Rejtélyes gyilkosság, szörnyű bűnöket rejtő politika, gomolygó cigarettafüsttől sűrű levegő, félelmetes alvilági alakok, és mindez Budapesten, 1936-ban, a második világégés előtt. Minden adott volt, hogy a várva várt Budapest Noir beváltsa a hozzá fűzött reményeinket.
Nem könnyű valakinek úgy írnia egy filmes adaptációról, hogy rabul ejtette az alapjául szolgáló könyv. Akaratlanul is elfogultabb ilyenkor az ember. De nézzük a tényeket: Gárdos Éva nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy filmre vigye Kondor Vilmos azonos című 2008-as regényét. Már a könyv sem egy átlagos bűnügyi történet, sokkal inkább a hard-boiled krimi kategóriájába tartozik, a filmváltozatban pedig erre az érzetre a főszereplő tulajdonságai erősítenek rá a leginkább.
Gordon Zsigmond az Est bűnügyi újságírója, aki magánnyomozásba kezd, hogy kiderítse, kinek és miért állt érdekében egy fiatal zsidó prostituált meggyilkolása. Útjai során, amikor csak lehetősége van, vedeli a whiskyt, a cigaretta mindig ott lóg a szájában, és hamarosan ráébred, immáron az ő élete is veszélyben forog. A hagyományos törvényi előírásokkal szemben, saját erkölcsi normáit kell követnie ebben a romlott világban, melyhez, ha arról van szó, hozzátartozik a fizikai erőszak alkalmazása is. Belső monológjaiból kiderül, hogy napi szinten kerül szembe az erőszakkal, épp ebből kifolyólag vált egy kicsit talán kiégetté és cinikussá.
A dramaturgia rendben van, a zsáner szabályai szerint történnek az események, Budapestre mégis csak címében emlékeztet minket a film. A regényíró által hihetetlen részletességgel ábrázolt főváros egyszerűen magába szippantott. Az a sötét, komor hangulat, ami az akkori Budapestet jellemezte s az a rengeteg leírás, ami alapján a város egykori képe kirajzolódott előttem, egyszerűen elveszett a filmben. Nem lett olyan borús a hangulat, mint kellene, és a város látványából is borzasztóan keveset kapunk, többnyire belső terekben, bérházakban játszódik a történet. Mindössze néhány villanásnyi kép tűnik fel a város egy-egy nagyobb nevezetességének részletéből, de sehol egy nagytotál a Parlamentről, a Bazilikáról vagy például a Lánchídról, így a film nem képes arra, hogy kihangsúlyozza, mennyire gyönyörű ez a város. A regényben utcáról utcára követtük a főszereplőt, együtt szálltunk fel vele egyik villamosról a másikra, itt azonban valahogy nem sikerült együtt mozognunk vele.
Az alvilági helyek és figurák a félelemkeltés szempontjából elbuktak. Az alakok körül egyszerűen nincs meg az a rejtélyes, sötét aura, ami akárcsak egy kicsit is félelmetessé tenné őket. Az a jelenet pedig, amelyben az újságíró kioszt néhány pofont annak a bűnözőnek, akinek a legfélelmetesebbnek kellene lennie, végképp hiteltelenné tette ezt a vonalat. A befejezésen végzett módosítás célja valószínűleg egy katartikusabb élmény elérése lett volna, mégsem éreztem úgy, hogy ez megtörtént, mert a valódi gyilkos megbűnhődésének előtérbe helyezése lett volna fontosabb. Maga a noir hangulat egyébként már az expozícióban elbukni látszik, amely a napsütötte belvárosba helyezi a főszereplőt. Valahogy a színek is túlságosan élénkek lettek, nem ártott volna utómunkával alakítani még rajtuk, illetve a megvilágítással sem sikerült film noir érzetet kialakítani, leszámítva az éjszakai üldözéses jelenetet.
A ’30-as években már nagyon is aktuális zsidókérdésre több jelenetben rávilágít a rendező, mégis csupán az ,,utolsó utáni” jelenet az, amely igazán megadja azt a bizonyos hangulatot. Pörög a sztori és fordulatokban sem szenved hiányt a film, ugyanakkor a játékidő meglehetősen kevés, sokszor felocsúdni sem volt idő, és egy vágás máris a következő helyszínre repített minket. Jó lett volna pedig részletesebben bemutatni a radikalizálódó politikai hátteret, hogy megértsük az egyes szereplők motivációit.
A szereplőgárda által megformált karakterek egyes tagjai erős változáson mentek át a könyvbeliekhez képest. Olyan döntések ezek, amelyek a szereplőket egy sokkal negatívabb irányba vitték, s így kevésbé váltak szerethetővé. Kezdjük mindjárt a főszereplővel, Gordon Zsigmonddal. Őt mintha kicserélték volna. A könyvben is határozott figura, akit nem tudnak megtörni, sem céljától eltántorítani, mégsem olyan cinikus, durva és rideg, mint a Kolovratnik Krisztián által megformált újságíró, akivel így számomra jóval nehezebb volt azonosulni. Beszólogatásait, gúnyos megjegyzéseit már túlontúl soknak tartottam, mindemellett néha úgy tűnt, mintha pusztán lapról olvasná a szövegét.
Gordon barátnőjét, a Tenki Réka által megformált Krisztinát is többé-kevésbé megváltoztatták. A könyvben ő egy szerény, visszafogott grafikus, aki szakmai ismereteivel segíti Gordont a nyomozásban. A filmváltozatban fotográfus, ezzel nincs is baj, talán még azzal sem, hogy sokkal autonómabb, mint a regényben, ennél fogva pedig támadóitól sem igen riad vissza. A rendező azon döntését viszont, hogy ezt a tisztességes és stabil lábakon álló karaktert miért változtatta a kezdőjelenetben egy kiszolgáltatott nővé, aki hajlék nélkül tér vissza elhagyott barátjához, aki őt már rég lecserélte, meglehetősen furcsálltam és kevésbé tartottam szerencsésnek.
Dobó Kata bordélyház-tulajdonosként ugyanolyan rejtélyes, mint amilyennek a könyv alapján elképzeltem az általa megformált karaktert, maximálisan jól játssza Vörös Margót, a nagyhatalmú madame-ot, azt viszont sajnáltam, hogy nem jutott elég játékidő a szerep kibontására, holott ő egy kulcsfigura. A poénok eleinte még működnek, de folyamatosan válnak egyre kínosabbá. A kivételt a Mucsi Zoltán által alakított egyik hírszerkesztő egysorosai jelentették. Gordon nagyapját érezhetően viccesebbnek szerették volna beállítani, de szerintem egy hóbortos öregemberré sikerült varázsolniuk nagy igyekezetükben, pedig a regényben ő is egy nagyon fontos karakter, aki idős kora ellenére néhanap Gordon helyett nyomoz a gyilkossági ügyben.
Az elég modernre sikeredett zene többször is kibillenthet minket időutazásunkból, s néhol a párbeszédek stílusa sem feltétlenül felel meg az adott korszaknak. Máskülönben a díszletek, a jelmezek teljesen rendben vannak, ahogyan azoknak egy kosztümös filmben lenniük kell. Látszik, hogy nagy gondot fordítottak az elemekre, így például a bankárlámpákra kávéfőzőkre, vagy a falakon látható korabeli plakátokra, hogy azok a lehető leghitelesebben idézzék meg a 80 évvel ezelőtti Budapestet.
A könyvtől elvonatkoztatva tehát egy viszonylag korrekt alkotást kapunk ugyan, amely sajnos csak címében tesz ígéretet arra, hogy egy noir hangulatú Budapestet ábrázoljon.
Budapest Noir, 2017. Rendezte: Gárdos Éva. Kondor Vilmos regénye alapján írta Szekér András. Szereplők: Kolovratnik Krisztián, Tenki Réka, Dobó Kata, Kulka János, Anger Zsolt, Kováts Adél. Forgalmazza: Big Bang Media.
