Potozky László immár második regényében keresi a választ arra, mitől égnek ki, tehetetlenednek el, vagy éppen mitől válnak hiperagresszívvé oly sokan Kelet-Közép-Európa új generációiban.
Előző regényének, az Élesnek a látleletét érdeklődve, de kétkedve fogadtam. Valóban fölerősödtek volna azok a viselkedésminták, amelyeket a rendszerváltás idején meghaladni kívántunk? Az Élesben ugyanis extrém figurák (egy önmagát vagdosó fiú és egy prostitúcióból élő egyetemista lány) szadomazochista kapcsolata (illetve a „barátok” viszonyrendszere) engedett arra következtetni, hogy a fölénynek, a fensőbbségérzetnek a szükséglete „mindent visz” a huszonévesek körében. Meghaladja az intimitásvágyat is, pedig (s most megint az Éles sugallatára hallgatok) a bensőséges, meghitt viszonyok iránt legalább olyan erős az igény, csak épp a hatalmi arrogancia kikezdi az ilyen kapcsolatokat. Következmény: a hierarchikus kapcsolatban még a felül lévő (például az Éles elbeszélő főhőse) sem érzi jól magát, még ő is szenved a saját basáskodásától. A bűntudat mögött felfedezni vélem a századvég, a rendszerváltás korának a demokráciaigényét és emancipációs törekvéseit. Az aszimmetrikus kapcsolatnak ugyanis, bármiből adódjon is az alá- és fölérendeltség (életkorból, nemi szerepekből, társadalmi státuszból), erős hagyománya van térségünkben, kijelenthető, mindig is ez volt a jellemző, ám a demokratikus szellemiség megrendítette, instabillá tette ezt a viszonyt.
Potozky új könyve, az Égéstermék meggyőzőbben közvetíti az Éles látleletét. Ez alapján inkább elhiszem, hogy az író valami lényeges tendenciát fedezett fel – már az előző könyvében is. Pedig az új történet nem a jelenben játszódik, hanem a közeljövőben és paradox módon a múltban is (miközben a narráció leginkább jelen idejű). Egy jövőbeli elképzelt forradalom eseménysorában pörögnek, kattognak vagy éppen botorkálnak és sunnyognak az Égéstermék hősei, ám e forradalom történéseiben Potozky újrajátszatja a közelmúlt néhány „rendszerváltó” felkelésének, az 1989-es romániai forradalomnak és a 2014-es ukrajnai felkelésnek, az Euromajdannak a helyzeteit.
Az új regény autenticitását növeli, hogy itt átlagosak, sőt tipikusnak mondhatók a szereplők, és a két főhős (Nikka és az elbeszélő) párkapcsolatán túl sokféle emberi relációban – apa-anya, apa-gyerek, öcs és báty viszonylatában – ismétlődik ugyanaz a viselkedési mintázat: ki kit nyom le, lehetetlenít el, s mi által tesz szert fölényre, netán uralomra? Potozky ezúttal annyira következetes, hogy történelmi távlatban is felmutatja a problémát. Egy olyan „posztpolitikai” felkelés titkaiba avat be, amely a demokratikus alkotmány helyreállításáért, az autokratikus rezsim eltakarításáért folyik, ám maguk a forradalmi erők képtelenek együttműködni. Mindegyik a másik fölé helyezné magát, önkritika híján csak a másik gyarlóságát észleli. A tüntetéseket liberális egyetemisták kezdeményezik, akik megvetik az erőszakot, ám nem tudják kivédeni a rendőri akciókat. Erre a Vasárnapi Légió képes, melynek keménymagját neonácik, szkinhedek alkotják. Ők meg is hozzák a maguk véráldozatát, de rasszista megnyilvánulásaikkal, túlkapásaikkal kompromittálják is a forradalmat, és maguk ellen hangolják az egyetemistákat. Mivel a felkelés nem válik tömegessé, csak erre a két erőre szorítkozik, ők pedig nem állnak szóba egymással, törvényszerűen kerekedik föléjük egy politikai erő, amely kockáztatni ugyan mit se kockáztat, de a maga javára képes fordítani mások áldozatát. Az eseményekről készülő videók, telefonos fényképek, melyek a felkelés első szakaszában még a felkelőket segítették, később politikusok kezén a manipuláció eszközeivé válnak. A forradalom véget ér, úgymond sikeresen, változni pedig nem sok minden változik – állapítják meg hőseink, akik maguk is részesei voltak a felkelésnek.
Kiégésük, elfáradásuk azonban nem csupán a történelmi csalódás következménye. Azért is „égéstermékké” válnak, mert személyes kapcsolataikban is kudarcot vallanak. Nikka, a bölcsészlány a „szakkolis” társaiban csalódik, s Kagimban, a vezetőjükben. Míg Kagimnak sikerül a forradalomban és a felkelés után is tekintélyt és pozíciót kiharcolnia, neki nem, ráadásul a maga irányvonalával egyedül marad, Kagim paranoiával, társai összeesküvés-elmélet gyártásával vádolják. Nikkánál jóval nagyobb traumát szenved el a névtelen (vagy legfeljebb csúfnevén Minibullernek emlegetett) elbeszélő. Neki társra van szüksége, a magánytól szenved, de Nikkában elsősorban nem társra, hanem aktivistára talál, aki rövid úton bevonja a felkelésbe, függetlenül attól, hogy a fiatalembert hidegen hagyja mindenféle közéletiség. Mégis egyik napról a másikra a Vasárnapi Légió „kopaszai” között találja magát. Barikádot épít, autógumikat éget (a füst elrejti a felkelőket), gumi-, majd éles lövedékek elől menekül, (utólag halottnak bizonyuló) bajtársat próbál menteni, és retteg, hogy szembekerül az öccsével, Bullerrel, akit rohamrendőrként vezényeltek ki. Ráadásul megéli újra a halálfélelmet, a gyávaság szégyenét, a tehetetlen kétségbeesést, mindazt, ami a gyerekkorát már tönkretette. (A regény retrospektív részletei az emlékeket játsszák újra.) „Minibuller” hiába dolgozott ki felnőttkorára (anyai minta alapján) egy biztonságos életstratégiát – nem látni, nem hallani, kerülni a kellemetlen élményeket, beszűkíteni az életteret –, most éppen ebből rángatta ki Nikka az elfogadás, a megértés, a szeretet ígéretével. A szeretetről aztán utólag kiderül, hogy „szánalom” volt, embermentési kísérlet, jellegzetesen Nikka-féle segítségnyújtás. Utólag így vall erről a lány: „azt hittem, jót teszek, ha felnyitom a szemed a világra, én tényleg nem gyurmázni próbáltam veled. […] szerettem volna felnézni rád […], de ha valaki nem akar érvényesülni az életben, akkor nem biztos, hogy föltétlenül erőltetni kell a férfifaragást.” (162.) Jellegzetesen kettős kötésű Nikka elvárása: légy a kiskutyám, tedd, amit én mondok, de azért legyél férfi is, önálló, akire felnézhetek. Nem csoda, hogy e paradox kettősségre a regény záró jelenetében egy terrorista cselekedetnek is beillő action gratuite lesz majd a groteszk válasz.
Az Éleshez hasonlóan itt is aszimmetrikus a kapcsolat a narrátor és barátnője közt, ám itt társadalmi státusza és személyisége alapján a lány a domináns, a férfi az alárendelődő. Ott a fiú igyekezett a maga szükségleteihez idomítani a lányt, itt a lány kísérletezik ezzel. Mindkét esetben visszájára fordulnak a szándékok.
Az Égéstermék narrációja az érzelmek, indulatok, lelki folyamatok rajzában roppant szemérmes. A visszafogottság az elbeszélő személyiségéből következik. Bár módja lenne vallomásokat tenni, elkerülő életstratégiája hallgatást parancsol. Így a regény jószerivel csak a fiziológiai jelenségek és a viselkedés leírására szorítkozik, ezekből következtethet az olvasó érzelmi-indulati motivációkra, a személyes kapcsolatok módosulásaira. Esetleg még abból, ahogyan az elbeszélő az élete színhelyeiről nyilatkozik. Nikka albérletébe szívesen megy, a lakótelepi lakásba, anyja és öccse otthonába kelletlenül. Magukról a lakásokról keveset szól, annál többet a forradalom helyszínéről, a Konrád térről. Ennek atmoszféráját érzékletesen adja vissza, s hűségesen követi a tér fokozatos átalakulását, ahogy használatba veszik a felkelők. A forradalom eseményeiről is dinamikus képeket formál. Úgy tűnik, a kezdeti elzárkózáshoz képest ezekhez az eseményekhez lesz a legtöbb köze, személyiségét ezek fogják alakítani. Nem véletlen, hogy a regény utolsó harmadában már egyre gyakrabban mond maga is véleményt, s Nikkáéval ellentétest. Egyébként az olvasó számára igen hasznos, ahogy a különböző szereplők véleményét, ítéleteit (politikusokról, forradalomról s a felkelés résztvevőiről) sokáig kommentálás nélkül, szenvtelenül közvetíti. Így horizontálisan kerülnek egymás mellé akár ellentétes álláspontok is, nem hierarchizálja őket az elbeszélő, viszont azt érzékeltetni képes, hogy az eltérő „igazságok” eltérő szociális körülményekbe, érzelmi és ideológiai alapokba ágyazódnak. A narrátor figuráját telitalálatnak tartom.
Ahogy becsuktam a könyvet, csak egy kérdésem maradt: mi lett a főhős derekasan feljavított „kocka” autójával? Utoljára akkor láttam, amikor az elbeszélőt kirúgták az állásából, és letette egy mellékutcában – a regény egyharmadánál. Ej, ej, fiatalember – dünnyögöm magamban –, egy szem tulajdonodat hagyod elkallódni? Hát hogy lesz ebből eredeti tőkefelhalmozás?
Potozky László: Égéstermék, Magvető, Budapest, 2017.
