőssége a bölcselkedés. Inkább csak „a szentenciák unalomig bejárt útjain” (Ladányi István) tapos, groteszk torzításban ismételgeti a közmondásokat, szólásokat s irodalmi emlékezetünk verses közhelyeit. Elmélkedésre az énvesztés vagy a szerepekre hasadozás, az „esni szét darabokra” (42.) riasztó tapasztalata készteti, no meg az élettel való elégedetlenség: „mit ér az egész” (18.)? A hiábavalóság és a töredékesség élményét a kötetkompozíció még fel is erősíti. Ahogy haladunk előre a könyvben, egyre rövidebb és egyre személytelenebb versekkel lesz dolgunk. Az ötödik ciklus jószerivel már csak szikár helyzetjelentéseket tesz közzé az emberi leépülés stációiról, az utolsó, a hatodik pedig a biológiai lénnyé redukálódásról. A korábbiakkal ellentétben itt már nincs panasz, nincs bűnbánat az eltékozolt élet miatt és nincs tudomás énvesztésről sem: a vershős vagy inkább vershősök már csak a testi működés jelzéseire figyelnek, s róluk ad hírt a beszélő egy végsőkig csupaszított nyelven.
A versek életutat rajzolnak ki, pontosabban annak csak egy szakaszát, azt, amely a John Anderson-i hegyről lefelé a metaforikus öregtóig vezet. A kötet maga „vezérfonál, ami kivezet az életből” (Egészben maradni, 32.). Az életút elejét, a kiteljesedés felé menetelést – vagy annak illúzióját – a korábbi Háy-köteteket fellapozva élhetjük meg, ha éppenséggel zavar bennünket Az öregtó felé „töredék” jellege, no meg depresszív hangulata.
Ez a nyomasztó hangulat csak részben származtatható az öregség élettani velejáróinak ismétlődő rögzítéséből. A fizikai hanyatlás érzéki rajzánál fontosabbnak tűnik az érzelmi kiüresedésnek, a kapcsolatok elsekélyesedésének és az elárvulásnak a megjelenítése. Míg az első négy ciklusban a versek hol első, hol második, hol harmadik személyű beszélője még szerelmi, házastársi és szülő-gyerek viszonyokról számolhatott be (bár egyre inkább csak kapcsolati defektekről), az utolsó előtti (s részben a negyedik) ciklusban jobbára már csak az otthon, a társ és az élet utáni vágyódásról. Csakhogy ezt a sóvárgást ambivalens érzelmekkel fogadja az olvasó. Benne aligha keltenek nosztalgiát a korábbi versekben megjelenített kapcsolatok: „A feleség megcsalva / dölyfösen alázza a férj” (13.); „egy hülye kis csajt […] tekintek istennek” (52.). „Egy nő feküdt mellette. / Szerelmes, mondta. / […] épp azt akarta, / amit más szerelmes nő / akart épp ebben az ágyban / néhány héttel korábban” (60.). „Aztán gondolt valakire, / egy aktuális nőre” (66.). A Más című vers még összegezni is képes múltat, jelent és jövendőt a tegnapi, a mai és a holnapi nővel. A fölcserélhetőség, a testek funkcionális használata, az érzelmekkel való spórolás fogyasztói mentalitást sejtet, de nem csak azt. Mintha a másik ember eltárgyiasítása védekezésül is szolgálna. Meghitt érzelmek nélkül kisebb a fájdalom a társ elvesztésekor. Márpedig a másik árulása vagy elárulása a versben megszólaló férfiak (ritkábban nők) szerint mindenképp bekövetkezik, hacsak nem biztonsági játékos valaki. Ez esetben képes arra is ügyelni, hogy öregségére ne maradjon egyedül.
A kötetnek Ginsberg Üvöltésével feleselő és Eliot Üresek című poémájára rímelő bevezető verse, a Láttam őket teljesen elkülönül a kötet életutat reprezentáló hat ciklusától. Háy János Láttam őket-jében, ebben a zenei nyitányra emlékeztető hosszúversben a legtöbb lényeges motívum előfordul, ami a kötet későbbi verseiben, ám teljesen más hangfekvésben. Itt a beszélő szarkasztikus gúnnyal szól az élet óvatos duhajairól, akiket saját belső „ürességük” (7.) nem nyomaszt, „halkan / működnek, mint a korszerű gépek” (9.). Hogy kik ezek az óvatos üresek, nemzedéktársak-e, mint ahogy azt a Ginsberg-versre való rájátszás sugallja, vagy a jövendő elkárhozottjai, ahogy azt az Eliot-vers jelzi, esetleg egyszerű átlagemberek, nem tudni. Mindegy is, a lírai én egyértelműen elítéli, elutasítja ezeket a biztonsági játékosokat, akik – szemben az életút szereplőjével (szereplőivel) – az otthonosság illúzióját úgy teremtik meg, hogy nem vesznek tudomást tér és idő korlátairól, életük végességéről. Emiatt nekik a vég előtt még egy nyüszítésre sem futja, mint Eliotnál, üvöltésre pedig végképp nem.
A ciklusok szubjektuma mintha velük szemben határozná meg magát, annak ellenére, hogy ez a szubjektum korántsem egységes, és önálló akarattal, célokkal se feltétlenül rendelkezik. („Idegen akaratok löknek ide-oda”, 44.) Az életút vándora legalább egy ideig szenved a maga fokozatos kiüresedése és a közeledő vég miatt. Nyüszít, tiltakozik, önkritikát gyakorol (Az nevet, aki a végén), vagy őszinte fohászt intéz Istenhez (Ne hagyj). Neki kezdetben még van rálátása égre és földre, csak később szorul ki látóteréből a világ, s szűkül a kapcsolatokra, majd a test működésére a látószög. Az idő tudatosításában fordított utat jár be a versek alanya, bár a végeredmény nem különbözik a térészleléstől. Ifjúságában még nem törődött azzal, „minek van eleje, / minek lesz vége” (Egykor, 81.). Később már ódzkodott a jelennek élés trendi programjától (Perfect day), a jól sikerült napok begyűjtésétől és internetes közszemlére helyezésétől, hogy aztán végleg felértékelődjön számára az életidő: „nézni, hogyan fogy az idő, / és nem tűnik el semmi, / csak az én” (Megbújni, 95). Mire az elioti homályországba vagy a Háy János-i öregtóig eljut a vándor, már semmiben sem különbözik az általa is megvetett üresektől. Élete, személyisége szemétkupacait már ő is maga mögött hagyta, a záró vers tanúsága szerint ott halmozódnak az „öreg tó” (191.) körül.
Háy János kötetének vigasztalan élet- és emberfelfogásával szívesen vitába szállnék. De megkérdőjelezhetek-e egy személyes létérzékelést? Aligha. Nyelvét is szívesen bírálnám, ezt az alulstilizált, köznapias megszólalási módot, csak éppen belátom: az üresség és a sivárság közvetítésének ez az adekvát nyelve.
Háy János: Az öregtó felé, Európa, Budapest, 2017.
Borítófotó: Ördögkatlan
