Kritikatoplistát írni kutya nehéz dolog. Az elején azért, mert hiába tölti az ember az ÉS-karácsony felét a kritikai élet nagyjainak faggatásával (Kedves X, boldog karácsonyt, szerinted melyik volt az év legjobb kritikája?), úgy érzi, 2017-ben mindenki valami mást csinált kritikaírás helyett. Aztán elkezdi felcsapni kedvenceit: kinek jó éve volt, kinek rossz, a szöveg még mindig kevés. Aztán bebarangolja a színvonalasnak gondolt internetes felületeket, megtekint 34 darab felugró 14-48 másodperces reklámot, végül elkezdi böngészni a folyóiratok archívumait. Valahol itt billen át a túlsó partra: kiderül, kedvenc szerzői legalább négyszer annyian vannak, mint gondolta, csak memóriája hagyta cserben – a túl kevés szöveg hirtelen túl sok lesz. Így szűrni, átnyálazni, eldobni kell: megfelelő olvasásszám mellé jár egy-egy katarzis is. A lista így áll össze végül, szubjektív, tökéletlen, megannyi jó írást feledő, de hisz írtam erről már tavaly is, erős oldalam a mentegetőzés.
Ha, ami a tendenciákat illeti, annyira frappáns távolról sem lehetek, mint mondjuk a verstermést vizslató Visy Bea, már csak azért sem, mert a kritika függő műfaj: nagyban meghatározza a témájául szolgáló mű. Ahogy ugyanakkor alant Lapis József írása nyomán kiderül, a jó kritikus benne van a szövegben: szelektálása, szimpátiái, antipátiái, módszerei és stílusa árulkodóak, ilyesformán Takács Zsuzsa versei arra is jók lehetnek, hogy segítsenek meglátni az értő szem számára mondjuk Bedecs László arcélét. Tavaly is, idén is olyan írásokat igyekeztem keresni, melyekből és melyekben felrémlik egy-egy ilyen arcél.
Ami válogatásom szempontjait illeti, akkor is, most is, elsősorban a közepes terjedelmű és hosszúkritikák közül válogattam, mert egy-egy összeolvasás során arra jutottam, egyszerűen nem összehasonlítható egy ugyanarról a műről írt 1800 karakteres Narancs-visszhang és egy négyoldalas Műút-kritika: természetesen elméletben akadhat olyan, hogy valaki kevés szóval is többet mond, mint más sokkal, de gyakorlatban ez túlontúl ritka. Külön listát kéne tehát állítani a rövidkritikáknak is – igazán klasszis szuperrövidet írni legalább akkora művészet, mint kismonográfia-terjedelműt. Ez a döntésem együtt járt azzal is, hogy egy-egy kiváló hetilap-recenziótól és blogkritikától eltekintve leginkább folyóiratokból válogattam. (Közülük, hogy most mégis valami általánosat mondjak, sosem éreztem, hogy valaki ennyire kilógott volna felfelé: 2017-ben kritikai szempontból egyértelműen a Műút volt a folyóiratszcéna Manchester Cityje – idei számaiból gond nélkül feltölthettem volna az egész toplistát, és még a cserepadra is jutott volna Gabriel Jesus-szintű kimaradó.)
A válogatásnál igyekeztem ügyelni arra, hogy ne essek az ismétlés bűnébe: egy kivétellel próbáltam a tavalyi listához képest új arcokat keresni – ez pedig meglepő módon könnyebb volt, mint gondoltam: sok egyenletes színvonalon teljesítő kritikus ide vagy oda, nem minden évre ugyanazok tartogatnak remekművet. Ugyanígy, a heterogenitást kívánatosnak tartandó szempont volt az is, hogy ugyanarról a könyvről csak egyetlen kritika került fel a listára: nem Nádas Péter Világló részletekjének újabb és újabb értelmezéseit gyűjtöttem össze, hanem minden könyvről csak az általam legjobbnak, legkülönlegesebbnek véltet dobtam be a kalapba. S végül: egy kritikus – hiába írt össze több remekművet is – csak egyetlen írásával szerepel: akinek több jó szövegét olvastam 2017-ben, azt igyekeztem feltüntetni a szövegben. Csapjunk is bele a listázásba!
10. Urfi Péter: Megeszi a nőket (Mia Couto: Az oroszlán vallomása, ford. Pál Ferenc, Európa, 2016.), Magyar Narancs, 2017/36.
A kulturális újságírók idei átigazolási szezonjának transzferbombáját kétségkívül a 444 szolgáltatta, mikor szerződtette a Magyar Narancs kultrovatvezetőjét, Urfi Pétert: nem hiszem, hogy enélkül a zöld-fekete felületen szó lett volna Takács Zsuzsa Jelenkorban megjelent verséről vagy a CatPersonról. Az itt kiemelt cikk ugyanakkor még egyfajta búcsúajándék a Mancsnak: tűpontos kapáslövés egy precízen felépített támadás végén. Pedig Urfi csak a szokásos keverékét hozza: a szépen felépített, frappáns kezdés után előbb türelmesen kutakodó újságíró-énjét tolja előtérbe (bemutatás), majd a kíváncsi irodalmárt (értelmezés), végül a kényes ízlésű, de ezúttal kegyes kritikust (bírálat): nagyjából két embert tudnék mondani ma Magyarországon, aki ezt ezen a színvonalon utána tudná csinálni egy mozambiki szerző könyvével. A kritika címét viszont csakis valami érthetetlen tördelői önkénynek tudom tulajdonítani: csak ezért állunk meg négy és háromnegyed csillagnál.
9. Szilágyi Zsófia: Jaj, a betyárok (Julian Rubinstein: A Viszkis, ford. Kepes János, Európa, 2017.), ÉS, 2017/51–52.
Szilágyi Zsófia többször bizonyította már, hogy nincs az az irodalmi műfaj, ami elfojthatná kritikusi énjében a benne élő Kosztolányi- és Móricz-kutatót (amint egy kiváló ÉS-írásában Bazsányi Sándor megjegyezte: „szinte mindenről mindig ugyanaz jut eszébe”): értekezett már zseniálisan egy Kosztolányi-novelláról Sophie Hannah 21. századi Poirot-regénye kapcsán, és elővette kedvenc Dezsője pályakezdését három FISZ-es elsőkönyvesnél. Ezek után most komolyan lepődjünk meg, hogy a Szomszédok-kutatás nagyasszonya, Julian Rubinstein Viszkis-könyvéről is Móricz és Krúdy betyártörténetei jutottak az eszébe? Frászkarikát! Inkább szomorkodjunk vele a paradoxonon, hogy – szemben Ambrussal, aki újabban morcosan rója fel, hányan gazdagodtak meg rajta (!) – Móriczék nem tudtak bankot robbantani a betyársztorival, ráncoljuk szemöldökünket, ahogy Szilágyi meglepő területen hasznosítja textológiai rutinját (felkészül az Ambrus Attila kritikai életműkiadás Hálózati Kutatócsoportja), végül pedig csettintsünk elégedetten: így kell komolyan venni egy mégoly súlytalannak tűnő könyvet!
8. Balajthy Ágnes: Másokról, de nem másodlagosan (Szilasi László: Amíg másokkal voltunk, Magvető, 2016.), Tiszatáj, 2017/6.
Balajthy Ágnes Szilasi-kritikája alig több mint hétezer karakter, ami a legveszélyesebb fesztáv: már nem rövid, de még nem hosszúkritika. Már nincs mentség a meg nem alapozott kinyilatkoztatásokra, de az ember még nem engedhet meg magának a kritika tárgyából kinyúló izgalmas oldalágazásokat, csápokat (lásd még: „siposizmus”), távolról indított levezetéseket. A közepes hosszúságú kritika éppen ezért akkor jó, ha bő rövidkritikaként, nem megvágott hosszúkritikaként működik: szövegökonómiailag jobb, ha közelebb áll a véleményesszéhez, mint az elemző tanulmányhoz. Balajthy ezen írása a mintapéldája annak, hogy lehet sikerrel abszolválni e nehéz feladatot: magabiztosan vezet el a fülszöveg kínálta baljós imázstól a szöveg forrásvidékéig, rokonságáig, felépítéséig, működésmódjáig, miközben folyamatosan kételkedik (szemmel látható főellenségei a klisék), kérdez, gondolatkísérletekkel él, válaszaiban pedig párhuzamokkal segíti az olvasót, és nem csalja el a rétegzett, szövegbe itatott értékelést sem. Szövege sűrű, mint a jól sikerült tejbegríz: rengeteg információval ellát, és pontos képet ad arról, milyen jellegű szövegre is készüljünk Szilasi kötetét megvásárolván, de nem fekszi meg a gyomrunkat: igazi nyalánkság a nyárelős Tiszatájból.
7. Rostás Eni: Bárkiből lehet áldozat, de senki se érdemli meg (Louise O’Neill: Te kerested a bajt, ford. Farkas Krisztina, Tilos az Á, 2017.), Könyvesblog, 2017. november 7.
Nagyjából az új évezreddel egyidős az a félelem, hogy a blogok megjelenésével a professzionális kritikát az egyszerű és ingyenes hozzáférhetőség miatt kiszorítják a dilettáns, faék egyszerűségű bloggerek. Azóta eltelt szűk tíz év, és kevesen vizsgálták igazán alaposan internetes és nyomtatott kritika eltéréseit (e kevesek közt muszáj megemlítenem Bárány Tibort, aki legutóbb a KULTer.hu és a JAK idei konferenciájának talán legizgalmasabb előadásán azt vizsgálta, mennyire olvasták másképp a bloggerek és a professzionális kritikusok A babaház úrnőjét) – a jó előre leírt Könyvesblog viszont azóta is az egyetlen olyan médium, amely kis megszorítással valóban értelmezhető nyugati értelemben vett könyves magazinként. Hogy mindez így legyen, azért nagyon kevesen tettek annyit, mint Rostás Eni, aki már az online újságírás közegében szocializálódva vált Könyvesblog-szerzővé és -szerkesztővé, ennek pedig minden előnye tetten érhető írásaiban: sokkal több érzékszervre hat, sokkal többfelé ágazik a figyelme, a napi munkához (cikkhez/interjúhoz/recenzióhoz) szükséges olvasmányrengetegnek köszönhetően pedig sokkal nagyobb szeletére lát rá a zajló irodalomnak, mint a kritikusok többsége. (Csak az összehasonlítás kedvéért: a hosszúkritika általam is bámult nagymestere, Balassa Péter saját bevallása szerint hét-nyolc pályát követett.)
Jelen kritikája nagyszerűen illusztrálja mindezt: egy Courtney Love-szám soraival indít (amit rögtön meg is hallgathatunk), könyvét sorozatok segítségével kontextualizálja, és folyamatosan belejátssza szövegébe annak közéleti aktualitásait, miközben jól láthatóan alaposan ismeri a kötet legközelebbi irodalmi rokonait (tegye föl a kezét, aki kapásból fel tudna sorolni négy, magyarul megjelent művet kiskorúak szexuális zaklatásáról az elmúlt három évből!), olyan fogalmakat használ gondtalanul, amelyek nem szerepelnek egyetlen kritikai köznyelvszótárban sem („regényében felsorakozik a trauma YA-k összes sztereotip figurája”), ráadásként pedig még a legkevésbé vidám témában is érvényesíti egyedi stílusát (csak néhány szókapcsolat: „webkettes újszülött” „áldozathibáztatási kisokos”) és kiváló humorát (2015-ben „a bulvársajtóból tájékozódó egyszeri filmrajongó maximum annyit tudott felhozni Kevin Spacey ellen, hogy nagyon béna Lex Luthor volt”). Hogy mindemellett pontosan megnevezi a könyv célcsoportját, pozicionálja azt a szerző előző kötetéhez képest, és világosan megnevezi annak hiányosságait, annyit jelent: komolyan veszi a kritika olvasót orientáló szervizszerepét. S végső soron mi mást várhatna az ember egy könyves magazin kritikusától?
6. Lapis József: Közelítések a magányhoz (Bedecs László: Egy lehetséges változat – Kritikák, tanulmányok a kortárs magyar költészetről, Parnasszus Könyvek, 2016.), Műút, 64.
Az elmúlt években számos beszélgetést folytattam le arról, mennyire nehéz, ha nem épp lehetetlen verseskötetekről igazi kritikát írni mifelénk: vagy motívumlajstromozás lesz belőle, vagy idézetparádé, esetleg a kettő kombinációja. „Meg van a Lapis”, mutatott rá egy ismerősöm a lehetséges harmadik útra, s valóban, a nevezett szerző egészen egyéni hangot képvisel – de én azt hittem, leginkább a lírakritikában. Idén azonban alter egója, Bedecs László válogatáskötetének számomra katartikus elemzéséből kiderült, sasszeme van a kritika kritikájához is. Hogy mennyire nem lövök mellé az alter ego kitétellel, azt bizonyítja, hogy elégséges lenne bevezető soraiban a tulajdonnevet a sajátjára átírnia, hogy mondatai önéletrajzként is megállják helyüket: „Bedecs László [Lapis József] kritikusi érdemei elvitathatatlanok. Mindenekelőtt azt kell említenünk, hogy sokat és megbízhatóan dolgozik – ez önmagában sem lebecsülendő akkor, amikor lasszóval kell fogni az érthetően író, erőteljes ízléssel, valamint az ízlést megalapozó olvasottsággal és műveltséggel rendelkező, a nagy lózungokat kerülő, ám a határozott vélemény előadását nem hanyagoló lírakritikust.” Egyik legfontosabb lírakritikusunk olvassa tehát a másikat – és ezt hallatlanul izgalmas szempontrendszert felvonultatva teszi. Már önmagában az is érdekes, hogy olvas Lapis szerint Bedecs, mi áll neki jól (a kritikába átszivárogtatott dicséret) és mi rosszul (a nyílt teoretizálás), de igazán akkor esik le az ember álla, mikor azt igyekszik kirajzolni a kritikákból, mit szeret, mit keres (váratlan módon: a szomorúságot, a magányt és a halált) és mire van szeme a versekben. Ilyesfajta éles szemű, méltányosságot szigorúsággal vegyítő (nem paradoxon!) metakritikára csak a legjobb kritikusok (leginkább Takáts József) képesek – Lapis pedig kétségkívül közülük való. Ha valaha is összeállítok egy kritikakötetet, csak azért teszem majd, hogy ehhez hasonló külső szem által nézhessek tükörbe.
5. Ureczky Eszter: „Mint amikor kesztyűben tapsolnak” (Adam Foulds: Eleven útvesztő, ford. Bényei Tamás, Gondolat, 2016.), Műút, 2017/60.
A debreceni anglista, Ureczky Eszter feltűnés nélkül és szerényen bár, de a 2010-es évekre a magyarra fordított brit irodalom egyik legfontosabb ismertetőjévé lépett elő. Volt év, amikor a Műút csaknem minden számában szerepelt (2013) – mostanság kevesebbet ír, de ugyanazon a színvonalon (félve mondom, de lassan összeállhatna egy kötet a kortárs brit könyvekről és filmekről írt kritikáiból). Ha jók a regisztereim, 2017-ben ez az egyetlen kritikája, na de micsoda remek kis írás is ez!
A Mint amikor kesztyűben tapsolnak először finoman felhelyezi a térképre a számomra eleddig tökéletesen ismeretlen Adam Fouldsot, majd néhány tematikus csomópontot kiemelve elemzi körbe a kötetet – szokás szerint a fellelhető angol és a csekélyebb magyar recepció alapos ismeretében. Mivel a regény egy többek közt híres írókat is fogadó angol elmegyógyintézetben játszódik a 19. században, a kiemelt csomópontokra (az őrület és az irodalom/zsenialitás/intézmény kapcsolata; női szerepek a viktoriánus korban) könyvtárnyi szakirodalom ráereszthető, Ureczky azonban – s ez ritka erény – nem fitogtatja, hanem alkalmazza, a könyvre adaptálja elméleti és történeti tudását, ami, lévén a betegség és az orvostudomány ábrázolása legszűkebb szakterülete, nem csekély. Mivel már a bevezető gondolatok kiemelik az ellentétpárok fontosságát a regényben, nem meglepő módon a tematikus csomópontok mellett (és azokhoz kapcsolódva) ezek szervezik szövegét: e következetesen végigvitt dichotómiaolvasatok közül különösen erősek a genderrel (férfi vs. női szerepek) és az őrült írókkal kapcsolatosak. Ureczky kritikai működésének minden jellemzője – alaposság, következetesség, erős szerkesztettség, logikus vonalvezetés, transzparens beszédmód, partnerként kezelt olvasó – felvonul tehát az írásban, mely egyenletesen magas színvonalú munkássága újabb fontos építőköve.
4. Bárány Tibor: Alternatív irodalmi tények (Turi Tímea [szerk.]: Körkép 2016, Magvető, 2016.; Erős Kinga [szerk.]: Az év novellái 2016, Magyar Napló, 2016.), Műút, 2017/59.
Aligha szolgálok nagy újdonsággal, ha azt állítom, a magyar értelmiség bipolaritása olvasási preferenciákban is tükröződik: a preferált írószervezetek, kiadók és folyóiratok nagyjából két homogén tömbbe szervezhetők, ezek között pedig sokkal ritkásabb az átjárás az egészségesnél. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a Magyar Napló és a Jelenkor, vagy a Hitel és a Műút szerzőgárdája közt alig van átfedés, de azt is, hogy aki előfizet ezen lapok egyikére, csekély valószínűséggel olvas bele a másikba. Éppen ezért van nagy tétje, ha valaki átlépi a szekértábor-határt – Bárány Tibor pedig pontosan ezt tette, mikor egymásra olvasta a Magvető és a Magyar Napló 2016-os novella-besztofját, a Körképet (Magvető) és Az év novelláit (Magyar Napló).
Bárány legendás, Holmi-beli tanulmányát megidézve, egy marslakó szemével igyekszik láttatni a két antológia különbségeit, és a válogatáspolitikán (az talán nem oly meglepő) túl a poétikai különbségek is érdeklik: vagyis az, hogy van-e bármi lenyomata a szövegekben az egyes intézményrendszerekhez való kötődésnek? Téma-e a nemzet vagy épp Isten, erősebb-e a realizmushoz, a vidékhez, a tájhoz való kötődés, vagy a túloldalról kérdezve: nyitottabb-e a válogatás a zsánerműfajok, a kísérletező próza, az avantgárd hagyomány vagy épp a nemzetközi trendek felé? Bárány – a nyilvánvalóan minden szempontból heterogén válogatások és saját, világosan leírható pozíciója ellenére – a mindkét oldalon automatikusan kézreálló publicisztikus dühlevezetés helyett alaposan, becsülettel és méltányosan végzi el feladatát: jó és gonosz párharca helyett szövegegyüttesek közös tulajdonságait és különbségeit próbálja kideríteni, miközben – a magyar kritikusok közül csaknem egyedüliként – egy Kötter-szöveg segítségével láthatóvá teszi a szerkesztői munka milyenségét, új és új szempontokból veszi szemügyre és toplistázza a szövegeket, és persze nem maradhatnak el a védjegyévé váló ironizáló zárójeles megjegyzései sem. Bár ízlésdolgokban szinte sosem értek egyet Báránnyal (a Nincstelenek egy zsenge 6-os? Bah, Tibi!), mégis minden írását elolvasom, mert szeretem, ahogy kíváncsi: hogy mindig vannak kérdései, esettanulmány-tervei, és mert filozófusi énje szavatolja, hogy ezekre a maga által feltett kérdésekre válaszolni fog, akkor is, ha a feltárt valóság nem látványos. Mert attól még nagyon is lehet sokatmondó.
3. Z. Varga Zoltán: Fordítás, értelmezés, kulturális transzfer – Albert Camus L’Étrangerének újrafordításáról (Albert Camus: Az idegen, ford. Ádám Péter és Kiss Kornélia, Európa, 2016.), Jelenkor, 2017/11.
Még 2015-ben, amikor az azóta megszűnt Nagyvilágban megjelent az első részlet Camus L’Étrangerének új fordításából, egy folyóiratszemlémben erősen fohászkodtam a magas színvonalú recepcióért – az pedig 2017-re véglegesen megérkezett. 2016-ban az ÉS-ben Angyalosi Gergely még csak röviden skiccelhette az új fordítás erényeit és hibáit, Bán Zoltán Andrásnak ugyanakkor kicsivel később már elegendő tere volt a kifejtésre a VS-en, ahhoz ugyanakkor, hogy nyugodtan hátradőlhessek, Z. Varga Zoltán minuciózus alaposságú kritikája kellett a novemberi Jelenkorban. Bár már Bán is lenyűgözhetett volna a francia eredeti, a német és angol fordítás és a magyar változatok összeolvasásával (sokszor persze le is nyűgöz), az igazán ütős mondatokat és állításokat nekem Z. Varga írása tartogatta. Nincs itt most mód, hogy minden piros felkiáltójellel megjelölt mondatot kiemeljek, úgyhogy be kell érjem egy bon mot-vá csonkolt állítással („az újrafordítások – tagadva, elismerve – egyben fordításkritikák is”), és egyetlen szó fordításának hatásaival.
Varga a maman – Gyergyainál „anyám”, Ádáméknál „a mama” – szó eltérő fordításából egészen eltérő értelmezéseket vezet le: egyrészt Kertészét, akire saját bevallása szerint roppant „erősen hatott az, hogy valaki az anyával való viszonyra is ki meri terjeszteni az idegenségélményt”, és Sartre-ét, aki kiemeli, hogy Mersault „anyját […] mindig a becéző és gyermeki »mama« szóval emlegeti, s nincs olyan perc, amikor meg ne értené és ne azonosítaná magát vele.” Tanítani való példája annak, milyen az, amikor egy fordító (itt Gyergyai) ráhajlítja, egy közeg pedig „ráérti” a szöveget a kurrens tendenciákra – jelen esetben az egzisztencializmus és a marxizmus elidegenedés-fétisére. Z. Varga írása ráadásul a Közöny hatástörténetén kívül Az idegenét is alaposan kivesézi – határozottan, de elegánsan vitatkozik a fordítókkal és értelmezőikkel (Magyar Miklóssal, illetve a már említett BZA-val), miközben mindig szem előtt tartja a tágabb kontextust, vagyis mindig az adott könyvön túlmutató kérdésekkel dolgozik – kevés izgalmasabb gondolatkísérletet olvastam például annál, mi lett volna a ’60-as, ’70-es évek Camus által megérintett magyar prózájával, ha egy másik, eredetihez hívebb L’Étranger-fordítást foghat a kezébe – tényleg, mi lett volna?
2. Sipos Balázs: Mimikri és autizmus (Nádas Péter: Világló részletek, Jelenkor, 2017.), Műút, 2017/62.
Sipos Balázs az egyetlen, aki a tavalyi és az idei listámon is megtalálható, monstruózus Világló részletek-kritikájának pedig már megjelenése előtt híre kelt, mikor Csáki Judit a debreceni Metakritika-konferencia kerekasztalán azon szörnyülködött, hogy Nádas-memoárral megbízott kritikusuk egy százezer karakteres anyaggal lepte meg őket, amit hosszúsága miatt nem közölhettek. „Ez csak a Sipos lehet”, gondoltam magamban, és már el se mentem lottózni; hát persze, hogy a Sipos volt. A kritika végül, persze, megjelent: jobb helyre és társaságba nem is kerülhetett volna, mint a Műút Nádas-számába.
Sipos Balázs számára 2017 az erős olvasatok és a szigor éve volt. Márciusban Vajda Mihály féltégláját döngölte a földbe az ÉS-ben, felbolydítva a filozófusszcénát, majd júniusban a Revizoron a Holmi antológiasorozatának második része kapcsán szedte le a keresztvizet Réz Pál folyóiratáról. Kategorikus, erős állításokat megfogalmazó hangneme annyira idegen az udvariaskodásra hajlamos magyar irodalmi közegben, hogy az ÉS-ben olvasói levél, a Revizoron egyenesen válaszkritika született írásaira: bármit is ír, ott történik valami: ha tekintetbe vesszük az irodalomkritikusok csekélynél is csekélyebb hatósugarát napjainkban, ez kivételes, így ha sosem írta volna meg Nádas-kritikáját, akkor is helye lenne ezen a listán. De megírta, ez a kritika pedig alighanem a legfontosabb írása 2017-ben; sokak nevezték a 2017-es év legnagyobb kritikusi teljesítményének is, és nem oktalanul. A Mimikri és autizmus elismerő hangnemében a szintén nem épp rövid 2666-kritikához csatlakozik, de nem Világló részletek-himnuszról van szó, hanem sokfelé ágazó, lenyűgöző műveltséganyagot görgető mélyelemzésről, melyben legalább féltucat olyan fontos megállapítás van, ami csak Sipostól származhatott: én az első és az utolsó fejezetét éreztem a legerősebbnek, aha-élményemet pedig a „személytelen memoár” műfaji paradoxonának átvágása okozta: éleslátó megfigyelés, elegáns és logikus levezetéssel egy olyan problémára, amibe előtte tucatnyi kritikus bicskája beletört.
Felmerül a kérdés: akkor mégis miért szorult a kritikusmezőny egyik legizgalmasabbjának a magyar próza jelenlegi legnagyobbjáról írt kritikája a lista második helyére? Pontosan azért, mert az iménti mondat tétje, a balassai feladat súlya érezhető benne: Sipos szemmel láthatólag mindent el akar mondani Nádas regényéről, ami elmondható, minden elképzelhető szemszögből, és minden meglévő tudását, fontos olvasmányélményét felhasználva, ez pedig nemcsak tördelhetetlenné, hanem valamilyen szinten elolvashatatlanná is teszi a szövegét: legalább hatszor rugaszkodtam neki, míg a végére jutottam, miközben csak arra tudtam gondolni, hogy a családfának egy kritikai kiadás függelékében, számos részletnek pedig, bővített formában egy-egy esszében vagy tanulmányban kellett volna megjelennie: százezer karakter nagyjából öt hosszúkritika, két és fél szabványtanulmány hossza. Ezzel összefüggenek a szöveg kinövései, elágazásai: a néhol féloldalnyi-oldalnyi terjedelmű, sokszor a főszövegnél is izgalmasabb lábjegyzetek kizökkentik az olvasót a gondolatmenetből: ezeket egy igazi profi vagy beleszervesíti a főszövegbe, vagy az áramvonalasság és olvashatóság érdekében kihagyja, és egy másik írásában fejti ki. Egy szó mint száz: kivételesen okos és grandiózus, de ormótlan szöveggel van dolgunk, egy Foucault-t olvasó Shrekkel – Sipos további fejlődésének útja alighanem a minden elengedésében, a kevesebb több szemlélet elmélyítésében rejlik.
1. Takáts József: Helyretolni azt (Kukorelly Endre: Porcelánbolt, Jelenkor, 2016.), Jelenkor, 2017/7–8.
Takáts József kritikáihoz régóta személyesen kötődöm, mert talán a legjobb bizonyítékai annak, hogy a hideg, stílustalan fahangon előadott, értékeléstől mentes tanulmánykritikák tengerében mennyire nagy szükség van markáns hangú, határozott, félelmet nem ismerő esszékritikusokra. (Ahogy persze az irodalomtörténetnek is hozzá hasonló esszéistákra: idei nagy dobása az ÉS-ben megjelent feuilletonja, Az Ariosto-dobbantó. Kéne ide egy esszétoplista is!)
Hogy a Porcelánbolt recepciója igen vékonyka (magam elsőre csak Földényi F. László és Margócsy István írásait találtam róla), annak alighanem az is az oka, hogy a lehető legnehezebb kritikai műfajban született: gyűjteményes kötet. Aki próbálkozott már vaskos, vegyes műfajú, elegyes kötetek recenzálásával (legszörnyűbb mind közül a mintázatba rendezhetetlenség tárgyi definíciója, a konferenciakötet), az tudja, miért nehéz ez: egyrészt, mert egy vaskos kötetről kell néhány oldalban beszélnie, másrészt pedig, mert egy heterogén és nem feltétlenül koherens (rosszabb esetben egymás mellé dobált írásokból összefércelt) egészről kell koherensen és logikusan véleményt nyilvánítania – vagyis bizonyos szempontból szembe kell írnia a könyvvel.
Takáts a szelekció és a vita segítségével vágja át a gordiuszi csomót: előbb röviden jellemzi és értékeli az ötszáz oldalas kötetegészt (a szövegek jellegét, témáját, egységét), majd két kiválasztott (mintegy száz oldalt kitevő) megaesszé állításait olvassa össze saját tapasztalataival és értelmezéseivel. Ezzel egyszerre racionalizálja feladatát és csinál problémaforrást, vitaindítót a kötetből: bár a legkevésbé sem állítanám, hogy elsődleges érdeklődési köröm lenne a neoavantgárd, Takáts csupa olyan érdekes kérdést vezet le Kukorelly esszéiből, ami más, számomra is érdekfeszítő területekkel érintkezik: a neoavantgárd kifelejtése a kánonból, a balassai prózafordulat genealógiájának vakfoltjai (ez újabban igencsak izgatja Takátsot, több esszében is foglalkozott vele) és egyáltalán, a neoavantgárd mint fogalom sokszínű értelmezése mind-mind nagyon érdekes problémakör. Tovább srófolja az izgalmakat, hogy Takáts rendre köztes álláspontot foglal el, vagyis nagyon izgalmas különvéleményt fogalmaz meg: nem ért egyet Kukorelly neoavantgárd jelentőségét túlhangsúlyozó álláspontjával, de a mainstream, Balassa-központú kánonalkotással sem, ezzel egyszerre ad feszültséget és dinamikát a szövegnek.
Ami miatt viszont közel érzem magam hozzá, az egy harmadik dolog: hogy a kritikusok 99%-ától eltérően méltányosan kezeli az esendőségeket, ha azok működnek szövegként, és mindvégig tiszteli vitapartnerét: világossá teszi például, hogy Kukorelly „erős rokon- és ellenszenvekkel dolgozik”, de nem rója fel neki, mert „az érzelmek jót tesznek írásai lendületének és kijelentései erejének, és lehetetlenné teszik, hogy e negyven év magyar irodalmáról alkotott képe bármiféle eposzi nyugalmat nyerjen.” Ugyanez a stratégiája Kukorelly ellentmondásos kijelentéseiről: „Ha nem Wagnert hallgat, akkor Rammsteint. Az értekező Kukorelly olyan szerző, akinek jól áll a következetlenség.” A végeredmény egy kritikusokat és olvasókat egyaránt halálra kényeztető írás: előbbieknek a legszorosabban vett szakmai, módszertani okokból ajánlom, mielőtt belefognának bármely gyűjteményes kötetről szóló írásukba (keresd a problémát!), utóbbiaknak pedig, mert végig izgalmas, szenvedélyes, mégis higgadtan, alaposan és meggyőzően érvelő szöveg: mindvégig van tétje, stílusa és lendülete, mely a legegyénibb hangú, legjobb magyar kritikusok közé emeli Takátsot.
