Lovasi András a szemünk előtt válik klasszikussá. Épp most. A napokban jelentek meg dalszövegei Még nem összes címen egy vaskos kötetben, és a könyvhöz nagyon hasonló, az eddigi életművet összegző, annak legfontosabb, legváltozatosabb irányait felmutató gesztus ihlette a Budapest Sportarénában tartott Lovasi – Az első 50 év legjobb dalai koncertet is.
A közönség legnagyobb része – már amennyire egy tízezres tömeg esetén ezt meg lehet állapítani – a negyvenes-ötvenes korosztályból került ki, ami nem is meglepő: az ő fiatalkoruk zenéje volt először a korai Kispál és a Borz. Persze azért fiatalok is voltak szép számmal – Lovasi tényleg mindegyik generáció számára meghatározó jelentőségű alkotó –, és ők alakították spontán tánctérré a székek közötti szabad területeket. A koncert végére a földszinti sorokban már szinte nem is ült senki, hanem, mintha egy klubkoncerten lennénk, ugráltak és táncoltak az emberek.
A nosztalgia persze elkerülhetetlenül megkörnyékezi az embert. Lovasi azonban láthatóan (és szerencsére) ellenállt a kísértésnek, hogy valamiféle „visszatérő” koncertet adjon – persze honnan is térne vissza, ha mindig is itt volt. Emiatt érdemes összehasonlítani az arénakoncertet más, korábbi produkciókkal. Evidens párhuzam a Kispál és a Borz tíz- és húszéves születésnapi koncertje (előbbiből készült a kiváló Happy Borzday című album, utóbbit DVD-n adták ki), illetve a 2010-es búcsúkoncert (filmen és dupla lemezen is megjelent). Ezeken mindig a zenekar addig bejárt útjának a dokumentációja tűnt a legfontosabbnak, ezért legalább néhány szám erejéig mindig feltűntek a korábbi tagok, és az összbenyomás sokkal inkább a visszatekintés, mint az előre tekintés érzetét keltette. A vendégművészek is megjósolhatók, hiszen visszatérőek voltak, ikonikus vendég- és dalpárosítások alakultak ki. (A következő buszont Kiss Tibi énekli.) Az arénakoncerten szerencsére nyoma sem volt ennek, hiszen ez hangsúlyosan nem Kispál és a Borz-, és nem is Kiscsillag-koncert volt. Hanem Lovasi András koncertje. Amire apropót az ötvenedik születésnap adott, bár ez inkább ürügy, mint ok.
A Lovasi-életmű egyre inkább egyetlen szerzői név alatt identifikálódik. (A Még nem összes című kötetben a legapróbb említés vagy lábjegyzet szintjén sem kerül elő egyik zenekar neve sem!) Úgy tűnik, a Kispál és a Borz megszűnése és az azóta eltelt évek olyan fokú szabadságot adtak Lovasinak, amiben minden megnyilvánulása az alkotófolyamat értékes részének bizonyul. A nyolcvanas évek vége óta írt dalok sűrűsödnek és folyamatosan alakulnak át a keze alatt, miközben folyamatosan születnek az új szerzemények is. Hiszen a Lovasi-életműnek ugyanolyan fontos részét képezi a korai Kispál és a Borz, mint a mostani, komoly-artisztikus Kiscsillag, a 2001-ben kiadott szólólemez vagy a mulatós bohóckodás – vagyis tulajdonképpen minden, amihez Lovasi az elmúlt harminc évben hozzányúlt (valamiért a méltatlanul feledésbe merülő Lackfi–Lovasi-lemezt kivéve). Ez persze egyáltalán nem baj. Sőt, éppen az egyes, eddig egymástól különállónak tűnő elemek kitágítása, sűrítése és egy szerzői név alá történő besorolása nyújt lehetőséget bizonyos kapcsolatok megteremtésére. Ez teszi lehetővé például azt (ami egyébként magától értetődőnek tűnhet), hogy a Kényszer, Érdek, Ösztönélet után a Mi mehet? című (Kiscsillag-)dal következzen a sorrendben, amire nem adna lehetőséget sem egy Kispál és a Borz-, sem egy Kiscsillag-koncert. Vagy azt, hogy a Tökéletes helyettes után (amelyet Bérczesi Róbert „fedezett fel” újra Lovasinak azzal, hogy szólókoncertjein feldolgozásként játssza) az Üres című Hiperkarma-szerzemény hangozzon el (hátborzongatóan szépen), amelyet Lovasi az MR2-Szimfonik műsorok részeként adott elő 2014-ben, és amely emiatt már az új, tágan értett Lovasi-életmű részeként is elgondolható.
A koncert legnagyobb erénye, hogy kerülte az egyértelműséget, a kiszámíthatóságot. A már említett, nagyon népszerűvé és koncertről koncertre ismétlődővé vált vendégfellépők például rendre meglepetést okoznak. Kiss Tibi nem A következő buszont énekelte, hanem az Apa övének a csatja című gyermeknevelési balladát. Varga Líviusszal nem a Nagyvárosi románcot adták elő, hanem a Jó voltam eddig… (Meneküljetek!) című számot. De, ugyanígy, a Lovasi-univerzumban újoncnak számító vendégek is tudtak váratlant húzni. Bérczesi Róbert nem azokat a dalokat játszotta, amiket lemezén is feldolgoz, hanem a Sirályt, Likó Marcell pedig a Tenyeremből elt. (A De szeretnék Németh Jucival más eset: ott az eredeti verzióban is szerepel az énekesnő, az tehát nem a jubileumi koncertek miatt berögzült feldolgozás.)
A legnagyobb közönségkedvenc számok némelyike pedig – a Lovasira annyira jellemző, tragikumba forduló patetikus iróniával – a vicc határáig át voltak dolgozva: a Ha az életben cimbalomkísérettel csendült fel, a Szívrablás meg vonóstrióval. És az emberek táncoltak rá, mintha rockkoncerten lettek volna. Szintén vonósokat kapott az Egy az egybe (csak maga) is, ami pedig az egyetlen zenei kíséret nélküli Lovasi-dal. Mindhármat a búcsúkoncert konyhadíszletére emlékeztető, igen részletesen és szépen kialakított kocsmabelsőben vitték színre, ami csak egyike a lenyűgöző látványelemeknek. Nemcsak a hatalmas méretben kivetített vizuálokat kell megemlíteni, hanem a látványos fénytechnikát, az időnként (az éppen előadott dallal szinkronban) bejátszott ősrégi koncertfelvételeket, és nem lehet kihagyni Lovasi gyerekszobáját sem, ami (állítólag majdnem) pont úgy nézett ki a díszletben, ahogyan negyven évvel ezelőtt a pécsi lakásban. Ez a bensőséges díszlet a helyszíne a gyerekkor-apa-anya tematikájú blokknak, itt hangzott el az Apa övének a csatja, a Teremőr és a koncert egyetlen ismeretlen, még kiadatlan új dala, a Bükfürdő 1976.
Egyetlen ember nevét nem említettük még, aki pedig a másik legfontosabb szereplője az egész történetnek: Kispál Andrásét, aki szintén klasszikussá vált, csak máshogyan. Szemüveget hord, és egyszerre tűnt még nagybácsisabbnak és még visszahúzódóbbnak, mint valaha. Ha olyan dal következett, amiben játszott, csendben feljött a színpadra, eljátszotta, aztán lelépett. De a fellépők bemutatásánál ő kapta a legnagyobb tapsot, ami nem is csoda. Pedig akkor hátravolt még az este legkiemelkedőbb pontja, a Zár az égbolt és az abban játszott gitárszólója. Már csak azért is megérte elmenni az Arénába.
Nem vezetett tehát félre a koncert címe, valóban ezek az „első 50 év legjobb dalai” – ma, egy lehetséges nézőpontból. Mert sok nézőpont van. De az, amelyik a nosztalgiára alapoz, vagyis a múltat akarja megmerevíteni, félrevezető, mert a nagyon kiterjedt életmű folyamatos belső mozgásait, a témák vissza-visszatérését, a Lovasi-univerzumon belüli kapcsolódások újraíródását nem tudja figyelembe venni. A jubileumi koncertek és a búcsúkoncert persze ezt is csinálja, de egy olyan jellegű eseménynél, mint a Lovasi 50, szerencsésebb a másik utat választani. És igen örömteli, hogy ez történt. Így maradnak életben a dalok.
Lovasi – Az első 50 év legjobb dalai, Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2017. november 11.
A fotókat Miki357 készítette.
