Nem akartak sem túl későn, sem túl korán indulni. Nyolc, negyed kilenc, ebben maradtak. Jancsiék odakanyarodtak a házukhoz, szóltak, jöhetnek. Készen vagytok, kérdezte Andika. Nevettek, végre eljött ez a nap. Hoztunk bort, és lesz egy kis meglepetés is, mondta Ágota. De azt majd este, vigyorgott Kozma. Elrendezték a csomagokat, aztán elindultak. Nem volt túl nagy forgalom, a reggeli csúcs már véget ért ilyenkorra.
Ahogy felkanyarodtak a pályára, szinte kitárult előttük a világ. A nap lassan előbújt a felhők mögül, a táj pedig egyre szebb arcát mutatta, minél távolabb kerültek a lakótelepekkel, kertvárosi részekkel tagolt, mindig szeles és mindig poros várostól.
Kozma ennyi idősen is úgy érezte, hogy kevés olyan nagy kaland van, mint az utazás. Szinte mindegy, hova, csak legyenek úton. Vannak fokozatok, ezt pontosan tudta. A várakozás és a kezdet a végtelen szabadságot ígérték. Megérkezni valahova: féktelen öröm. Ott lenni: felfokozott állapot. Felébredni az utolsó napon: a búcsú kezdete. Hazafelé haladni: halvány szomorúság. Aztán meglátni a táblát a város nevével: egy hosszú, mély sóhaj.
Most még az elején tartottak. Élvezték az utat, egymás társaságát. Úgy tervezték, hogy délben esznek valahol a fővárosban, aztán átgurulnak Visegrádra, felmennek a várba. Este majd sörözünk, mondta Jancsi, vettem néhányat abból az olaszból, amit a múltkor ittunk, azok nekem nagyon bejöttek. Kozma bólintott, mi meg három üveg bort hoztunk, összeraktam egy sort. Este megyünk még valahova, vagy a szálláson dumáljunk? Meglátjuk, mondta Andika, a lényeg az, hogy legyen jó.
A pályán belefutottak egy balesetbe, emiatt fél órán át araszoltak. Ez azért még mindig jobb, mint az M7-es, mondta Jancsi, az a halál, mikor a Balatonról egyszerre indul meg mindenki hazafelé, aztán lépésben mégy végig. Kozma szerint ott viszont sokkal durvábban mennek a népek, ha nincs dugó, villognak a nagy batárok, és tolják lefelé a kis Suzukikat, Skodákat, meg a többit, húzzanak előlük. Azért itt is láttak pár necces előzést, mikor csak a fék meg a jóisten segített megúszni néhány életveszélyes helyzetet.
Kozmának Pesten volt fél órányi dolga, addig a többiek kávéztak. Mi legyen, kérdezte Andika, hol együnk? Nézzük meg Visegrádot, ott biztos lesz valami, mondta Ágota. Jancsinak és Kozmának bármi megfelelt, de hogy ne maradjanak addig sem éhen, befalták az úti szendvicseket.
Még anyáékkal jártam a várban, mondta Ágota, de olyan régen, hogy alig emlékszem valamire. Minden más már, mint akkor volt, bólogatott Jancsi. A vár előtt bazársor fogadta a turistákat, Kozmát leginkább az döbbentette meg, mi értelme kitenni egy bőrsapkát huszonegyezer forintért, ki veszi azt meg. A németeknek ez semmi, mondta erre Andika. Nem hajigálják ki az ablakon a pénzt, de ez nekik nem számít. Más világ, legyintett Jancsi. Amikor Drezdában éltünk, megtapasztalhattuk. Hiányzik, kérdezte együttérzően Kozma. Jó volt, elmúlt, mondta Jancsi. Tudod, tette hozzá, az a furcsa, hogy akkoriban sok mindenkit elhívtunk magunkhoz, akinek tudtunk, próbáltunk segíteni, most meg, hogy haza kellett jönni, mintha ez semmit sem számítana. Mindenki elfelejtette, mintha nem is lett volna. Ilyenek vagyunk, tárta szét a karját erre Kozma.
A vár után elindultak, hogy keressenek valami jó kis éttermet. Jancsi megnézte, mit ajánl a Google, de az elég drága volt. A két nő viszont talált egy kis kifőzdét, nem túl messze a pálinkamúzeumtól. Ez a párizsi bisztrók világát idézte, csak jóval szegényesebb verzióban. Amikor beléptek, erőteljes ételszag csapta meg őket, de már nem akartak tovább menni. Sárga leves, lapos hús van? A szőke lány a pult mögül Andika kérdésére elsőre lefagyott, de mikor kiderült, hogy ez pusztán húslevest és rántott húst jelent, megnyugodott. Az étel meglepően gyorsan elkészült, és kifejezetten finom volt. A kávét elvitelre kérték, mert Jancsi szeretett volna szivarra gyújtani.
Még világos volt, de azért a nap már egyre sebesebben ereszkedett lefelé. Elsétáltak a Dunához, nézték, hogy hullámzik a víz. Mennyire hiányzik otthonról a hegy, meg a víz, mondta Ágota. Esztergom felé is lekanyarodtak az útról, és lesétáltak a parthoz, nem győztek betelni a látvánnyal. Messziről hajó közeledett, megvárták, és integettek neki, mint a gyerekek.
Már szinte teljesen sötét volt, mire beértek Esztergomba. Nézték a telefonon a térképet, az utcákat, hova eshet a panzió, amit Andika három hete foglalt le. Ekkor gyalogolt elő a semmiből a nagy fehér kutya. Mint valami szellem. Hatalmas, borjúméretű dög.
Nem nézett se jobbra, se balra, egyszerűen átballagott előttük az úton, mint aki lassítót szedett. A legutolsó pillanatban vették csak észre: Jancsi úgy beletaposott a fékbe, hogy Kozma majdnem lefejelte a műszerfalat. A két nő ekkor riadt fel, hogy mi van, hátulról addig semmit sem láttak.
Ó, a k… anyád, szakadt ki Jancsiból. Elcsaptuk, kérdezte Andika. Ugye nem, szorította meg a karját Ágota.
A nagy fehér dög azonban lomhán továbbsétált, mintha egyedül lenne az egész világon. Ők meg ott álltak az úton, a szívük vadul kalapált.
A csendet végül Andika törte meg. Ott a panzió, mondta, és ettől mindenki megkönnyebbült.
Borítófotó: Gepida
