Az utolsó esti kihajózás egyben a Kolozsvári Kikötő rendezvénysorozat záróakkordját is jelentette. Kolozsváron három napon keresztül hét ország mintegy húsz fiatal írója olvasott fel, beszélgetett kocsmákban, egyetemi és egyesületi előadótermekben, valamint középiskolákban. Az egész rendezvényre jellemző sokszínűség, párbeszédkészség, multikulturális jelleg kitartott az utolsó estéig, ahová végre időben, jóval a felolvasás kezdete előtt érkeztem.
Így lehetőségem volt hallani azt is, ahogy Horváth Benji, az est fedélzeti tisztje kezdés előtt húsz perccel, kedélyesen cigizve, sörözve még azzal ugratta a meghívottakat, hogy először majd arra kell felelniük, mi az irodalom. Feszültségoldó költői kérdésként ez aztán elhangzott, később viszont nem úszták meg a meghívottak – Csuszner Ferenc, Hyross Ferenc, Sárkány Tímea és Plonicky Tamás –, hogy az első kör felolvasást követően hasonlóan fogós kérdésekre már válaszolniuk is kelljen.
Az előző estéktől eltérően ugyanis most többnyire nem személyre szabott kérdésekre felelhettek a hajó utasai. Először saját szövegeik tükrében kellett definiálniuk az időhöz, illetve annak érzékeléséhez fűződő viszonyukat. Hyross Ferenc szerint verseiben inkább felidézésként, emlékezésként, mintsem folyamatként tételeződik az időbeliség problémája. Ugyanakkor véleménye szerint tisztában kell lennünk azzal is, hogy a szövegben az idő nem csak áll, de mindig rendelkezésünkre is áll, tehát az olvasás mechanizmusai felől lesz inkább érdekes a kérdés.
Csuszner Ferenc ellenben meglepő választ ad, hiszen annak ellenére, hogy az általa felolvasott novellában központi szerep jut az idő múlásának, illetve a tárgyi környezet változásának, erodálódásának, saját bevallása szerint őt nem különösebben érdekli az idő, mivel az kiszámítható, „csak én nem vagyok kiszámítható benne”. Sárkány Tímea ezzel szemben sokkal reflektáltabban használja az időbeliséget. Főként képekből, erőteljes vizualitásból építkező lírájában nagy téttel bír, hogy egy-egy erős kép milyen hosszan merevíthető ki.
Az előző alkalmakhoz hasonlóan felvetődött itt is a szakmaiság kérdése, pontosabban, hogy egy-egy szerző szövegeivel kapcsolatban mennyire meghatározó a választott foglalkozás. Ebben az esetben meglehetősen eltérő válaszokat hallhattunk: míg Sárkány Tímea és Hyross Ferenc meghatározónak és magától értetődőnek érezte a kapcsolódási pontokat, addig Csuszner Ferenc például egyfajta nem akaratlagos és esetenként változó befolyásról beszélt, amennyiben elmondása szerint mindig az aktuális szakmája meghatározó abban, hogy milyen perspektívából, hogyan tekint a világra. Talán a legérdekesebb mégis Plonicky Tamás válasza volt, aki szeret műveiben personákat alkalmazni, s pontosan azért bújik más emberek bőrébe az irodalmon keresztül, hogy saját magáról is többet tudhasson meg.
Az este másik központi témája a műfajiság kérdése, illetve annak létjogosultsága volt, e helyen pedig szó szerint idézném Hyross Ferenc kategorizációval, dobozolással kapcsolatos, igencsak találó metaforáját: „Olyan, mintha tojásokból akarnánk piramist építeni.” A meghívottak mindannyian egyetértettek abban, hogy a fenti metaforából eredeztethető ingatagság, törékenység nem veszélyként, értékvesztésként tételeződik. Sőt, az a fajta fluiditás, bizonytalanság és elaprózottság, ami a kortárs irodalmi narratívákra jellemző, pozitívumnak nevezhető, hiszen a merev műfaji határok nagyon sokszor leszűkítik, leegyszerűsítik az értelmezést. Így pedig az est legfőbb tanulsága, egyben summája Horváth Benji mondata lesz: „Ha egy regény jó, akkor kit érdekel, hogy nem regény?”
Kolozsvári Kikötő 3.0, Harmadik hajó, 3. nap, Kolozsvár, Bulgakov, 2017. december 6.