November 24-én jelent meg Noel Gallagher új, Who Built the Moon című LP-je. Ennek apropójából a legendás manchesteri dalszerző tíz (szerintem) legjobb alkotását vettem sorba, és nem véletlen, hogy kilencből csupán öt albumról szerepel szám a listán. Lássuk be, miután a ’97-es Be Here Now -t követően feloszlott az Oasis, egy-egy kivételtől eltekintve csak a gyógyuló drogfüggők és alkoholisták pénzkereseti haknizásával teltek az évek. Még jó, hogy a banda hivatalos megszűnésével Noel új erőre kapott, és szólókarrierjének keretei közt kiadott két igen jól sikerült lemezt. Az új munka értékelése előtt azonban íme a lista a tíz legjobb Noel Gallagher-dalról, a teljesség igénye nélkül.
10. She’s Electric
Az egyik legkreatívabbra sikerült akkordmenettel, egy meglepően kellemesen, esetenként már-már lágyan szóló Liam-vokállal, és egy britpoptól szokatlan, ironikus, humoros szöveggel megírt szám. Kilóg a korai Oasis-munkák közül a ritmusgitár hiányával, ami kimondottan jót is tesz a dalnak. Az Oasis-szel ellentétben ezt nem uralja el a szabadságvágy, az identitáskeresés és az illuminált állapotú hangulat sem. Megmarad egy csupasz szerelmes dalnak, amely közben mégis végtelenül laza. Statisztikus kell hozzá, hogy kimutatható legyen ezen két faktor együttes jelenlétének gyakorisága a popkultúrában.
9. The Death of You and Me
Hogy miért ezt választottam a megtévesztően hasonló The Importance of Being Idle helyett? Két okból kifolyólag. Először is kimondottan intelligens, feltűnő, de nem zavaró a The Lovin’ Spoonful Summer in the City című dalának jelenléte (igen, ezt dolgozta fel Joe Cocker is). Gallagher a szövegben és a dallamvezetésben is ügyesen játszik a hallgatóval: hol nyilvánvalóvá teszi az inspirációt, hol eltakarja egy gyors váltással. A másik ok pedig a fúvósok kimondottan ötletes használata. Remekül passzolnak a méltóságteljes rézfúvósok ehhez az új Noelhez, aki már nem az egész világra magasról tevő lázadó, hanem egy apa, aki egyébként rocksztár is. A The Death of You and Me pont a megfelelő választás volt az új irányokat vevő szólókarrier megnyitására.
8. I Hope, I Think, I Know
Nehéz megítélni az 1997-es Be Here Now-t. Nyilvánvalóan elmarad az előzőt két klasszikustól, de ugyanilyen nyilvánvalóan kiemelkedik az utána következő Oasis-munkák közül. Az albumot leginkább fiatal, de már befutott zenészek kokainmámoros tombolása jellemzi. Ennek a szó legszorosabb értelmében vett rockalbumnak a legreprezentatívabb száma az I Hope, I Think, I Know. „They’re trying hard to put me in my place / And that is why I gotta keep running / The future’s mine and its no disgrace / ‘Cause in the end the past means nothing” – azonnal felismerhető a Noel Gallagher-szöveg, fülbemászó verzékkel és refrénnel, túltorzított gitárokkal, kicsit hamiskás, de elemi erejű Liam-vokállal. Megvan tehát minden, amit egy jó Oasis-daltól vár az ember.
7. Married With Children
A Married With Children nem illik az eddigi mintába, hiszen ritmusgitárok, dobok, és basszus nélkül, minimalista köntösben készült. Cinikus és önironikus dal a kicsinyességről, tökéletlen felvételi körülmények között rögzítve – ami fel is tűnik a „poros” hangzásnak köszönhetően. Igazán Oasis-szerű zárása egy parádés lemeznek. Noel elmondása alapján akkori barátnője jegyezte meg, miután hősünk éjjel szerezte a dalait, és nem hagyta őt aludni, hogy „your music’s shite”. „You think that everything you’ve done’s fantastic / Your music’s shite it keeps me up all night, up all night.” Instant klasszikus, igazán egyedi és szokatlan akkordmenettel (bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy ugyanezt az akkordmenetet használta pár évvel korábban a Nirvana a Lithium refrénjenként, de ez most másodlagos). A Married With Children teljesen elüt a megszokott Oasis-struktúráktól, ezért nincs oda érte sok rajongó, azonban éppen a szokatlanság miatt kihagyhatatlan a listáról.
6. Whatever
Nem szerepel egy LP-n sem, mégis mindenki ismeri, aki szereti az együttest. Megjelent single-ként, és a Definitely Maybe deluxe verzióján is, sőt, élőben is rengetegszer játszották. Ritkán használtak vonósokat, és azok még ritkábban illettek az összképbe. A Whatever a tökéletes ellenpélda, a vendégzenészek gyönyörűen egészítik ki a lead gitárt. Bár a videoklip teljes mértékig elválasztandó magától a daltól (nem lesz jobb, vagy rosszabb egy dal sem a videoklip függvényében), nem tudom nem megemlíteni a mestermunkát. Remek fekete-fehér és színes snittváltásokkal operál, kontrasztot teremt a gyerekes, éretlen, mégis szerethető rockzenészek és a komoly hegedű- és csellóművészek között, a Gallagher-testvérpár pedig a legszórakoztatóbb, hülyéskedős oldalát mutatja, és tényleg: „I’m free to be whatever I / Whatever I choose…”
5. In The Heat Of The Moment
Újabb Noel Gallagher’s High Flying Birds-dal a The Death of You and Me után, ezúttal a második, Chasing Yesterday albumról. Igazi belevaló, érett alternatív rock, persze a jól ismert fülbemászó vokálszólamokkal. Talán ezzel a számmal lett egészen egyértelmű, hogy Noelnek nincs szüksége Liam karakteres hangjára; mostanra úgy írja a dalait, hogy azok éppen az ő lágyabb tónusával kiegészülve alkossanak egészet. Úgy érzem, mindent, amit ebből a mid-tempós, erős háttérvokálokat, hátrébbvont ritmusgitárokat használó, Noel Gallagher-i pszichedelikus pop-rockból ki lehet hozni, azt ezzel a dallal kihozta. Saját bevallása szerint pedig nem írt ilyen jó dalt ’97 óta. Neki elhiszem.
4. Some Might Say
Igazi britpop himnusz. A túlhangosított hangszerek folyamatosan azt éreztetik, hogy mindjárt szétesnek a szólamok, ezáltal helyenként pontatlannak hangzik. Archetipikus Oasis, annak minden (talán túlzott) egyszerűségével. Erős kései Beatles-ös és ’70-es évekbeli klasszikus rock-hatások érvényesülnek, de ezt tulajdonképpen az egész Gallagher-életműre rá lehet húzni. Meghatározó, de az öt és fél perces szerkezet egészébe mérnöki precizitással illő riffekkel találkozunk itt is, mint mindenhol. Semmi olyat nem vonultat fel a Some Might Say, amit ne hallhatnánk tucatnyi másik Oasis-számban, és épp ez a dolog nyitja: talán csak egy olyan dalt találni ezen kívül, ami ilyen teljes körűen összefoglalja, hogy mi is az Oasis.
3. Live Forever
Az a refrén és az a szóló. Igen, nagyrészt a Rolling Stones Shine a Light-jára épül, és igen, Liam falsettója nem éppen kifogástalan, de ez senkit nem érdekel. Noel az I Hate Myself And I Want To Die (Nirvana) meghallgatása után kiborult, hogy Kurt Cobain témája teljesen nonszensz, hiteltelen, és hogy a fiataloknak nem ezt kéne hallaniuk. Talán nincs is még egy olyan dal, amely annyira szándékosan egy irányzat ellen ágálna, mint a grunge stílusra válaszolva készült Live Forever. Ez a narratíva önmagában indokolja a harmadik helyet a listán, de emellett egy generációt meghatározó számról van szó. Életigenlésével, lazaságával, outsider jellegével minden ’60-as évekbe vágyódó ’90-es évekbeli brit fiatal ars poeticája, ha úgy tetszik. Az angolok közt huszonhárom év elteltével is ez az egyik legnagyobb kultuszú dal.
2. Champagne Supernova
A tökéletes zárószám. A Married With Children Oasis-szerűbb, a Champagne Supernova viszont tulajdonképpen hibátlan. „Someday you will find me/ Caught beneath a landslide/ In a Champagne Supernova in the sky.” Strawberry Fields Forever, Lucy in the Sky with Diamonds és más pszichedelikus előzmények köthetők a refrénhez természetesen, és amíg Noel sem tudja igazán eldönteni, hogy miről szól ez a dal, addig én sem próbálkozom meg ezzel. Minden minőségében post-punk, a szó legpozitívabb értelmében. A dal második fele bármelyik The Clash-lemezen autentikusan szólt volna, sőt, talán nem túlzás azt mondani, hogy a Champagne Supernova utolsó három perce közelebb visz a punkhoz, mint a magukat punkként definiáló együttesek döntő többsége. Hogy lehetett ’95-ben ötvözni Lennont és a Sex Pistolst britpop stílusban úgy, hogy egyik se veszítsen az értékéből? Pontosan így.
1. Supersonic
Nincs kérdés: a dobritmustól kezdve a gitárriffen át a dalszövegen keresztül Liam vokáljáig ezért lehet szeretni az Oasist. „I need to be myself / I can’t be no one else / I’m feeling supersonic / Give me gin and tonic / You can have it all but how much do you want it? / You make me laugh.” Minden benne van, amit az első kilenc dal esetében kifejtettem. Az együttes első kislemezeként jelent meg, és mi is lehetne jellemzőbb az alkotójára, mint hogy a megírásához egy ebédszünetre volt szüksége a stúdióban. Amíg a többiek kimentek enni valamit, Noel leült a gitárjával, elkezdte a riffet játszani, és megírta köré a szólamokat és a szöveget, mire a többiek visszaértek. Minden idők egyik legzseniálisabb rockfelvétele született meg belőle.
A kiemelt fotót Kevin T. Cary készítette.
