A Star Wars-mítosz feltámadt és már két pénzügyileg és kritikailag egyaránt sikeres filmet megért. Vajon a legújabb, Az utolsó Jedik alcímet viselő epizód meg tud-e felelni az új trilógiával szemben támasztott elvárásoknak?
Az 1977-es Csillagok háborúja (Egy új remény) még csak George Lucas ügyes remixe volt klasszikus (Artúr-mondakör, A Gyűrűk Ura) és modern mesékből (képregények, szamurájfilmek), mely megmentette a hetvenes évek elején majdnem csődbe jutott Hollywoodot. A régi Star Wars-filmek (A Birodalom visszavág, A Jedi visszatér) pedig a hetvenes-nyolcvanas években azért is teremtettek új populáris mítoszt, mert a Jó és a Rossz küzdelméről szóló történetük a vietnami háború és a politikai botrányok miatt kiábrándult amerikai társadalom számára is reményt adott. Illetve a hidegháború korszakában Ronald Reagan politikai beszédében direkt össze is kapcsolta a Star Wars gonosz Birodalmát a Szovjetunióval. Így A Jedi visszatér végén látható nagy ünnepség az egész emberiség azon vágyát fejezte ki, hogy legyen vége a nukleáris holokauszttal fenyegető konfliktusnak.
A Csillagok háborúja-mítosz idővel kinőtte a film médiumát: Star Wars-figurák, -regények és -videojátékok terjesztették ki ezt az univerzumot, melyek komplexitásukban olykor rálicitáltak Lucas filmjeire (például a Thrawn-könyvek vagy a Knights of the Old Republic című videojátékok). Éppen ezért, mikor George Lucas elkészítette az előzményfilmeket, hatalmasak voltak az elvárások, és ezeknek a mozifenegyerek, aki nyilatkozataiban gyerekmesének nevezte a Star Wars-filmeket, nem tudott megfelelni. A Baljós árnyakat és A klónok támadását egyáltalán nem kedvelték a rajongók, és A Sithek bosszúját is csak az előbbi két epizódhoz képest tartják viszonylag sikerült darabnak.
A megtépázott Star Wars-mítosz a filmvásznon pontosan tíz évig volt tetszhalott, 2015-ben viszont bemutatták Az ébredő Erőt, mely végre folytatta A Jedi visszatér történetét, és ha túlterhelt volt is a rajongókat simogató utalásoktól, a tavalyi melléktörténettel, a Zsivány egyessel együtt a Star Wars nagy visszatéréseként ünnepelhettük. Persze az már ezeknél az alkotásoknál is nagy kérdés volt, hogy a mai szuperhősök uralta Hollywoodban hol a helye az Erőnek, a lépegetőknek, az X-szárnyúaknak és a Skywalker-családnak. A legújabb, Az utolsó Jedikre pedig ez a kérdés alapvető problémává vált, a rajongók vágyainak kielégítése és a Star Wars határainak kiterjesztése közti feszültség rontja a VIII. rész minőségét.
Az utolsó Jedikben J. J. Abrams (Az ébredő Erő rendezője) után a remek időutazós sci-firől, a Looperről elhíresült Rian Johnson kapta a feladatot, hogy folytassa a régi és új karakterek fejlesztését. A sztori szerint az Új Köztársaság stabilitása veszélyben van, hiszen a Birodalom romjain felemelkedő erősen fasisztoid Első Rend a hatalom és a Sötét Oldal bűvöletében sikeres támadást intézett a köztársaság ellen az új Sith nagyúrral, Snoke-kal, Han Solo fiával, Luke Skywalker bukott tanítványával, Kylo Rennel és az ambiciózus Hux tábornokkal az élen. Így Leia és az Ellenállás kénytelen újra gerillaháborút folytatni, miközben utolsó reményük, a Jakkuról származó titokzatos lány, Rey Luke felkutatására indul.
Mikor Rey megérkezik a mindentől távoli szigetre, az egykori Skywalker mester cseppet sem fogadja őt jó szívvel. Ráadásul Rey és Kylo között rejtélyes kapcsolat jött létre az Erőben, melynek révén a két fiatal képes kommunikálni. Így a történet egyik fő tétje, hogy vajon melyiküknek sikerül előbb meggyőznie a másik kételkedőt arról, hogy térjen át. Eközben pedig a lázadók maroknyi csapatának az egykori rohamosztagos Finn és a nagyszájú Han Solo-utód, Poe segítségével valahogyan ki kell jutnia az Első Rend cirkálójának fogságából.
Az utolsó Jedik története tehát csak a szokásos, és ez az egyik legfőbb probléma a filmmel. Azt már Az ébredő Erőnek is felróttuk annak idején, hogy túlságosan emlékeztet az Egy új reményre (az eldugott sivatagi bolygón élő senkiből hirtelen kiválasztott Jedi lesz, aki egyensúlyt hozhat az Erőben). Az utolsó Jedik még inkább „starwarsos”, azaz konkrét jelenetek és mondatok köszönnek vissza A Birodalom visszavágból és A Jedi visszatérből. Természetesen értjük, hogy ezek egyfelől kikacsintások a rajongók felé, másfelől viszont végig jogosan motoszkálhat bennünk az újrahasznosítottság nem éppen pozitív gondolata. Avagy a Luke-Yoda kiképzés momentumainak megismétlése A Birodalom visszavágból, vagy a Luke-Palpatine konfrontáció átfordítása Rey-Snoke küzdelemre egyszerre hatnak szívmelengető utalásként és lelketlen, modoros újrázásként.
Az utolsó Jediket alapvetően két részre oszthatjuk a jelenetek minősége szerint is. Röviden azt mondhatjuk, hogy a Jedikről szóló részek közel zseniálisak és lebilincselő módon izgalmasak, míg az Ellenállás és az Első Rend kötelező küzdelmei jórészt középszerűek, erőltetettek és túlzsúfoltak.
Kezdjük inkább a pozitívumokkal! Az ébredő Erőben Rey, Kylo Ren és az öreg és kiégett Luke Skywalker figuráját még csak felvezették, és kíváncsian vártuk, hová fognak fejlődni ezek a karakterek. Főleg Adam Driver kissé ripacsra és szánalmasra sikerült Kylójára voltak kíváncsiak a Sötét Jedi miatt megosztott rajongók. Szerencsére Kylo nagyon jó irányba fejlődött Az utolsó Jedikben, a VII. részben felvázolt vívódását sikerült tovább fejteni, és egy új szintre emelni, mely miatt a karakter végre súlyt kap. Ugyanez a helyzet egykori mesterével, Luke-kal, aki meghasonlott tanítójaként fiatal és magabiztos önmagánál sokkal izgalmasabb karakter. Főleg, hogy rajta és Kylo figuráján keresztül megkérdőjeleződik a hagyományos Jó-Rossz felosztás tarthatósága, illetve a Jedik és a Sithek Star Wars-galaxisban betöltött szerepe.
Kár, hogy Az utolsó Jedik alapvetően fősodorbeli hollywoodi film, így megtorpan a „túl Jón és Rosszon”-küldetés teljesítésében. Ám Rian Johnsonnak így is sikerült kicsit szétfeszítenie az unásig ismert Star Wars-sémát, és közelebb került az olyan videojátékokhoz, mint a Csillagok háborúja-mítoszt felforgató komor Knights of the Old Republic 2: The Sith Lords.
Azonban egy Star Wars-filmnek vannak kötelező elemei, melyeket mind a filmek rajongói, mind az új nézők megnyerése érdekében fel kell vonultatni. És az érezhető, hogy ezeket Rian Johnson is inkább kötelezőből pakolta bele Az utolsó Jedikbe, amúgy őt is jobban érdekelte Rey, Kylo és Luke kapcsolatának alakulása. Az Ellenállás és az Első Rend csatái egyszerűen súlytalanok, mivel egymásra vannak halmozva. Míg a Jedi-szálon Johnson takarékoskodott a fénykardpárbajokkal, így ez a nemesebb fegyver, nemesebb időkre valóban nemes, addig ez az űrcsatákról és A Birodalom visszavág Hoth bolygón zajló összecsapását arcátlan módon lemásoló fináléról egyáltalán nem jelenthető ki. Látványosnak látványosak a pufogások, csak éppen sokszor azon kaptam magam, hogy elkalandozok, gondolatban nem Finn-nel, Poe-val és Leiával vagyok.
Persze Rian Johnson igyekezett hangsúlyozni, hogy most tényleg bajban az Ellenállás – de hát mikor nincs bajban az Ellenállás egy Star Wars-filmben? Annyira ismerős már a szituáció: a maroknyi csapatot veszélyeztetik a gonoszok egy szuperfegyverrel (most ez a Halálcsillag helyett egy gigantikus ágyú), amin kell egy gyenge pontot találni, és ki más is lenne alkalmasabb a feladatra, mint az öntörvényű Poe és a görcsösen lázadó exrohamosztagos Finn. Rian Johnson cseppet sem törekedett arra, hogy eltérjen a konvencióktól e téren, ezért a háborús jelenetek kiszámíthatók és unalmasak.
Emellett több logikai bakival találkozhatunk mindkét történetszálon. Például érdemes figyelni Luke fénykardjára, illetve fénykardjaira. Valamint nagyon problémás, hogy míg az Első Rend tűz alatt tartja az Ellenállás csatahajóját, és minden abból kimenekülő kisebb hajót kilőnek, addig Finnék gond nélkül elindulnak titkos küldetésükre, illetve később Rey is meglehetősen könnyedén jut be az ellenséghez. És egyes karakterek között egyszerűen nem működik a kémia, mert a forgatókönyvben a nagy rohanásban valószínűleg elfelejtették hangsúlyozni a kulcsfontosságú találkozásokat és kapcsolatokat.
Továbbá feltűnnek egyéb idegesítő cselekményelemek is. A csatáknál nagy gond, hogy sokszor már inkább emlékeztetnek a szuperhősfilmekből ismerős eltúlzott összecsapásokra, mint Csillagok háborúja-jelenetekre. És azért az Erővel kapcsolatos bölcselkedések mellett találkozhatunk kocsmafilozófiával, a szeretetről és a gyűlöletről szóló negédes dialógusokkal. Az pedig egyenesen érthetetlen, hogy ha A Sithek bosszúja óta megvoltunk a drámát kioltó cuki lények (Jar-Jar, ewokok) nélkül, akkor Rian Johnsonnak miért kellett behoznia két csetlő-botló aranyos állatfajt is. Valószínűleg azért, hogy a karácsonyi szezonban és azon túl lehessen mit árulni a plázákban.
Összességében Az utolsó Jedik a jól sikerült Star Wars-filmek közé tartozik, és a tavalyi mellékág, a Zsivány Egyes mellett a rajongók a hagyományos Csillagok háborúja-mítoszt árnyaló alkotásként fognak rá emlékezni. A film unalmasabb részeit szerencsére ellenpontozzák a kánont feszegető jelenetei, és éppen emiatt lehetünk nagyon kíváncsiak arra, hogy mindez miként folytatódik a két év múlva érkező IX. epizódban. Jövő ilyenkor meg csak túléljük valahogy a nem sok jóval kecsegtető, hányattatott sorsú Han Solo-filmet.
Star Wars: Az utolsó Jedik (Star Wars: The Last Jedi), 2017. Írta és rendezte: Rian Johnson. Szereplők: Mark Hamill, Daisy Ridley, Adam Driver, Carrie Fisher, Oscar Isaac, John Boyega, Andy Serkis, Laura Dern, Benicio Del Toro. Forgalmazza: Forum Hungary.
